Szeptember 16. és 24. között a dunai árvíz közúton elérhetetlenné tette a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) Gondviselés Háza Esthajnal Idősek Otthonát Pilismaróton. A létesítményt csak hátulról, egy erdei úton lehetett megközelíteni, a nővérek 12 órás beosztását pedig 24 órás műszakokra kellett átszervezni, hogy a lakók ellátása zavartalan legyen. Hámon Krisztina írását szerkesztve közöljük.
Tizennyolc nővér vállalt 24 órás műszakot, hogy el tudják látni a lakókat, akik közül sokan a második világháború idején is éltek már. A nappali műszak után nem jött a váltás, egyből az éjszakai műszak következett; a holtpontot a legtöbb nővér éjfél után, a szolgálat 18–20. órájában élte meg. A lakók ebből semmit sem érezhettek.
Ma már semmi sem emlékeztet rá, hogy nemrég naponta ezer ember pakolta itt a homokzsákokat, akiknek a nyugdíjasok kilószámra kenték a zsíros kenyeret a konyhán. Szeptember 30-án délelőtt harmonikaszó lengi be a házat, a társalgóban szüreti mulatságot tartanak, az egyik lakó, Kormos Ferenc muzsikál.
A nővérek is mosolyogva mesélnek már az árvízről, holott nem mindennapi terhelésnek voltak kitéve. „Igencsak talpon kellett lennünk” – mondja Szilágyi Margit, aki maga is nyugdíjas, 43 év kórházi munka után három éve jött nővérnek az otthonba. Kovácsné Erdős Lujza bólogat, ő jóval fiatalabb nála, mégis megviselte a 24 órás szolgálat: „Utána az ember eldől. Kész. Megszűnik minden” – mondja.
Hogy mi volt ennyire fárasztó? Az árvíz idején az idősotthont 40 kilométernyi kerülővel, egy erdészeti úton lehetett megközelíteni. Az intézmény a saját kisbuszával oldotta meg a nővérek szállítását, akik reggelente 5 órakor gyülekeztek egy esztergomi parkolóban, hogy időben beérjenek, és 6 órakor át tudják venni a munkát a kollégáiktól.
A nappali műszak a lakók ébresztésével és a „tisztázással”, vagyis pelenkacserével indul. Mindenki megkapja a saját gyógyszerét, akinek kell, segítenek felöltözni vagy a kerekesszékbe átülni is. Fél nyolckor reggeli: ezt, aki csak tudja, a földszinti étkezőben fogyasztja el. Aki egészségügyi okokból ezt nem tudja megtenni, annak a nővérek felviszik az emeletre az ételt, és a folyosó végén lévő asztaloknál terítenek – zörög az ételhordó kocsi, tessék jönni, itt a reggeli! A fekvőbetegeknek az ételt az ágyba viszik, és ha kell, őket meg is etetik. Amikor mindenki jóllakott, a nővérek összegyűjtik a tálcákat, és visszaviszik a konyhára.
A napirend következő pontja a fürdés. Szerencsére a lakók nagy része ezt önállóan vagy kis segítséggel is meg tudja oldani, akik nem, azokat pedig a nővérek fürdetik. Ami a délelőttből még hátravan, az az osztály rendbetételével telik. Ha minden kész, egy kávéra talán még jut idő…
Délben a lakók nagyobbik fele lesétál az étterembe ebédelni, ami nem kis teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy az átlagos életkor itt 85 év. Az otthonban alapszabály, hogy az idősek önállóságát, aktivitását minél tovább meg kell őrizni. A nap felénél tartunk.
Az ebéd után ismét tisztázás, majd csendespihenő következik a lakóknak, de nem úgy a nővéreknek. Tengernyi az adminisztratív feladat, de közben az adminisztrációval délután 4 óráig mindenképpen végezni kell, mert akkor kezdődik a vacsora. Ezután érkezne a váltás, a friss, kipihent kollégák, ha nem volna árvíz, de maradni kell. Kezdődik az esti műszak, a második 12 óra.
Szerencsére ez fizikai szempontból valamivel könnyebb, habár mentálisan jobban igénybe veszi az embert. Az osztályok lassan elcsendesednek, néhányaknak szólni kell ugyan, hogy halkítsa le a tévéjét, de előbb-utóbb minden lakó elalszik, csak a nővérek maradnak ébren. Ha megnyomja valamelyik lakó a csengőt az ágya mellett, azonnal ugraniuk kell, hogy segítsenek. Ha nyugodt az éjszaka, a nővérek két óránként akkor is körbejárnak, bekukkantanak a szobákba, hogy mindenki be van-e takarva, nem csúszott-e le véletlenül valaki az ágyról.
„Nekünk az a pihenés, ha leülhetünk a székre, és feltehetjük egy kicsit a lábunkat” – mondja Pál Istvánné Vilma nővér. „Éjjel én olyan vagyok, mint a vadászkutya: folyton fülelek, és a legkisebb neszre azonnal kipattan a szemem, keresem, mi baj” – teszi hozzá Kovácsné Erdős Lujza. A holtpont általában éjfél után, a szolgálat 18–20. órájában jön el, amelyet ki-ki kávéval, kólával vagy egy kis sétával vészel át. Elaludni nem érdemes, a nővérhívóra hirtelen felriadni sokkal rosszabb, mint eleve ébren maradni. Hajnalban már könnyebb egy kicsit, amikor közel a 24 órás műszak vége. „Ilyenkor úgy érzem magam, mint a sportolók a célvonal előtt. Tudom, hogy muszáj még egy kicsit kitartani, de hamarosan itt a vége” – meséli Kovácsné Erdős Lujza.
Az Esthajnal Idősek Otthonában 22 nővér dolgozik, közülük 18-an tudták vállalni az árvíz ideje alatt a dupla, 24 órás műszakot. Hogy miért tették? „Szeretem az időseket. Bármennyi szeretetet is adok nekik, én mindig többet kapok tőlük” – mondja Peller Gizella. „A lakók közül sokan átélték a második világháborút, ők mintha egy kicsit összekapták volna magukat, és igyekeztek összefogni, engem is támogatni. Átérezték, milyen nehéz a 24 órás műszak, és többen kérték, hogy pihenjek egy kicsit, ne hajtsam túl magam” – teszi hozzá Kovácsné Erdős Lujza. „Az idősek a legapróbb dolgokért is nagyon hálásak, és soha nem mulasztják el megdicsérni, ha például új ruhában érkezem. Könnyű szeretni őket” – fejezi be Pál Istvánné Vilma.
Igaza lehet.
Szöveg: Hámon Krisztina
Fotó: Kovács Bence
Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
