Amikor a gyermekvédelem egyszerre küzd szakemberhiánnyal, elöregedő nevelőszülői hálózattal és a területet övező, politikailag is terhelt közhangulattal, nevelőszülő-toborzó kampányt indított a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató. Kothencz János főigazgatóval Szegedi központjukban beszélgettünk.
Kothencz János főigazgató szerint a sztereotípiák árnyékában feladatuk a valódi problémák felmutatása, a gyermekek méltóságának megőrzése, a hitelesség erősítése és a gyermekvédelem társadalmasítása.
– A Szeged-Csanádi Egyházmegye 2011-től vállal feladatot a gyermekvédelmi szakellátásban. A tízedik jubileumon úgy fogalmazott, hogy a következő tíz év célja elcsendesedni és belső minőséget építeni. Mit értett ez alatt?
– A gyermekvédelmi szakellátás fenntartóit óriási nehézség elé állítja a terület negatív társadalmi sztereotipizálása. Komoly terhet ró ránk, hogy a politikai kelléktár eszközévé vált a gyermek- és ifjúságvédelem, és tény, hogy bizonyos esetek okán a gyermekvédelem egészére olyan figyelem vetült, ami nem összeegyeztethető az ügy méltóságával. Ebben a kényes időszakban nekünk, fenntartóknak napi szinten tudnunk kell hordozni ezt a közhangulatot. Az érintettek, maguk a gondoskodásba vett gyermekek, a nevelőszülők és a vér szerinti hozzátartozóik is elszenvedik ezt. Ebben a káros közhangulatban különösen fontos, hogy milyen módon figyelünk az önbecsülésünkre, a szolgálat méltóságára.
Nagyböjti készületben vagyunk, érdemes emlékeztetni magunkat arra is, el kell fogadnunk, hogy ami körülvesz minket, az nem feltétlenül rólunk szól. Nem zavarhatja meg a munkánkat, nekünk a legfontosabb a gyermekekkel való törődés. A nagyböjtben szeretnénk felfedezni magunkban Isten szeretetét, ami nélkülözhetetlen ehhez a szolgálathoz. Ez a hivatásunk alapja. Nem engedjük közel magunkhoz ezt a káros közhangulatot. Nekünk befelé kell figyelnünk, a gyermek gondozhatóságát, méltóságát, rászorultságát kell látnunk, a Megváltó szeretetét közvetítenünk. És odafigyelnünk arra, hogyan artikuláljuk a meggyőződésünket, az értékeinket, tehát hogy mit üzenünk magunkról ennek a világnak.
– Mitől lesz hiteles ez az üzenet? És min múlik, hogy befogadásra talál-e a társadalomban?
– Ebben a szolgálatban mindenekelőtt az odaadás számít, ami következetes magatartást kíván. Bármilyen nehézségben mindig az legyen a szemünk előtt, hogy a gyermeknek nagyobb baja van. De persze azt sem hagyhatja figyelmen kívül a nevelőszülő, hogy ő maga hogy van, hogy érzi magát ebben a feladatban. Rendben van-e? Tud-e figyelni a gyermekre? A nemesebb szolgálatban, a hivatásban oldódhat fel az a sok-sok feszültség, ami ma a hazai szakmát jellemzi.
Kifelé pedig a mintaadás, a nyitottság, az együttműködés a fontos. Végezzük napi szinten a feladatainkat, megkülönböztetett figyelemmel látjuk el a szolgálatunkat, és közben fejlesztünk. A „csak azért is” magatartással reagálunk arra, ami ma körülvesz bennünket. Ezzel a nehéz bélyeggel terhelten, tudva, mennyi negatív sztereotípia él az emberekben a nevelőszülői hivatással kapcsolatban, elindítottunk egy országos kampányt.
És a nevelőszülői gondoskodás a leghatékonyabb módja annak, hogy pótolni lehessen az elvesztett családot.
– Milyen eredményt hozott a kampányuk?
– Már több mint nyolcezer érdeklődő keresett meg minket. Ők még csak érdeklődők, ám több száz jelentkező már elindult a nevelőszülővé válás útján, hamarosan elkezdődnek a tanfolyamaink. Pár éve végeztünk egy országos nevelőszülői kutatást, ez alapján látjuk, hogy a háttérben nagy szerepet játszanak a demográfiai okok. A legnagyobb gondot az elidősödés jelenti, ami a nevelőszülői társadalomban még inkább jellemző tendencia, és a férőhelyszámok drasztikus csökkenését eredményezi. A kampányunk során – és itt visszacsatolok a hitelességre – olyan felnőtteket szólaltattunk meg, akik a mi szárnyaink alatt cseperedtek fel. Van köztük tanítónő, szobafestő, fodrász, metróvezető, orvos. Részben már családot alapítottak. Ők mondják el, kik is, és mit köszönhetnek a nevelőszülői családjuknak. Rendre megfogalmazzák, hogy a nevelőszülőktől kapott feltétlen szeretet és elfogadás segítette hozzá őket ahhoz, hogy elinduljanak az életben. És felhívják a figyelmet arra is, hogy mire van szüksége több ezer sorstársuknak. Ezzel a kampánnyal nemcsak a toborzás a célunk, hanem az is, hogy társadalmasítsuk magát az ügyet, és megüzenjük az embereknek: a mi gyermekeink ugyanolyanok, mint mindenki más, „csak” nagyobb hátrányból indulnak.
A kampányunk iránti megkülönböztetett érdeklődés másik oka az lehet, hogy az emberek végre hiteles és reális információt kapnak a gyermekvédelemről. A médián keresztül általában csak annyi jut el hozzájuk, hogy ki bántott kit. A társadalom hiszterizálódásához ez elég, de a fiatalok valódi problémáinak kezeléséhez nagyon kevés. El kell mondani, a gyermekeinknek az a gondjuk, hogy nagyon nagy hátrányból indulnak. A kezdeményezésünk sikerében jelentős szerepet játszik az is, amit általában nem feltételezünk, amikor gyermekvédelemről esik szó, nevezetesen, hogy az emberek alapvetően nyitottak, jó szándékúak. És ez az emberi jóság az, amire mi építhetünk.
– Milyen folyamatnak néz elébe az, aki úgy dönt, hogy szeretne nevelőszülővé válni?
– A kiindulópont mindenképpen a felelős döntés meghozatala. Mire eljut valaki az érdeklődéstől a jelentkezésig, addigra megkapja a szükséges információkat ahhoz, hogy tudatosan végiggondolhassa, valóban akarja-e, tudja-e vállalni ezt a hivatást. Az első telefonhívást minden esetben a nevelőszülők toborzásáért felelős koordinátoraink fogadják. Ők tájékoztatják a jelentkezőket a nevelőszülői hivatás mikéntjéről, a folyamat egyes lépéseiről. Ezt követi az úgynevezett előzetes szűrés, azaz egy meghallgatás a fenntartó részéről. Ebben gyakorló nevelőszülők, valamint pszichológus és szociális munkás szakemberek is részt vesznek. Ha a jelentkező megfelel a kritériumoknak, akkor elkezdődik a döntéselőkészítő képzés, majd pedig a hatvanórás felkészítő tanfolyam. Itt már szó esik mindenről, ami a sajátja ennek a hivatásnak. A folyamatnak természetesen része az úgynevezett életvitel- és pszichológiai vizsgálat, valamint a környezettanulmány is.
– Milyen támogatást kap a későbbiekben a nevelőszülő, hogyan kísérik, követik a gondoskodás megvalósulását?
– Folyamatosan rendelkezésre állnak a nevelőszülői tanácsadók, ők támogatják a nevelőszülői hivatást vállaló család tagjait. Minden gyermeknek van gyermekvédelmi gyámja, aki kapcsolatot tart a gyermekkel, és odafigyel a család életére. A gondozás kontrollált keretek között történik. Az államkincstár ellenőrzést végez, a fenntartó egy delegált munkatárs révén figyelemmel kíséri a nyújtott segítség felhasználásának módját. Ebben a folyamatban a támogatás, az ösztönzés, a nehézségek leküzdésében való közreműködés hangsúlyosan jelen van.
– Mennyiben más nevelőszülőnek lenni ma, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt?
– A gyermekvédelmi szakellátást hosszú évtizedeken keresztül egzisztenciális szegénység jellemezte. 2010 előtt tizenötezer forint összegű gondozási díjról beszéltünk. Különbséget tettek a hivatásos nevelőszülők és általában a nevelőszülők között. Az szóba sem került, mennyire életmentő és csodálatra méltó a nevelőszülői hivatás. 2014-től azonban már biztosítotti jogviszonyt jelent ez a hivatás. Mára megbecsültebb, elismertebb, képzettséget igénylő szolgálatnak számít. Napjainkra a bérben is kifejeződik egyfajta társadalmi elismerés. Nagy szó az is, hogy ma már sokkal korrektebb foglalkoztatási körülményeket tudunk biztosítani a nevelőszülőnek. Ez év januárjától a juttatás alapja a minimálbér, a nevelőszülő egy nála elhelyezett gyermek esetében a minimálbér összegét kapja meg. Ha két gyermek teljes körű ellátását biztosítja, akkor a minimálbér száznegyven százaléka jár neki, és ha a háztartásában három vagy annál több gyermek él, akkor a minimálbér hatvan százaléka illeti meg annyiszor, ahány gyermek nevelkedik nála. A nevelőszülő minden hónapban nevelési ellátmányt is kap a gyermek vagy a fiatal felnőtt ruháztatására, iskoláztatására, étkeztetésére.
– Jellemzően kik jelentkeznek nevelőszülőnek?
– A középosztályból kerül ki a legtöbb nevelőszülő. Volt egy alapvetés, hogy gazdag családokat érdemes keresni a gyermekeknek. Mi azonban azt valljuk, nem az egzisztenciális adottságok a fontosak, hanem az, hogy tisztes módon neveljék a gyermeket, ez pedig alapvetően nem pénz kérdése.
Nem szeretem, amikor „megélhetésinek” aposztrofálják a nevelőszülőket. Ez is egy negatív sztereotípia. Hiszen mindenki „megélhetési”, aki valamilyen hivatással a kenyerét keresi. Komolyan kell venni azt, hogy a nevelőszülőség olyan életáldozat, ami nem reggel nyolctól délután négyig tart. Felbecsülhetetlenül értékes szolgálat az, amit egy nevelőszülő végez. A családi szeretetnek nincs alternatívája.
– A gyermekek kiszolgáltatott helyzetében időről időre történnek visszaélések. Hogyan éli meg ezt?
– Ha egy gyümölcsösben találunk fonnyadt gyümölcsöt, kiszáradt fát, nem általánosítunk az egész kertre. Ezek a szomorú egyedi esetek károsan hatnak a közmegítélésre. A ’80-as, ’90-es években még általános volt, hogy az emberek nem tudtak különbséget tenni a büntetés-végrehajtás és a nevelőintézet között. Sokan azt gondolták, ezek a gyermekek valami rosszat tettek, azért kerültek oda, ahol vannak. A többségben alapvető társadalmi előítélet fogalmazódott meg ezzel az életállapottal kapcsolatban. Napjainkban pedig mit látunk? Minden gyermek csak áldozat, valakinek az áldozata. Idő és némi alázat kell ahhoz, hogy megértsük, mi a gyermekek valósága, mik a nehézségeik. A mi hitvallásunk lényege az, hogy reményt ébresszünk, jövőt mutassunk, és gyógyítsuk a bizalmon esett sebeket ott, ahol a kiszolgáltatottság az úr. A társadalmi többséget meg kell tanítani arra, hogy kik ezek a gyermekek, és miért vannak ott, ahol. Társadalmasítani kell a gyermekvédelem ügyét, meg kell értetni az emberekkel, hogy a gyermekvédelem nem lehet csak az állam, a hatóságok vagy a szakemberek feladata, hanem az egész társadalom közös felelőssége. Immunisnak kell lennünk arra, hogy egyedi ügyek mentén kik hogyan általánosítanak ezzel a szolgálattal kapcsolatban. Voltak és vannak különféle esetek, dőlnek ki csontvázak egy-két szekrényből. De a főváros, ahol a legtöbb ilyen ügy történt, egyfajta enklávéként kezelendő ahhoz képest, ami az ország egészében van. Budapesten még nem szűntek meg a nagy intézmények, a korábbi karcerjelleg egyes helyeken a mai napig megvan. A tömeges és állandósult együtt tartózkodás pedig ezernyi devianciát hoz magával, és egy ilyen tömegintézményben minden jól elrejthető. Ezzel szemben egy vidéki lakásotthonban, ahol öt-hat kolléga jut nyolc-tizenkét gyermekre, minden szem előtt van, jól látható és feltűnő.
Fotó: Gémesi Sándor; Kothencz János; Lambert Attila
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 22-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
