Vagány, provokatív és zseniális Leonardo DiCaprio új filmje Kulcsár Gábor2025. 09. 26., p – 01:07
Az Egyik csata a másik után diadalmas kritikusi harsonaszóra megérkezett a mozikba, és minden szkeptikus rémálma – merthogy tényleg olyan jó, mint mondják.
Képzeljük el, hogy a 60-as évek nagy forradalmai, gerillaműveletei nem a trópusi, hanem a betondzsungelben zajlanak le. Ebbe a fantáziába kalauzol el az Egyik csata a másik után. Egy már-már disztópikus amerikai rendőrállamba, ahol senkit nem látnak szívesen, aki egy kicsit is idegen. Hangosan és határozottan egyedül a French 75 forradalmár (vagy terrorista attól függően, kit kérdezünk) csoport tiltakozik, amíg fel nem számolja őket egy elvetemült rendőrtiszt. Aki megmenekül, az is csak számlálja a napjait. És valóban – 16 évvel később ismét célkeresztbe helyezik őket, köztük a Leonardo DiCaprio által alakított Bobot is.
Nem ez az író-rendező Paul Thomas Anderson első próbálkozása egy Thomas Pynchon-regény adaptálásával. Míg azonban az előző, a Beépített hiba leginkább arról vált híressé, hogy „csak beszívva értékelhető”, az Egyik csata a másik után sokkal könnyebben adja magát. Ez főként aktualitásának köszönhető. Egyrészt filmkészítési szempontból, pazar, lendületes ritmusát ugyanis a közel háromórás hossz ellenére is rendkívül könnyű követni, még egy TikTokon és YouTube shortokon edződött elmének is. Másrészt pedig tematikailag. A nagyjából 20 éve húzódó produkció teljesen véletlenül éppen egy olyan korban jelent meg, amikor nem is annyira döbbenetes az Amerika, amit elénk tár. Sőt, kimondottan abszurd, mennyire ráillik a huszadik századi lázongások üvegcipője a modern közhangulat lábára.
DiCaprio elmondása szerint néha bánja, hogy annak idején a Titanicra szállt fel Anderson erotikus korrajza, a Boogie Nights helyett, amit „valódi klasszikusnak” tart. A sors egyértelműen úgy érezte, hogy megérdemel még egy esélyt, a jelek szerint ugyanis az Egyik csata a másik után is az lesz. Ám hiába hozza DiCaprio remekül a kiégett exforradalmárt, na meg feltehetően a bevétel nagy részét is, a vezéralakítás távolról sem az övé. Nem is véletlenül, ez a film ugyanis nem róla szól. Ő a bukott generáció. A csillogó szemű, büszke lázadó, aki lelkesen pattogott, de a hagyatéka igazából csak még nagyobb elnyomás – egy olyan, amit akarva-akaratlanul a saját maradiságával is táplál. A tulajdonképpeni főszereplők a lázadási stafétát átvenni kényszerülő fiatalság, valamint az elnyomás maga, vagyis Sean Penn.
Penn Lockjaw ezredese a 2020-as évek egyik igazán kimagasló főgonosza. Na nem azért, mert különösebben sztoikus vagy fenyegető volna. Hanem éppen azért, mert alapvetően egy szánalmas figura, aki csakis a szélsőséges korrupció önigazoló körforgásában képes hatalomhoz jutni. Inkább frusztráló, mintsem fenyegető nemezis, ám egyben olyan is, akit mindannyian ismerünk – ha máshonnan nem, a hírekből biztosan. Ő a rendszer hű kutyája, aki boldogan alázza meg magát egy olyan ideológiáért, ami szükség esetén őt darálja majd be először.
Mindezek alapján az Egyik csata a másik után intenzív politikai zsargonnak hangozhat, de nem erről van szól. Az üzenet ott van, de nem rágják a szánkba, inkább csak belehímzik komplex szereplők és végletekig kidolgozott helyzetek apró mozzanataiba. Aki keres, az talál, aki pedig nem, az egyszerűen csak kap egy piszkosul izgalmas történetet. Egy olyat, ami játszik a közönséggel, jóízű mesemondóként fűzi a cselekményt, és még a legelcsépeltebb helyzeteket is feldobja egy-egy frappáns ötlettel. Van benne egy autós üldözés, ami újat tud mutatni. Igen. Ez a legnagyobb dicséret, amit az Egyik csata a másik után kaphat. Leszámítva persze az Oscart, de az majd tavasszal jön.
És akkor a zenét és a fényképezést még nem is méltattuk… Ezeknek már szerencsére maga is utánajárhat bárki a moziban!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
