Vakfolt

Hogy a tervező bakizott, esetleg a közelben bepálinkázott melósok nézték fordítva a rajzot, vagy a hivatalban mutyizott valaki az engedélykiadásnál, az mindegy is, a lényeg az, hogy a belvárosi Sarok utcának van egy pontja, amit egyetlen térfigyelő kamera sem lát. Hol egy ereszcsatorna, hol pedig egy kiálló falrész takarja el a folyamatosan pásztázó készülék elől a teret. Jó darabig ezt nem is vette észre senki, se az ott lakók, se a hatóság emberei, úgyhogy a Sarok utcában ment minden, ahogy eddig is. Boldog, tehetős, jól öltözött emberek sétálgattak itt fel és alá, udvariasan köszöntek egymásnak és persze betartották az együttélés soha ki nem mondott szabályait. Soha nem kellett ezekről beszélni, elvégre itt, a Sarok utcában mindenki tudta, mi a rend. Mi sem természetesebb, elvégre ez egy finom úri hely volt mindig is.

Arra, hogy ezt a szabályt büntetlenül meg lehet szegni, véletlenül jött rá özvegy Kreda Ferencné. Az asszony Kristály nevű pudliját sétáltatta egy este, és amikor a kutya elvégezte a dolgát, nem takarított fel utána. Kezdődött a kedvenc sorozata ugyanis. De nem szólt neki senki, sem a közös képviselő, sem a tömbgondnok, sem a városrendész, sem pedig a kerületi köztisztasági alosztályvezető. Úgyhogy két hét elteltével rájött a turpisságra és elárulta szomszédasszonyának és bridzspartnerének, Telasik Zoltánnénak. A lelkére kötötte, hogy ne beszéljen senkinek a vakfoltról, mert akkor az a fülébe jut a fentieknek és intézkedni fognak. Vagy ami még rosszabb: alantasabb néprétegeknek is a fülébe jut, hogy büntetlenül, ellenőrizetlenül meg lehet tenni bármit a Sarok utcában. Ami így aztán elvesztené finom, úri, polgári jellegét.

Telasik Zoltánné nem is szólt erről senkinek. Sőt, barátnőjét kicsit erkölcstelennek is tartotta eleinte emiatt. De aztán rájött, hogy nem is olyan rossz lehetőség ez. Otthon mindig nagy pátosszal ecsetelte, hogy ő ugyan mennyire igyekszik diétázni, mozog is rendszeresen, de valamiért, ő sem tudja, miért, képtelen lefogyni. Valójában persze pontosan tudta, hogy miért: a Sarok utca másik végén volt egy nett kis cukrászda, ahol egy szikrázó szemű, fess felszolgálófiú valami ellenállhatatlanul finom Rákóczi túróssal kínálta mindig. A városban már csak itt kenték meg a túró alatt a tésztát házi sárgabaracklekvárral. Mindenhol máshol már csak bolti dzsemmel pepecseltek a cukrászok. És Telasik Zoltánné sosem tudott ellenállni neki, úgyhogy a borravalót is mindig úgy adta a szikrázó szemű, fess felszolgálófiúnak, hogy ő is pontosan tudta, most valójában nem közönséges jattot kapott, hanem titoktartási díjat. De most, hogy tud a vakfoltról, kérheti a Rákóczi túróst elvitelre, a táskájába rejtett műanyag kanállal megeheti a Sarok utcában úgy, hogy nem is látta senki.

Szépen el is falatozgatott Telasik Zoltánné a vakfoltban, csak elkövette azt a hibát, hogy ő is beszélt róla valakinek, méghozzá a cukrászda bűbájos kis eladónőjének. Persze ő is megesküdött, hogy nem mondja el senkinek, hogy van egy olyan pont a belvárosban, ahol következmények nélkül megihatta a cukrászdából ellopott sütőrumot úgy, hogy azt nem látták. Így aztán végképp nem jött rá senki, hogy mitől is olyan szikrázó a tekintete. Egyszer aztán annyi sütőrumot nyakalt be a vakfoltban, hogy összeesett a kamera alatt a kiérkező finom, úri, polgári népek legnagyobb megrökönyödésére. Így aztán a közös képviselő, a tömbgondnok, a városrendész és a kerületi köztisztasági alosztályvezető előtt is kiderült az igazság. Össze is dugták a fejüket, hogy tegyenek valamit: úgy határoztak, őrt állítanak a vakfolthoz, aki jegyzetel majd. Muszáj volt ezt a megoldást választa­niuk, mert ha a csatornát piszkálják meg, vagy a falrésznek esnek neki, akkor kiderülhet esetleg, hogy a tervező bakizott, esetleg a közelben bepálinkázott melósok nézték fordítva a rajzot, vagy a hivatalban mutyizott valaki az engedélykiadásnál. Ez pedig senkinek nem lett volna jó.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 10.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »