Vállalni kell a zsidó–keresztény örökséget

Vállalni kell a zsidó–keresztény örökséget

Az Európát sújtó migrációs válság új megvilágításba helyezi a leendő európai alkotmányról egykor szólt viták egyik fontos kérdését: rögzítsék-e Európa zsidó–keresztény kulturális gyökereit? A vita lényege az európai identitásról szólt. Arról, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, kinek s minek tekintjük magunkat, és a számunkra fontos értékek mellett mivel azonosulunk múltunkból, hogy a jelen és a jövő hányattatásai során kapaszkodókra leljünk. Európa szellemi állapotát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a kulturális gyökerek kérdése szimpla vallási problémává egyszerűsödött azok számára, akik miatt elbukott az, hogy az alkotmánytervezetben akár csak egy preambulum erejéig szó essék a zsidó–keresztény örökségről.

Az, hogy Európa nagymértékben szekularizálódott és individualizálódott, nem lehet magyarázat arra, hogy hátat fordítsunk nem szekuláris és nem individualista múltunknak. Ha ilyen egyszerű lenne, a modern Európa megszületésénél bábáskodó kollektivista eszméket, a (nem bolsevista típusú) kommunizmust, a szocializmust és a belőlük kiformálódó szociáldemokráciát is meg kellene tagadni. S lám, a magyar baloldalon mégis büszkék arra is, hogy József, az ács vagy maga Jézus is baloldali volt, s még Havas Szófia, az ateista is az első kommunistát látja Jézusban…

Miért ördögi gondolat hát a zsidó–keresztény kulturális gyökerek elismerése és identitásunk részévé tétele? Talán azért, mert egy politikai és ideológiai játszma része, mint a homoszexualitás bibliai igazolása is. Az, hogy Jézus és az apostolok homoerotikus közösséget alkottak, már szakállas ultraliberális dogmának számít, de magyar közegben a „feminista teológia” révén most kezdett hódításba a Biblia radikálisan önkényes értelmezése (Beszélgetés Perintfalvi Rita katolikus feminista teológussal. Magyar Narancs, 2016/14.) azért, hogy a modern kori homoszexualitást a Biblia révén is magától értetődővé és mi sem természetesebbé tegyék. Ámde kilóg a retorikai lóláb: „progresszív” a homoszexualitást abszolút támogató teológia, a melegfelvonulás Jézusnak öltözött főszereplője, aki kereszthez kötözve csókolózik férfiakkal, és „progresszív” a mindezt maximálisan elfogadó keresztény ember is, aki „nyitott”, „megértő” és „elfogadó” személyiség. És ebben a szereposztásban velük, Isten progresszív bárányaival szemben mindenféle konzervatívok és fundamentalisták állnak, akik arra sem érdemesek, hogy a progresszió legalább annyira nyitott, megértő és elfogadó legyen irántuk, hogy ne vádolja őket úton-útfélen különféle fóbiákkal. Két kereszténység, jobban mondva a kereszténység két gyökeresen eltérő felfogása látszik hát összecsapni, noha Jézus félreértelmezhetetlenül megmondta: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Máté 5,17) A „progresszív” kereszténység azonban a Biblia morális parancsainak zárójelbe tételével olyan „szeretetvallást” komponál – a kufárokat a templomból amúgy dühvel és erőszakkal kiűző – Jézus köré, amely egyre inkább emlékeztet a hatvanas évek hippimozgalmának szeretetkultúrájára.

Az Európai Unióban most domináns, liberálisnak nevezett világnézet az amerikai „progresszivizmus” édestestvére, s mint ilyen, amit csak tud, szublimál kulturálisan. A múltra, a történelmi gyökerekre úgy tekint, ahogy a vulgármarxizmus vagy a posztmarxista vulgárliberalizmus. Előbbi szerint az emberiség az „előtörténet” dialektikus történelmi folyamatainak eredményeképpen a kommunizmusban mint „igaz történelemben” éri el értelmét és célját, míg az utóbbiban az emberiség „előtörténete” a haladás, a „progresszió” révén csap át a misztifikált „polgári társadalom” végső stádiumába.

Az európai progresszivizmusban maga Európa a 21. század mítosza: minden és mindenki „európai”, amit a progresszivisták akarnak és támogatnak, és minden Európa-ellenes, amit az ő „nyitott”, „megértő” és „elfogadó” eszméikbe nem tudnak befogadni. Ez az Európa, az ő Európájuk szinte már vallássá vált, ahogy korábban a kommunizmus és a liberalizmus is tudott vallásként funkcionálni. Már-már vallásos kultusz övezi a másságot, a kisebbségeket, a bevándorlókat és az emberi jogokat, akik viszont erről másképp gondolkodnak, azokat úgy kezelik, mintha igaz hitet tagadó eretnekek lennének. A szólásszabadságot, amire a modern Európa büszke, tabusítással és stigmatizálással fenyegetik. A holland politikussal, aki fel meri vetni a marokkói bevándorlás korlátozását, Saint-Just zsarnoki radikalizmusával („semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek”) mennek szembe: kisebbség elleni uszítással, gyűlöletbeszéddel és diszkriminációval vádolják meg. Ugyanakkor a Charlie Hebdo vallásgyalázó karikatúráit vagy a Pussy Riot keresztény templomban előadott elmekórtani performanszát a szólásszabadság kategóriájába sorolják. A Pussy Riot azonban nem pukkasztja a mecsetek és zsinagógák polgárait, ahogy ultrafeministák sem tartanak ribisétákat (slut walk) muszlimok lakta negyedekben, noha ott a maga nyers valóságában tenyészik szabadon a szexizmus és a maszkulin imperializmus és minden Európa-ellenes „fóbia”, s ahol teljesen természetes a saría mellett tüntetni és „igazi holokauszttal” nyíltan fenyegetni. Mert a progresszivista Európa-vallásban nekik elemi szabadságjoguk van Európa elrablására, Voltaire szellemében: „Nem értek egyet önnel, uram, de kész vagyok meghalni azért, hogy szabadon elmondhassa véleményét.”

A kettős mércét az magyarázza, hogy a progresszivisták éppúgy idegenkednek a hagyományos és a zsidó–keresztény gyökerekből táplálkozó európai kultúrától, ahogy a nácik és a kommunisták is. A ressentiment (frusztrációból táplálkozó ellenséges érzület) közös. Ma már azonban – a liberalizmusnak hála – nem kell lerombolni az intézményeket, hanem elég birtokba venni és kifordítani őket önmagukból. A jakobinusok még új vallást vezettek be, a Legfőbb Lény kultuszát, „felvilágosult” forradalmárok papokat, szerzeteseket és apácákat öltek, püspököket kényszerítettek arra, hogy tagadják meg Istent és egyházukat, s hódoljanak az Észvallásnak. Ma már elég a Biblia „felvilágosult” értelmezése és a „felvilágosult” papok, felekezetek és egyházak progresszív imádata.

Joachim Gauck német államfő a felvilágosodás kozmopolita polgárok alkotta világának nevében az „ellenfelvilágosodás” rendszereit kárhoztatja, miközben a migránsválság irracionális döntésekkel való és anarchiát eredményező kezelése azt bizonyítja, hogy a nemzetek nélküli kozmopolita Európa elitista építése éppen a felvilágosulatlanodás jegyében megy végbe: a gyökerekből is táplálkozó józan ész tagadásával és a jövő nemzedékekre való tekintet nélkül. Menekülteket segítő német önkéntes elhallgatja, hogy egy menekült megerőszakolta, nehogy politikai tőkét kovácsoljanak belőle a „bevándorlásellenes” erők. Baloldali önkormányzat Angliában a muszlimok érzékenységére hivatkozva szakít a köztéri karácsonyfa-állítás hagyományával, noha az a muszlimokat bevallottan nem zavarja. Norvégiában lutheránus templomokból eltávolítanák a muszlim bevándorlók kedvéért a kereszteket. A kiragadott példák azt bizonyítják, hogy a keresztény múltat megtagadó Európa-vallásban is van egy totalitárius mozzanat: egy olyan „új ember” tömeges megteremtése, aki múlt nélküli identitása folytán képes az önfeladásra és a kulturális asszimilálódásra. Tragikus is, hogy Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter intellektuális ámokfutása, miszerint azért van szükség tömeges bevándorlásra Afrikából, mert belterjességből eredő degenerálódás fenyegeti Európát, visszhang nélkül maradt.

Irgalom és menekültek című kitűnő írásában (Hetek, 2015. június 5.) Ruff Tibor teológus bibliai alapon, de nem hívők számára is érthetően érvel a befogadó közösség eredeti kulturális és vallási integritásának védelme mellett. Idéz az Ószövetségből: az Úr parancsolatainak megtagadásával „a jövevény, aki közötted van, feljebb-feljebb emelkedik feletted, te pedig alább-alább szállasz. Ő fog néked kölcsönt adni, és nem te kölcsönzöl néki; ő fej lesz, te pedig fark leszel”. (5Móz 28,15) Világi és politikai összefüggésben ehhez csak Robert Schuman intelme kívánkozik: „Egy keresztényellenes demokrácia olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba, vagy anarchiába süllyed.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »