Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
Egyszerre került asztalomra három friss megjelenésű, de egymástól elütő természetű könyv. Egy olasz író, egy magyar néprajzkutató-költő és egy költő-író műve. Egyként izgalmas és értékes alkotások, s a kegyelmes véletlen mégiscsak közös szálra fűzi fel őket: mindegyik kötet egy hely köré komponálja meglátásait. Jól körülhatárolható határtalanságokat találunk bennük. S rácsodálkozhatunk, hogy a prózaírói képzelet, a néprajztudósi fegyelem és a lírikusi lelemény miféle eltérő műfaji utakon-módokon képes vallatóra fogni nemcsak a helyszínt, de a hely színét (és visszáját) szintúgy. Sőt: az időt is – mint minden helyek legkülönösebbikét.
*
Alessandro Baricco mágikus realizmusba hajló, zenei hatású, költőien szép prózája nem ismeretlen az olvasó előtt, számos regénye, sőt esszékötetei is elérhetők magyar nyelven. Legújabb munkája, az Abel (ford. Wiesenmayer Teodóra, Helikon Kiadó, Budapest, 2025) „metafizikus western”-nek nevezi magát; s valóban: bár érezhetően hasznosítja a Nincs bocsánat vagy a Yellowstone típusú modern neowestern-drámák realista belátásait és lélektani igényét, a vadnyugati közeg inkább szellemi térség itt, mint valós vidék. A révületes retorika csak a felszínen közöl kalandtörténetet, avagy család- és nevelődésregényt. Inkább sorsok genezise ez, szimbólumfinom fogalmazványban. Balladás emberiségeposz.
Brutalitás és líraiság, humor és pátosz Bariccótól megszokott összjátéka a karakterábrázolást és a történetszövést is szellemes leleményekre képesíti; a hétköznapok vesződségeire minduntalan a teológia égboltja borul (a szereplők bibliai neveket viselnek); a főhős-elbeszélő, Abel Crow identitásdrámáját mozaikos szerkesztés aprózza elevenné. Olvassunk bár boszorkányokról vagy kalózokról, bankrablásról vagy kivégzésről: végső soron törvény és szentség, szabadság és végzet, élet és halál kérdésein mereng mindahány mondat. Az idő linearitása pedig úgy bomlik föl – fejezetről fejezetre –, hogy a szereplőkhöz hasonlóan végül az olvasó maga is még ismeretlen metadimenziók lakosaként eszmélhet létbeli helyzetére: „Egymás mellett ülnek abban a pénzzel teli irodában, ahol nem nehéz elképzelnem őket, az öcsémet, a húgomat, mint két szillogizmus egy arab gondolkodó könyvében, a léleknek szentelt fejezetben.” (110.)
*
Iancu Laura zaklatottan szaggatott versbeszédét, ezt a Pilinszkyre, Hervayra, Csoórira visszamutató fohászos tónust – melyben a moldvai katolicitás lelkisége expresszíven modern versnyelven formálja újjá magát – jól ismerjük, szépen tudjuk, számosan elemeztük. De a kritikai befogadás is gyérebben fordul a költő egyéb műfajai felé – holott az Élet(fogytiglan) (2009) levélprózája, a Szeretföld (2011) kisregényes példázata, a Petrás Incze János (2013) dramatikus szólamrendje, a Gerlice (2018) vallomásos jegyzetei vagy az Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből (2024) memoáros-levélregényes metafizikája ugyancsak tüzetes olvasatokat érdemelne.
E szépírói életművel párhuzamosan Iancu Laura tudományos portfóliója is magas szinteken terebélyesedik. A Népi teológia és megélt vallásosság (HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet, Budapest, 2024) többedik alkalommal adja közre a szerzőnek a moldvai magyar közösségek hitvilágával és hitéletével foglalkozó tanulmányait, esettanulmányait. A fülszöveg szabatosan sorolja föl a kutatott és elemzett jelenségeket: „a vallásos hit mibenléte; a hitbéli (egzisztenciális) megismerés kérdései; az istenképek és az isteni ítélet; az átok, a fohász és az imaesemény; a bűn és az Eucharisztia kérdése; a csoda és a Mária-tisztelet”. Az évtizedek munkáját összegző dolgozat Moldvára, azon belül is főként a költő-néprajzkutató szülőfalujára, Magyarfalura fókuszál, de belátásai és kitekintései a népi vallásosságról általában is hiánypótló megállapításokat tesznek. S miközben Románia keleti régióiban járunk, azt érezhetjük: a valódi helyszín ennél éteribb vidék, a vizsgálódások lelki-szellemi topográfiája Isten országát körvonalazza.
A kiadványt gazdag bibliográfia és színes képmelléklet zárja. Hozzáértéstől nem gúzsozva csak annyi tanulságot merek megkockáztatni: alapmű született.
*
Wirth Imre hosszas közlési szünet után éli második nagy alkotói korszakát. Versekkel, regénnyel, beszélgetőkönyvvel. Legújabban a Falkland című, albumszerűen finom kiállítású verseskötettel (Bookart, 2025).
A címbéli helymegjelölés a Falkland-szigeteki háborúra (1982) utal, de – mint például a szintén nevesített Bosznia – ez a motívum is inkább parabolikus érvénnyel dereng föl, a háborús közérzetet ontológiai mentalitássá emelve. (Jellemzőmód a nagy argentin író, Jorge Luis Borges alakja is inkább mitikus, mint életrajzi színt kap a versekben. Falkland pedig egyszerre „a szív a térképen” [16.], „álom, / s aki álmodja, régen nincsen” [19.], illetve „csak egy verssor” [20.].) Itt a gyerekkori élménykör útvesztőt formáz; a szív, a sziget és a tenger toposzai közt Thészeusz és Orpheusz sorsképlete egymásba íródik; s történelmi emlékezet és alanyi képzelet együtt kutatja a személy helyét – és a személyesség helyi értékét.
Lehet-e kalauz a költészet – az idő labirintusában? Miféle terek találnak arra, aki „az idő lakatlan területére téved” (5.)? Avagy „mit jelenthet mégis a szív mindent elöntő / vágya a túlélésre” (53.)? Mintha ezekre a kérdésekre keresne választ ez a rejtelmes kompozíció: Wirth Imre kötete a látható világ színét és fonákját egyazon mozdulattal fordítja tükrök felé – „pár ecsetvonással szívünkbe festve a láthatatlant” (50.).
*
„Csak az a vers maradandó, amelyik a változások dinamizmusában fölmutatja a szenvedő, a szerető, a küzdő, a magát meg nem adó embert, a hiteles emberi arcot” – nyilatkozta Nagy László (1969-ben). Ez a fölmutatási ethosz Wirth Imre verseiben jól megragadható. De Iancu Laura dolgozataiban és Alessandro Baricco epikájában is. A maradandóság bélyegét látom ékeskedni mindhárom megolvasott kiadványon.
Kiemelt fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. augusztus 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
