Az 1945. február 11-i „kitörés napjának” évfordulóján a Budapest ostromáról eddig hét kiadást megélő monográfiát szerző Ungváry Krisztián írását közöljük. A történész eddig sosem látott fotókkal illusztrálva mutatja be két páncélos történetét – és a borzalmat, ami pontosan 74 évvel ezelőtt Buda belvárosában történt.
Csak a kitörési kísérletben annyian vesztek oda, mint a mohácsi csatában. A második világháború egyik legvéresebb katonai akciójáról van szó: kevesebb mint öt nap alatt húszezer katona pusztult el, ugyanennyien estek fogságba, míg az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerült.
(…)
Ezek a fényképek emberi tragédiákat is takarnak. Azt, hogy mit is jelentett Budapest ostroma, a képeken látható 4/II. páncélos osztály tisztikarának sorsán is nyomon követhetjük. Az ostromgyűrű bezáródásakor az egységnek még 21 tisztje volt. Ebből csupán négyen (19%) élték túl az ostromot. A 17 eltűntből egyetlen személynek sem ismert a nyughelye, egyetlennek sem került elő azonosítójegye.
Csontjaik minden bizonnyal ma is ismeretlen tömegsírban nyugszanak a Pilis-hegységben, a Perbáli-medencében vagy a Budai-hegyekben, esetleg a főváros belterületén. Az eltűntek közül teljes bizonyossággal csak két személy esetében tudták megállapítani az elhalálozást. Az, hogy 15 eltűnt esetében egyetlen szemtanú sem maradt, aki információt tudott volna adni az érintettek utolsó óráiról, arra utal, hogy a pusztulás nem csak a tisztek, hanem a legénységi állomány soraiban is hasonló nagyságrendű volt.
(…)
„Az elhunytat zászlósi kinevezésétől kezdve ismertem. A budapesti harcok utolsó napjaiban a szakaszában hírvivő lettem, később pedig géppuskási beosztást kaptam. Február 11-én este tudtuk meg, hogy az éjjel kitörünk a gyűrűből. Erre az akcióra a mi szakaszunk Laible hadnagy vezetésével készült és indult a parancsolt gyülekezési pontra. Még az utolsó előkészületek alatt, amelyekre a katonákkal zsúfolásig megtöltött utcán került sor, csapott le a tragikus végzet. Az orosz gránátvetők tűzrajtaütése után semmit sem lehetett hallani, csak segélykiáltásokat, illetve, ha szabad így mondanom, a bajtársak könyörgését a kegyelemlövésért. A testileg és morálisan rendkívül megroppant csapatban ettől kezdve nem maradt tartás.
A tűzcsapás során a mi hadnagyunk is összerogyott. Az utcáról a járdásra vittük, hogy az esetleg utánunk jövő járművek ne tiporják szét. Egyenruhája rongyokban lógott, és melléből vér bugyogott. Abban a percben, amikor mellette álltam, nem mutatott életjelt, és a sötétségben nem lehetett megállapítani a sebesülés pontos jellegét. Annak érdekében, hogy megmeneküljünk a tűzcsapásoktól, a házakba húzódtunk vissza, ott gondoztuk a sebesültjeinket, amennyire csak lehetett. Amikor nem sokkal később megjött az áttörési parancs, arra kényszerültünk, hogy a sebesülteket visszahagyjuk. És a ház előtt a járdán még úgy feküdt a mi hadnagyunk, ahogyan korábban hagytuk. Jómagam február 12-én reggel orosz fogságba estem.
A gyűjtőtáborban egységem több bajtársával beszéltem, akik szintén látták hadnagyunkat fekve. Ennek alapján azt gondolom, hogy nyugodtan állíthatom halálának beálltát és nem beszélhetünk arról, hogy az akkori idegességünkben ott hagytunk egy élőt a halottak között.”
(…)
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
