Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Márciusban Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.
Sokszor elér bennünket egyfajta kedvetlenség, és arra gondolunk: ugyan mit kezd Isten a mi jótetteinkkel? Egyáltalán fontos számára, hogy mit teszünk? Hol vagyunk mi, törékeny emberek az ő mindenhatóságához képest?
Jézus Krisztusban Isten Fia, a második isteni személy jött el közénk, és ha Isten nem örülne teremtményeinek, aligha keresne ilyen közvetlen kapcsolatot velünk. A Teremtés könyvében az akkori szent író ezt úgy fejezte ki, hogy Isten minden nap végén „látta, hogy mennyire jó”, amit alkotott.
Jézus a szamariai asszonytól vizet kér. Istenfiúsága ellenére megdolgoztatja az asszonyt. Pedig nem sokkal egyszerűbb lett volna, ha rögtön ott, a tűző napon dézsával együtt vizet teremtett volna Jézus? Most azonban nem ennek van az ideje, és Jézus az időzítés nagymestere. Nála jobban senki sem tudja, kinek mikor mi kell ahhoz, hogy mélyüljön a hite.
Jézus vizet kér az asszonytól, de itt nem természetes szomjúságról van szó. Nem is merít az asszony a kútból, mert a beszélgetés elindul más irányba. A szamariai asszony rácsodálkozik erre a különös zsidó emberre, aki szóba áll vele. Rácsodálkozik arra, aki emberszámba veszi. Erre a jelenetre alapozva rá kell döbbennünk, hogy mi is mennyire fontosak vagyunk Istennek. És az is fontos, hogy ne vegyük körbe magunkat és egymást falakkal, hanem lélekben és igazságban keressük, szeressük egymást.
Az igazi imádság felé terelődik a beszélgetés, amelynek két elengedhetetlen feltétele, hogy lélekben és imádságban formálódjon Isten keresése. A Lélek lendületet, kitartást ad, az igazság keresése pedig arra ösztönöz, hogy olyan valakit imádjunk, akitől tényleg fogyhatatlan örömöt és boldogságot kapunk. Korunk embere nem veszítette el az imádság iránti készségét, legfeljebb szégyelli bevallani. Imádságának árulkodó jelei: van munkakedve, tevékeny, másrészt pedig valamilyen célt tűz ki maga elé.
A nagy baj ott leselkedik ránk, amikor e kettőt szétválasztjuk! Hány és hány embertársunk magát a tevékenységet isteníti, és nem foglalkozik azzal, hogy valójában kit is szolgál! Talán lusta gondolkodni. Mások viszont „előre legyártott” igazsággal lépnek az emberek elé, és senki sem tudja befolyásolni őket, hogy gondolják át szemléletük valóságértékét. Ez a két véglet rengeteg fájdalmat és szenvedést okoz, pedig valójában nem rossz egyik sem, csak éppen féligazság. A gonosz nagy trükkje, hogy nem „rosszat” akar nekünk, hanem kapkodásra vagy éppen lustaságra csábít. Hiszen Istenért és egymásért fel kell áldoznunk magunkat, vagy, az érem másik oldala, Isten úgyis megcsinál mindent, miért törjük magunkat.
Isten örül a teremtményeinek, mert nagylelkűséggel alkotta a világot, s arra tereli a figyelmünket, amit Jézus a szamariai asszonynak is mond: lélekben és igazságban imádjuk az Atyát. Kitartással keressük egymásban Isten nagyságát!
Lélekben és igazságban imádni az Atyát annyit tesz, mint elfogadni a Szentháromságot. Az Atyához a Szentlélek lendületével a Fiú igazságát elfogadva tudunk eljutni. Nem természetes lendülettel haladunk előre, és nem az egyikünk vagy a másikunk ilyen-olyan igazságait abszolutizáljuk, hanem arra az objektív igazságra figyelünk, aki maga az Úr Jézus. Mi magunk haladunk előre, de nem önerőből, hanem a Lélek erejében. Lépéseink így már most természetfeletti lépések, még ha az üdvösség útja igencsak fel is töri a lábunkat.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
