Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Februárban Kovács Zoltán, a budapesti Szent István-bazilika helyettes plébánosa ad útravalót.
„A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse” – adja tudtunkra Máté evangélista. Az édenkertből kiűzött ember is sokszor „tövist és bojtorjánt” termő pusztaként éli meg e világi létét. Jézus ezt is magára veszi, hogy az ősbűn sebeit gyógyítsa bennünk. Már az előző várakozási időben, adventben is találkoztunk egy pusztába vonuló és pusztába kiáltó emberrel: Keresztelő Jánossal, aki azért jött, hogy utat készítsen az Üdvözítőnek. Most pedig maga az Isten Fia lesz az, aki a pusztába vonul, hogy messiási küldetésére lélekben felkészüljön, és majd a lelkünk pusztaságába kiáltsa a megváltás örömhírét. Egyedül, mégsem magányosan megy a pusztába, hiszen később azt mondja: „nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van”. Jézusnak, az Isten Bárányának, „aki elveszi a világ bűneit”, nyilvánvalóan nincs mitől megtisztulnia: böjtje által inkább velünk vállal közösséget, s a visszavonulás megszentelt csöndjében megnyitja szívét a mennyei Atya hívó szava felé. A Lélek ösztönzi őt erre, s kíséri akkor is, amikor a kemény böjttől igénybe vett testét és a kísértések által megpróbált lelkét szemléljük.
Ugyanaz a Lélek bennünket is ösztönöz: legyünk készek elhagyni „lelki komfortzónánkat”, és negyven napon át visszafogottabban élve a „pusztába vonulni”, hogy rátaláljunk Istenre, ő pedig miránk. Senkit ne érjen azonban meglepetés: aki egy kicsit is komolyan gondolja, hogy találkozni akar Istennel, az sebezhető önmagával, sőt még a kísértővel is találkozni fog. Inspirációival a gonosz már az ősszülők életében is megjelent, felajánlva nekik, hogy ha rá hallgatnak, olyanok lesznek, mint Isten. A mi igyekezetünk valahol nagyon is hasonló: Istenhez szeretnénk egyre hasonlóbbá válni. Ez azonban korántsem a „hazugság Atyjának” praktikáival lehetséges, hanem a Krisztust követő lelkiélettel.
A Lélek ösztönzésével vonul a pusztába Jézus. A Lélek az, aki kezdeményez, éltet, kísér, vezet, vigasztal, eltölt kegyelemmel. Nekünk is a Lélekre van szükségünk, mielőtt a „pusztába vonulnánk”, azaz megkezdenénk a szent negyven nap lelki zarándokútját. Ne is várakoztassuk őt, hiszen már kopogtat a szívünk ajtaján: jönne, hogy átformáljon, gyógyítson, hogy eltöltsön minket új erővel és jóra törekvő igyekezettel. Hadd lépjen be az életünkbe, hadd tevékenykedjék! Már most, a böjti idő elején hívjuk be életünkbe megtisztító lángját, hogy a bűnbocsánat szentsége által igazán szabaddá vált emberekként élhessük meg e megszentelt időszakot. És hogy mire is hív igazán a Lélek az idei év nagyböjtjében? Meg fogja súgni, ha az imádság csendjében közel lépünk hozzá, ha kitartóan járjuk ezt a rögös utat, ha elcsendesedett szívünk most még állhatatosabban keresi Jézus arcát. Az istenarcot, mely e szent negyven nap vége felé egyre meggyötörtebben áll majd előttünk, mégis élő remény számunkra: az ő útján járni minden áldozatot megér.
A nagyböjti időszakot – hasonlóan az adventihez – nem „túlélnünk” kell, hanem lélekben mélyen megélnünk Krisztussal, hogy aztán vele örvendhessünk feltámadásának ünnepén. A megkísértett, megkínzott, „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért” a halált is valóságosan megízlelő, végül mégis győztes Üdvözítő diadala vezessen most minket a lélek pusztáján át, hogy megtapasztalhassuk életünkben és halálunkban húsvét szabadító valóságát!
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
