Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Novemberben Kovács Zoltán, a budapesti Szent István-bazilika helyettes plébánosa ad útravalót.
Advent van. Borongós, egyre hidegebbre forduló téli napok. Hajnalban teljes a sötétség. És a sötétség nem jó, bántó. A teremtő Isten sem szerette a sötétet, rögtön szólt is: „Legyen világosság!” A sötétben korlátozott az emberi cselekvés, csak tapogatózunk, kapkodunk. De ha egy apró kis fény gyullad, mindjárt más a helyzet.
Szegényes fény az adventi koszorú első gyertyalángja, de már oszlik a sötétség. És ez egy kis örömet lop az emberi szívbe. „Virrasszatok!” – kéri Jézus a mai evangéliumban. A sötétben ülő, fekvő ember hamarabb elbóbiskol, ám ha van egy kis fény, már könnyebb virrasztani. A gazda is ösztönzést kap a virrasztásra, hogy őrizze a rá bízott értéket. Vannak-e őrök a kapuimnál? Szememet, füleimet, érzékeimet őrzi-e a kegyelem, hogy ne hatoljon be testembe-lelkembe semmi olyan, ami romboló, gonosz, tisztátalan? Virraszt-e a kegyelem fénye az életemben? Vagy már régen elaludt, és csak a sötétséget őrzöm az isteni élet fénye helyett? „Gyertek, járjunk az Úr világosságában!” – szól nekünk is Izajás próféta buzdítása.
Rengeteg sötétséget hordozott magában a Messiásra várakozó választott nép: bizonytalanságot, reményvesztett keserűséget, vágyakozó várakozást, félelmet. A ma embere is hasonló sötétségekkel küzd, sokszor kimondatlanul. Vagy már nem is küzd, mert azt mondja: minek is? A ma emberének is vannak sötétebb zugok a szívében. Ki fog fényt bocsátani oda? Tízemeletes paneltömbök, luxusapartmanok, bevásárlóközpontok és egyszerű magánházak ablakában, falán e napokban fények gyúlnak. Mintha már karácsony volna. Nemegyszer ott is felejtik a fényeket még nagyböjtben is. És ez így kifejez valamit, csak éppen nem azt, amit kellene. De vajon eloszlatja ez a színváltó, sokszor ugráló fénysor az emberlét legbántóbb sötétségét? Legfeljebb csak meggyönyörködtet egy rövid időre, ám semmi több.
Advent egyébként sem a ragyogás ideje, hanem a visszafogott félhomályé, melyben jobban megbecsüljük a fényt. Holnaptól sok helyütt rorátemisék kezdődnek. Kincset érő hajnalok… Aki felkel, először hideget, sötétet, álmosságot talál. Aki le is győzi ezt, az Isten ölelő atyai karjaiba érkezik. Legalább egyszer-kétszer, vagy akár a héten többször is, le akarom győzni magam, a lustaságomat. Eljövök a hajnali szentmisékre Istenemhez, hogy megszentelje ezt a várakozást, és fényt bocsásson szívem legmélyebb rejtekébe. Elhatározom, hogy már a mise kezdete előtt megérkezem az engem végtelenül szerető Istenhez és népének ünneplő közösségéhez. Szakítok azzal a hanyagul vett istentisztelettel, ami épp magát Istent nem tiszteli kellőképpen.
És elhatározom, hogy szakítok a legalantasabb sötétségeimmel, a bűnök rám száradt, nyomorító terhével is. Csak a tiszta szív látja meg Istent. Sőt, tudatosítom magamban: Isten engem is küld, hogy hirdessem országának örömhírét. Lelkem tiszta ragyogása nélkül hogyan világítok meg emberi szíveket? Meg akarok hát újulni, szomjazom a tiszta szív örömére. Bűnbánatot tartok, és szentségi gyónással kezdem az adventet. Mielőtt még rám ülne az ajándékozás láza, először én ajándékozok, mégpedig megtérésre kész szívet Istennek. És engedem, hogy ő maga tanítson meg az idei úrjövet idején a kegyelem fényében virrasztó, igazán Istenre váró lelkületre!
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
