Utolsó napjaiban életre szóló tanítást hagyott családjára egy rákban szenvedő olasz édesanya

Utolsó napjaiban életre szóló tanítást hagyott családjára egy rákban szenvedő olasz édesanya

Francesca Pedrazzini úgy halt meg, hogy bizonyos volt a Jézussal való találkozásban, és izgatottan várta, mi történik majd vele. Tanúságtétele – amely olasz nyelven kötetben is megjelent – életre szóló útmutatás férje, gyermekei és sok ember számára.

„Különleges ajándékot kaptam: úgy láttam a feleségemet, hogy beteljesedett az élete” – mondja Vincenzo Casella, a negyvenéves özvegy, aki 2000-ben vette feleségül Francesca Pedrazzinit. A milánói jogász házaspárnak három gyermeke született: Cecilia idén 11, Carlo 8, Sofia 4 éves. Francesca 2012 augusztus 23-án halt meg rákban – a betegséget két és fél évvel korábban diagnosztizálták nála. Harminc hónap telt el szorongások közepette: mi lesz vele, a férjével, a gyermekeivel, a családjával. És e félelmek mellett mindig ott volt a bizonyosság is. „Ő igent mondott, Jézusra hagyatkozott” – idézi fel férje. Történetéből született meg az Io non ho paura (Nem félek) című, Olaszországban megjelent kötet.

„Lebarnultan ment a mennyországba – mondja róla Vincenzo. – Nem sokkal korábban értünk haza, Görögországban a tengernél nyaraltunk. Francesca a szervezetét megterhelő kezelés ellenére szeretett volna együtt lenni a családjával.”

A férj ma is meghatottan idézi fel felesége utolsó napjait. „Csoda, amely már örökre hozzánk tartozik” – mondja. Amikor az orvosok elmondták neki, hogy feleségének már csak napjai vannak hátra, őrült félelem vett rajta erőt. Két napig élt ebben a rettegésben, nem merte elmondani Francescának, mert félt, hogy összeomlik, és vele együtt ő maga is. „Miközben keresgéltem a megfelelő szavakat, ő rám nézett, és azt mondta: »Gyere, gyere ide!« Leültem. »Nyugodj meg, kérlek – folytatta. – Én boldog vagyok. Béke van bennem. Biztos vagyok Jézusban. Nem félek. Sőt, izgatott vagyok, kíváncsian várom, mi fog történni.« Én ott álltam mellette, tágra nyílt szemmel, elnémultan.”

Francesca azt kérte, hogy minden családtagjával beszélhessen négyszemközt. Tizenöt percet töltött mindegyikükkel, elmagyarázta a gyerekeknek, mi fog történni: „Nézzétek, én a mennyországba megyek. Nagyon szép hely, ne aggódjatok miattam! Tudom, hogy hiányozni fogok. De én látlak majd benneteket, és gondoskodom rólatok. És azt is kérem tőletek, hogy amikor elmegyek a mennyországba, rendezzetek nagy ünnepet.”

A gyerekek megfogadták a szavait. Sofia, a legkisebb az édesanyja halála utáni napon megkérdezte az apukájától: „Mikor ünnepelünk?” Vincenzo a nem várt kérdésre azt válaszolta, majd másnap, a temetésen. Francesca „olyat tett, amely felért egy édesanya ötvenévnyi tanításával – hangsúlyozza Vincenzo. – Olyan bizonyosságot hagyott gyermekeire, amely túlmegy minden határon, mindenen, amit egy szülő átadhat gyermekeinek.”

Egy év távlatából ez még világosabban látszik, Francesca tanúságtétele még élőbb, bizonyosabb, még jobban közvetíti az egyszerű hitet. Sok ember hallotta már a történetét, sokan keresik fel a férjét, hogy tegyen tanúságot róla. Ő elfogadja a felkéréseket, igent mond arra, amit az Úr tett az életében, ahogyan igent mondott rá felesége is. Néhányan elnézést kérnek, amiért felszakítják a sebeket. Vincenzo azonban másképp gondolja: „Sokan azt hiszik, hogy a felejtés segít felülemelkedni, de számomra éppen fordítva van: minél többször végiggondolom, ami történt, annál nagyobb békét érzek.”

Forrás és fotó: Aleteia.org

Magyar Kurír
(tzs)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »