Ahogy az előzetesen várható volt, a nemzeti radikális szavazók ismét főszerepet játszottak a parlamenti választás során. Egyik fontos kötelességüket megtették, hiszen csaknem az utolsó emberig otthagyták a hitét és világnézetét vesztett, morálisan megsemmisült Jobbikot. A másik velük szemben támasztott elvárás azonban egyelőre felemásan teljesült, hiszen csak kisebb részük mert igazi pártjára, a Mi Hazánkra szavazni, félvén a szavazatának elvesztésétől.
A nagyobb rész egyelőre még a Fidesznek jutott, de a szavazatvesztéstől mostantól már biztosan nem kell tartani, és a Mi Hazánk már a következő választástól célba veheti a középpárti státuszt. Tulajdonképpen tehát semmi különös nem történt, csak most zárult le teljesen a Vona-Simicska szappanopera, és a Jobbik most múlt ki véglegesen. Az immár jól kitapinthatóan jóval 1 millió feletti létszámú nemzeti radikális tábor még létezik, egy része királlyá koronázta a Fideszt, a másik része viszont óvatosan elindult igazi identitása felé. Megnyílt tehát a lehetőség a nemzeti radikalizmus gyors visszakapaszkodására.
Egy 2020 októberében itt megjelent elemzésben a következőket írtuk: „A balliberálisok valamivel az egyharmados határ felett lehetnek. A Jobbik erősen lecsökkent számú maradék szavazóinak segítségével képesek lehetnek a 40%-os határ fölé kerülni. Persze csak akkor, ha ezek a jobbikos szavazók nem látják be azt, hogy komoly téveszme az, hogy jobboldali szavazatokkal libsiket és kommunistákat segítenek.”
Szerencsére jobban eltaláltuk a helyzetet, mint a közvéleménykutatók. A libsik 34%-ot szereztek, tehát valóban az egyharmad felett valamivel, de ami a legörvendetesebb, az az, hogy a nemzeti radikálisok ehhez nem tettek hozzá egy dekát sem! Az a minimális számú szavazat, ami a Jobbiktól a ballibek felé ment, az inkább az MSZP-ből és egyéb helyekről a Jobbikba átvándorolt hordalék lehetett, továbbá Jakab és Gyöngyösi hozzátartozói. Megdőlt az a téveszme is, hogy a Jobbik szavazói között százezres nagyságrendben voltak olyan emberek, akiket nem érdekel az ideológia, csak vad Orbán-gyűlöletükben csatlakoztak a radikálisokhoz.
Hogy a Jobbik mikor és hogyan ürült ki ennyire, az már nehezebb kérdés. A párt a 2014-es választásokon átlépte az 1 milliós szavazatszámot és a 20%-os listás lélektani határt, ami nagy siker volt akkoriban, de Vonáék ezt nem így fogták fel. Máig sem tisztázott folyamatok eredményeként megindult a néppártosodásnak nevezett lepusztulás. Előtte azonban még úgy 2016 közepe-vége felé, még tovább növekedve, a párt sokak szerint elérhette a 25-27%-os méretet, amivel már komoly veszélyt jelentett a Fideszre. Hogy ez a bizonyos néppártosodás a Fidesz vagy a libsik irányából érkező aknamunka volt, azt azért lenne jó tudni, mert a jövőben abba az irányba kell erősebbre építeni az elhárítást. A néppártosodás, valamint az előtte és közben zajló párttisztogatások aztán gyorsan véget vetettek a növekedésnek. Az intenzívebb elvándorlás már 2017 vége felé megindult, de a 2018-as választásra még csak kb. a szavazók egyharmada hagyhatta ott a Jobbikot. (Ez az egyharmad aztán győzelemhez segítette a Fideszt.) Az eltávozottak helyére főleg MSZP-sekből álló baloldali horda nyomult be, ami kaotikus helyzetet teremtett. A Jobbik 2018-ban 19%-ot kapott listán, ami még mindig egy hatalmas erő volt, de senki sem tudta, hogy igazából most hová tartozik a párt. Vona Gábor szerencsére még nem mert nyíltan a ballib oldalra állni. A nagy kiürülés ezután, tehát a 2018-as parlamenti és a 2019-es EP-választás között történhetett, hiszen a párt ez utóbbin mindössze 6,3%-os eredményt ért el.
Jakab Péter elnökségének a korszaka már csak a pontot tette fel az i-re, és ha most a libernyákok fő bűnbakot akarnak keresni a választási katasztrófájukra, akkor annyit segíthetünk nekik, hogy a problémát ők okozták maguknak a Jobbik teljes elmérésével és félreértelmezésével.
Márki-Zay handabandázása, Dobrev Klárika, valamint Karácsony közszereplései, Feri idiotizmusa, valamint az előválasztási házibuli valójában se nem osztott, se nem szorzott, hiszen a saját táboruk mérete alig változott az utóbbi tizenkét évben. Az már más kérdés, hogy ez a méret nem elég semmire, sem most, sem a jövőben. Csak az ENSZ-csapatok bevonulása esetén kerülhetnek hatalomra.
A négy évvel ezelőtt kitalált terv, miszerint a baloldal majd jobbikos szavazatok segítségével fog hatalomba jutni, teljes kudarccal végződött. A nemzeti radikálisok nem tették meg ezt a szívességet, így valójában a balliberóknak a lázas munkálkodásuk 4 éve alatt egy pillanatig sem volt esélyük a győzelemre. Médiájuk az események elemezgetése közben természetesen a közelében sincs annak, hogy elmondják az igazságot az olajra lépett sokszázezer jobbradikális szavazóról. A Fideszre függesztett szemmel fóbiásan azt kutatják, hogy mi hiányozhatott a legyőzéséhez. Fel sem merül bennük, hogy ugyan mit is keresne az ő táborukban ez a rengeteg nemzeti radikális. Sőt, még azt is latolgatják, hogy a Mi Hazánk szavazataival hány további körzetet lehetett volna nyerni az ellenzéknek. Nem értik, vagy nem akarják megérteni (valószínűleg az utóbbi), hogy mi utasítjuk el őket a legteljesebben és a legkövetkezetesebben. Abszolút lila légvárakat építgettek végig, amikor azt hitték, hogy a Fideszen kívüli teljes pártspektrumot össze lehet vonni az ő zászlóik alatt.
Nem akarja érteni a helyzetet Vona Gábor sem az Indexen megjelent elemzésében. Azt gondolja, hogy Jakab Péter rontotta el a dolgot, mert egyszemélyes, parizeres celebshow-jával tönkretette a néppártosodás eredményeit. Az előbbi időrendi áttekintésben láttuk, hogy mire 2020-ra Jakab pártelnök lett, már nem sok tönkretenni való maradt a pártban. Az ő idiotizmusa már csak néhány lézengő szavazót riaszthatott el, valamint pár ezer átigazolt MSZP-s kisöreget. Azt sem értette meg, hogy a Jobbikra leadott borzasztó kevés voks már nem egykori radikális szavazóktól származik. Látja ugyan az ellenzéki összefogás hibás logikáját, hogy 3+3 nem mindig 6, de a fő problémát programalkotásban, politikai stratégiákban és tartalom hiányában keresi. Képtelen leírni azt, hogy a nemzeti radikálisoknak semmi keresnivalójuk sincs a libsik között. Nincs olyan program, stratégia vagy tartalom, ami ezt az áthidalhatatlan ellentétet feloldhatná!
A balliberális töredékpártok eredményeit szerintem időpocsékolás elemezgetni. Mindig más felállásban kavarognak, másképp hajigálják egymásra a sarat, de igazából szerencsére nem tudják átlépni a saját árnyékukat. A mögöttük álló társadalmi rétegek sem változtak, és elsősorban arra kell vigyázni, hogy a mindenféle idealizmusra hajló fiatalok között ne szerezhessenek komolyabb befolyást.
A Fidesz nagyjából egyben tartotta a szokásos 40-42% körüli monolit táborát, és reménykedhetett benne, hogy ezúttal is kap ehhez annyi többletet, amennyi a győzelemhez szükséges. A nagy botrányokat ezúttal elkerülték, és a szokásos sulykolásos médiadózerükkel elhintették azt a gondolatot, hogy csakis ők jelenthetnek megoldást egy esetleges balliberális hatalomátvétellel szemben.
Hogy hány jobbradikális szavazatot kaphattak ajándékba a kormánypártok, azt nehéz pontosan megmondani, de nagyon magas lehetett a szám, hiszen rengeteg körzetet letaroltak, és egyes körzetekben egészen szürreális 40% és afeletti Fidesz-előny alakult ki. Ezt önmagukban biztos, hogy nem tudták volna elérni, ilyen fölényben régen sem voltak soha. Nem gondolom, hogy Orbán Viktor békepárti retorikája és egyéb kampánytaktikák annyi szavazatot hozhattak, ami ehhez elég lehetett.
Most válaszolhatjuk meg a címben feltett kérdést az eltűnt 800 ezer választóról: a nemzeti radikálisok kb. 65-70 százaléka még nem mert saját pártjára szavazni, mert félt az erősen felnagyított balliberális veszélytől, és biztos, ami biztos alapon behúzta az ikszet a kormánypártokra ilyen magas, 7-800 ezres nagyságrendben. Ahogy a cikk elején már említettük, erre a jövőben már remélhetőleg nem kerül sor, és nem is szabad, hogy sor kerüljön, hiszen minden szavazatnak „otthon” van a helye.
A kétfarkú kutyák vezetője azt mondta, szégyelli, hogy a Mi Hazánk megverte, és titokban abban reménykedett, hogy ők lesznek a bejutó párt. Minden tiszteletem az övék, mert nem költötték el a kampánypénzüket, és orvosi műszereket vettek a megtakarításon kárpátaljai kórházaknak. Ez nagyon szép, de az ő világnézetük, pontosabban annak teljes hiánya továbbra is megoldhatatlan feladványt jelent számomra. Ez a párt valami önmagukban és a libsizmusban meghasonlott széplelkek gyülekezőhelye, akiknek pszichológiai segítségre lenne szükségük, és nem a politikában lenne a helyük. Hogy ezek ennyien vannak, és itt cirkálnak közöttünk ellátatlanul, ez aggodalommal tölt el. Láthatóan nem veszélyesek, de valaki adhatna ennek a Kovács Gergelynek egy rendes mackófelsőt, mert rendszeresen szakadt melegítőben áll a kamerák elé. Azért azt üzenem neki, hogy ha a legközelebbi szavazáson netán már ötszörös különbség alakul ki a Mi Hazánk javára, akkor legyen kedves, és ne vegye be az egész havi Xanaxát, mert nem ér annyit az egész.
Hogy mennyire értelmetlen közvéleménykutatásokat elemezgetni, és mennyire nincs fogalmuk a közvéleménykutatóknak a tényleges választói preferenciákról, azt nem csak a választási előrejelzések totális mellélövései mutatják. Abból is látható, ahogy a 2019-ben törpepárttá vált Jobbikot még csaknem három évig úgy jelenítették meg, mint egy 10 százalék feletti középpártot, amely a DK-val verseng az ellenzék vezető ereje szerepért. Ezek az ezer fős reprezentatív telefonos megkérdezések – amiknek az elméleti hibahatára +- 3,15 % – valójában egy hajítófát sem érnek, de nem azért, mert hibás lenne a statisztikai módszertan, hanem inkább a válaszadók számszerűsíthetetlen egyéni reakciói, szokásai miatt. Az elkészült anyagot ráadásul utána még világnézetileg is megbarkácsolják egy kicsit a megrendelő identitása alapján, ezért a végeredmény még nyomokban sem tartalmaz a valóságra hasonlító elemeket.
Mi lehet a jövő útja a radikálisok számára? Pártépítésben talán kicsit egyszerűbbnek tűnik a feladat, hiszen első lépésként nem vadonatúj szavazókat kellene meghódítani, hanem az elkódorgottakat összeterelni. Ha ez megtörténne, akkor az újra felállt, immár középpártnak egy méretéhez igazított nagyon erős értelmiségi holdudvart kellene kiépítenie, mégpedig úgy, hogy azt semmiképpen sem szállhassák meg újra ideológia nélküli karrieristák. Ezt annyira lényegesnek tartom, hogy itt tegyünk egy kis kitérőt. Számomra a Jobbik néppártosodásának legvérfagyasztóbb pillanata az volt, amikor 2018-ban Mirkóczki Ádám a libsik ölelő karjai között elmesélte, hogy „De igazából mi nem azok voltunk, akiknek láttattuk magunkat. Azt is mondhatnám, hogy az a retorika, ami 2010 előtt ment, az volt a nem igaz.”
A mellette üldögélő Tóta W. (aki nem hülye, csak egy velejéig romlott és gennyes figura) szabályosan elérzékenyült. Én azon gondolkodtam, hogy Mirkóczki alatt miért nem nyílik meg a föld, valamint, hogy Tóta W. vajon elhiszi-e ezt, hiszen aki ilyesmiket mond, az fél óra múlva újra megtagadhat bárkit és bármit. Ekkora jellemtelenséget én még életemben nem láttam, és már remélem, nem is fogok. Nemcsak Vonán úsztak el itt a dolgok, de ebbe már ne menjünk bele, csak az eljövendő óvatosság érdekében volt érdemes megemlíteni.
A nehéz kezdet tehát megvolt, az ajtó, ha nyikorogva is, de kinyílt. Az úton mindenfelé tekintgetve, óvatosan, de határozottan kell előrefelé haladni. (Ez nem az az út, ahol az Orbánék előre mennek, nem hátra.) Reméljük, már nem fogunk akkora kátyúba zuhanni, mint legutóbb.
Szende Péter
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
