Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Februárban Sárai-Szabó Kelemen OSB győri perjel ad útravalót.
Nekünk, szerzeteseknek különleges ünnep a mai. Szent II. János Pál pápa azzal, hogy a szerzetesek napjává tette a mai napot, jobban ráirányítja a figyelmünket a szerzetesélet egy sajátos dimenziójára. Miért lesz valaki szerzetes? Amikor az ember azon gondolkozik, mivel is kellene foglalkoznia felnőtt korában, hogyan kellene élnie az életét, akkor sok minden eszébe jut. S amikor a szerzetesi élet mellett dönt, általában lát egy közösséget, valamennyire megismer egy szerzetesi lelkiséget, ami rokonszenves lesz neki, amiről úgy érzi, ez illik az ő elgondolásaihoz, terveihez. Főleg külső dolgokban tudunk gondolkodni, amikor még fiatalok vagyunk, de ez így is van jól. Aki szerzetes lesz valahol, az szeresse a helyet, ahol él, szeresse az embereket, akik körülveszik, érezze otthonosan magát abban a közegben, és szeresse a munkáját is, amit végez: érezzék rajta az emberek, akikkel találkozik, hogy rendben van az élete. A külső dolgok is fontosak: a napirend, a kolostor rendje, a regula megtartják az embert. De egy szerzetesnek lelki embernek is kell lennie: nem elég megtartania a külsőségeket. A külsőségeknek akkor van értelmük, ha a lelkemet is alakítják, s végső soron onnan kapom majd az erőt a megtartásukra. A mai ünnep is a szerzetesi élet lelki tartalmára akar rávilágítani. A templomban ott imádkozik az öreg Simeon és Anna próféta asszony: megszentelt helyen vannak, Isten közelségét keresik, várják, hogy beteljesedjen az Úr ígérete, és meglássák a Messiást, a Megváltót, aki szabadulást hoz a várakozó népnek. Szent Benedek atyánk a Regulában úgy fogalmazza meg ezt, hogy keresni kell Istent. Az istenkeresés nagy példája ez a két imádkozó, tiszta életű öreg. A zsidók akkoriban egy olyan Messiást vártak, aki nagy politikus és harcos lesz, s megtisztítja a zsidók országát az idegen uralomtól, és újra nagy néppé teszi őket, jelentős politikai hatalommá a környezetükben. Ez a kép nagyon mélyen beivódott a lelkükbe, és a legtöbb ember várakozása is erre irányult: egy királyi sarjat vártak, aki mindenki számára nyilvánvaló módon jelenik meg. És mi történik ma? Megjelenik a templomban egy egyszerű család: egy ács és a jegyese, meg egy negyvennapos kisgyerek, és szabályosan elvégzik, amit minden zsidó családnak tennie kell ilyenkor. Semmi nagy bejelentés, semmilyen dicsőséges bevonulás, és a két régóta várakozó embernek mégis megnyílik a szeme, s ráismer a várva várt Megváltóra. Nekünk, szerzeteseknek is ilyenné kell válnunk: Isten nem mindig úgy érkezik, ahogy gondoljuk és várjuk. Érkezik váratlan feladatokban, különös találkozásokban, szokatlan helyzetekben, és nem is mindig a templomban. Hosszú évek alatt érlelődünk meg arra, hogy képesek legyünk felfogni Isten sugallatait, ehhez pedig türelem kell, kitartás.
Mindenkit arra buzdítok, hogy vágjon bele Isten keresésének nagy kalandjába, mert ez nem csak szerzetesi kiváltság. Egy bizonyos szintre minden keresztény ember eljuthat ebben, és el is kell jutnia: a türelmes várakozás, az imádságban való kitartás sok jó lelki tapasztalathoz vezet, ami segítségünkre van az életben. Nyugalmat és békét tud adni a léleknek, hozzájárul ahhoz, hogy jó döntéseket hozzunk, fejleszti az önismeretet. Egy kápolna vagy egy templom csendje, magánya segít abban, hogy időt szánjunk Istenre, hogy csendben várakozzunk rá. Apró lépésekkel kell kezdeni: öt vagy tíz perccel az Oltáriszentség előtt, amikor igyekszünk nem a saját gondolatainkra figyelni, hanem Isten csendjére. Jó, ha van nálunk ilyenkor Szentírás is, hogy egy-egy abból vett gondolat mindig visszazökkentsen bennünket Isten jelenlétébe. Szép lassan elmondjuk a Miatyánkot vagy az Üdvözlégyet is. A lelki élethez türelem kell és kitartás, de megéri várakozni, türelmesnek lenni, mert a lelkünk csak így tud megérni és emberivé válni: lassan megértjük, hogy a türelem, a békés várakozás Isten közelségébe vezet bennünket az élet nehézségei közben is. Istennel pedig már bármit el tudunk hordozni, s az életünk megtelik hálával és szeretettel.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
