Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Novemberben Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.
Nehéz-e vagy könnyű szentté válni? Mindenszentek ünnepén ki-ki eldöntheti. Hogy nem lehetetlen, azt éppen a szentek példája mutatja. Mi nem szentté, hanem úgymond átlagemberré szeretnénk válni. Jó, hogy vannak szentek, de az életszentségről azt tartjuk, hogy csak egy szűk „klub” tagjainak való. Nem nekem, meg neked, hanem olyanoknak, akiket nem ismerünk, akik tőlünk távol teszik a jót, és nem itt a közelben. Vannak ők, és vagyunk mi. Jézus Krisztus fellépésekor is hasonló történt. Rögtön kiderült, hogy kik vannak mellette, és kik ellene. Akiknek nem tetszett a fellépése, azok attól tartottak, hogy Jézusra fog hallgatni a nép, és nem őrájuk. A szentekkel kapcsolatban még inkább a felszínre kerül, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet megmagyarázni, és nem lehet pénzben mérni. Ez pedig nagyon nem tetszik korunk emberének, aki mindent mérhetővé, fogyaszthatóvá, cserélhetővé tett.
A szentekkel kapcsolatban sokszor beleragadunk abba a gondolatba, hogy csak azok lehetnek szentek, akikről ezt az Egyház hivatalosan kijelenti. Akikről nem mondja, azok nem lehetnek szentek. Nézzünk utána: a szentté avatást soha nem a magas egyházi körök kezdeményezik, hanem maga a hívő nép. Éppen azok, akik közel érzik magukhoz egyesek megmagyarázhatatlan jóságát, derűjét, természetességét, lelki erejét, amely az illetőből árad.
A szentekkel kapcsolatban az a tévhit is fennáll, hogy ők, úgymond, nem ebben a világban élnek, vagy elszakadtak ettől a világtól. Meg hogy az adott korban ők nem igazodnának ki. Nem így van. Azt hiszem, úgy kellene mondanunk, hogy ők nagyon is jól tudják, milyen a koruk, és kihozzák belőle a legtöbbet; nem menekülnek sehová, hanem éppen az adott kort akarják összekapcsolni Isten jóságával. Még a legőrültebb élethelyzetet is. Mint például Szent Maximilian Kolbe, aki látszólag értelmetlenül kiszolgáltatta magát egy kivégzőgépezetnek, de életáldozatának köszönhetően valaki életben maradt, sőt visszatérhetett a családjához.
Mások arról tesznek tanúságot, hogy bármilyen családi háttérrel lehetséges szentté válni. Manapság ez igencsak sokat emlegetett téma. A 2000-ben szentté avatott Bakhita Szent Jozefinának olyannyira nem adatott meg a gyerekkor, hogy rabszolga volt Szudánban, majd további viszontagságokat átélve Olaszországban lett szerzetesnővér. Nem keseredett meg, hanem szívbéli derűvel szolgálta mindazokat, akikhez az élet rendelte. Persze mondhatjuk mindezekre, hogy a többség nem így jár. Egy náci táborban vagy rabszolgaként a nagy többség tényleg feladja. Nincs miért élni. De mégis vannak kivételek, akik valami másról tesznek tanúságot.
Egy szent mindig sok ember között és sok emberhez viszonyítva válik szentté. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy sok átlagember között akad egy-két olyan, aki tényleg valami többet mutat. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a többieknek nincs dolguk. Sokszor engedünk annak a kísértésnek is, hogy „csak” tisztelni kell a szenteket, szeretni nem.
Szent az, aki a saját környezetét felülmúlja, de nem azért, hogy uralkodjon rajta, hanem hogy Istent közel hozza. A szentek kényelmetlenek, de nélkülözhetetlenek.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
