“Ínség idején látást nyer a vak, járást a sánta,
kiürül az ispotály, és visszafordul az üldözött,
élelmet talál vermében a gazda, és a szegény elfelejti szegénységét,
álmot nyer, akit elkerült az álom, hatalmat, akinek addig parancsoltak,
meleget ad a vékony ruha is, födözéket a fűcsomó,
és az üres kenyeret is olyannak érzik, mintha tejbe mártogatták volna.”
Defensor 79.
“Adjál hálát Teremtődnek, ha fegyverbe kell állani,
ha elmúlik a szép idő, megverik a dobot, és kapitányok járják az országot,
amikor senki nem csinál cifra kerítést, sem föstött bútorokat, sem
hivalkodó párnát nem hímez senki, mert tűz kel át a határokon, és égnek
a házak,
amikor kevés kéz többet munkálkodik, mint annak előtte a sok,
és eltékozolhatatlan kincseket gyűjtenek, és elpusztíthatatlan hajlékot
építenek végre.”
Defensor 99.
– Te mindig utáltad Orbánt? – kérdezte Timkó Éva barátnőm. Megígértem,
hogy válaszolok, nem hozzászólásban. Akkor most válaszolok is.
“Nem, Éva” – írtam neki akkor sebtében. “Most sem utálom. Csak leírom,
amit gondolok róla. Ha nem ő lett volna, lett volna valaki más.” Tehát
nem, nem utálom Orbán Viktort. Személyesen és közvetlenül semmit nem
ártott nekem, soha. Inkább segített, noha nem nekem akart segíteni, de
ez mindegy. Egyrészt konkrétan segített, másrészt már azzal segített,
hogy olyan helyzetbe hozott – az egész országgal együtt -, amelyben nem
lehet ölbe tett kézzel ülni, és várni a sült galambot. De ez a helyzet
már régóta érett. A Naplót 2009. január 30-án kezdtem írni, és már akkor
is késő volt. Már akkor sem lehetett mást mondani, mint amit a régi
alkimisták: solve et coagula. Oldj és köss, de először oldj. Rombolj,
vagy hagyd, hogy lerombolják. Hagyd, hogy összedőljön, de ne hagyd, hogy
magad alá temessen. Építeni csak utána lehet.
Végignéztem az akkor tizenegy magyar minisztériumot, és az általuk
lefedett területeket. Le is van írva, bárki megnézheti: hmp-hikszosz.hu
– Napló. Én sem szeretek túl sokat dolgozni, sem fáradni, ezért mindig,
amikor belekezdtem egybe-egybe, reménykedtem, hátha csak kis változtatni
való van – én így gondolom -, vagy egyáltalán nincs változtatni való. És
mindig azt találtam, hogy az egész úgy rossz, ahogy van. Hogy
gyökerestől fel kell forgatni mindent, ha azt akarjuk, hogy működjön.
Mert hogy ez így és most nem működik, azt nem hiszem, hogy magyaráznom
kell. Kegyelemkenyéren élünk, miközben ráadásul megharapjuk a kezet, ami
ezt a kenyeret elénk löki. Nem, kedves nemzeti érzelmű Olvasó. Nem
gondolom, hogy akár kézre, akár – emberektől származó – kegyelemre
szükség volna. Ha nincs kegyelemkenyér, mert nincs rá szükség, akkor
hálálkodni sem kell. Harapni meg azért sem, mert nincs kibe.
Nincs a világon olyan ember vagy esemény, amelyért ne lehetne hálát
adni. Megpróbáltatás, de egyben útmutatás. Terelés. Hiszen: “A nap felé
szálló galamb megfagy, és a forrásvízzel nem tud betelni a szomjúhozó.
Mert bár az ördög kifelé kerget, az ajtók befelé nyílnak, a száj pedig
az ellenkezőt bizonygatja bár, de senki nem lépheti át szobája
küszöbét.” Defensor 13.
Ilyenformán Orbán Viktorért is hálát kellene adnom. És Gyurcsány
Ferencért is, és Vona Gáborért is. De ez még csak az érem egyik oldala.
A másik oldal az, hogy azok a problémák, amelyeket Orbánnak
tulajdonítanak, nem most keletkeztek. Nem ő az alapprobléma. Ő csak egy
kreatúra. Kora és rendszere gyermeke. Jó, mindannyian kreatúrák vagyunk,
és jó, nem mindegy, mifélék. Ez már rajtunk múlik. Lehetünk hősök is,
gazemberek is.
Vegyük az ország “kettészakítását”. Egy azok közül a bűnök közül,
melyekért Orbánt teszik felelőssé. De. Az ország már eleve ketté volt
szakadva. Azok a különbségek, amelyek az ő bábáskodásával napvilágra
jöttek, amióta én élek, megvoltak. Már tíz éves koromban nézhettem a
“Kis Magyarország nem ország, nagy Magyarország mennyország” feliratot,
a régi Magyarország térképével, a balatonőszödi református lelkész
parókiájában. Össze se tudnám számolni, hányszor hallottam a
Krasznahorka büszke várát az Avar presszó kerthelyiségében. Már a
nyolcvanas évek legelején fellépett – igaz, csak egyszer, mert gyorsan
betiltották – az “Árpi bácsi és a fiúk” zenekar, és elénekelte a “Régi
mániám, végigágyúzni Románián” kezdetű slágert. Már akkor komcsiztak,
igaz, fű alatt, ahogy mondták az ellenkezőjét is, hivatalosan, és
meggyőződésből. A székely himnuszról és a régi katonadalokról ne is
beszéljünk. És a “rendszerváltozás” után sem Orbán kezdte. Emlékezzünk a
Gombár Csaba és Hankiss Elemér elleni támadásokra. Azokat ugye,
semmiképpen nem lehet az ő nyakába varrni. Ő “csak” tanítvány volt.
Igaz, tehetséges tanítvány.
Orbán csak felismerte a lehetőségeket, és gátlástalanul kihasználta
őket. (Megjegyzem, az elődei is, maximum fokozatbeli különbségek
lehettek. Az öreg, jóllakott, kövér rabló már szerényebb és óvatosabb,
mint a sovány, mohó fiatal, tartják. Én még ezt sem mondanám. Kurva
sokat loptak azok is. Inkább a hangnem: azok fű alatt loptak, a
mostaniak meg úgy, hogy kinyílik a bicska a zsebben.) De ezek a
lehetőségek nagyon régi gyökerűek, akár a struktúráról, akár az emberek
lelkéről van szó. Ha nincs Kossuth Lajos, nincs Deák Ferenc (kettejük
között ég és föld a különbség az utóbbi javára, de -), aztán nincs
Horthy, nincsenek kommunisták, nincs a “rendszerváltozásnak” nevezett
folytatás, akkor lehetne csak valamit várni a politikusoktól. Így nem
lehet. A Fidesz “sikere” az MSZP veresége volt, de az MSZP veresége
azért következett be, mert ebben a struktúrában az volt az egyik
végpont, amit ő képviselt, ez meg a másik. Ha erre nem, akkor
szükségképp arra lehet csak menni. Ha az ember elér a végéig,
visszafordul, aztán elér a másik végéhez, mint most (esetleg még egy kis
Vona-féle cifrázás után), innét is visszafordul, aztán amikor megint
elér a véghez, elindul megint erre, és ez így megy, ameddig meg nem
unja. Vagy fel nem ismeri, amit már rég fel kellett volna ismernie.
A struktúra egy és ugyanaz. Orbánnak ugyan közvetlenül az MSZP ágyazott
meg, de közvetve az a rendszer, ami ezt lehetővé tette. Ugyanez érvényes
az Orbán-rezsim legitimálására hivatott Alaptörvényre is, amelyet az
(előző) Alkotmány tett lehetővé.
Lopnak, csalnak, hazudnak. Nemtelenek, gátlástalanok, hazugok. OLYANOK,
AMILYENEKET EZ A RENDSZER KITERMEL. Amilyenek ebben a rendszerben a
politikusok. Nincs semmiféle népképviselet, se közvetlenül, se közvetve,
nincs semmiféle népuralom, nincs semmiféle önkormányzás. (Választás
sincs, csak voksolás.) Ha a kiválasztás alapja a lojalitás és az
eladhatóság, a lojalitás pedig a szponzorok, az eladhatóság a
“választóknak” csúfolt balekok felé irányul, mi egyebet lehet várni? Van
számomra értelme bármiféle visszaéléssel nagyobb elánnal foglalkozni,
mint hogy “mit várt, kedves szavazó”? Mindaddig, ameddig ez a rendszer
fennáll, semmi más nem várható. Nincs haza megmentője, legfeljebb egy
új, az előbbieknél is mohóbb rablócsapat. Hogy mit mond, arra ugyanaz
érvényes, amit Orbán Viktor mondott a saját szavaira kontra a saját
cselekedeteire.
Rég rossz volna, ha én utálnék bárkit is. A harag rossz tanácsadó. A
japán kardvívómesterek – a kard szentjei – két dologra törekedtek: hogy
kizökkentsék ellenfelüket a nyugalmából, miközben megőrzik a sajátjukat.
Búcsúzóul, illusztrációul és hogy legyen egy kis szórakoztató is,
elmondok egy történetet róluk.
Japán egyik leghíresebb kardforgatója az 1584-ben született Miyamoto
Musashi volt. Körutakat tartott Japánban, hogy a lehető legtöbb
vívómesterrel mérkőzhessen meg. A délvidék legnagyobb mesterére, Sasaki
Ganryura akkor talált rá, amikor mindketten ugyanannak a daimjónak,
földesúrnak a házába igyekeztek, mint meghívott vendégek. A párbajra egy
szigeten került sor. Mindketten szabad kezet kaptak ugyan a fegyverek
kiválasztásában, de nem lehetett kétséges, hogy, szamurájok lévén,
acélpengékkel fognak összecsapni. Ganryu is így gondolta, ám Musashi
tarsolyában mindig akadt egy-két meglepetés, például mindjárt az, hogy a
párbaj előtti napon köddé vált, és eltűnt vendéglátójuk, a
Hosokawa-család birtokáról. Mindössze egy rövid üzenetet hagyott hátra,
amiben megköszönte a vendéglátást, és biztosított mindenkit, hogy jelen
lesz az összecsapáson.
Sasaki Ganryu másnap reggel pontosan nyolc órakor megjelent a
helyszínen. Szép ruhát viselt, övébe pedig kora legjobb kardját, Bizen
Osamitsu kardkovács pengéjét tűzte. A mester magányosan járta a fövenyt,
hol a kék tengert, hol az egyre feljebb emelkedő napkorongot nézte, de
kihívója nem volt sehol. Egy idő után érte küldetett. A küldöncök
hosszas keresgélés után egy fogadóban találtak rá, ahol mélyen aludt.
Udvariasan felébresztették, és megkérték, hogy minél előbb jelenjen meg
a párbaj helyszínén. Musashi azonban nem sietett. Bőséges reggelit
evett, komótosan, így újabb egy órát késett, majd megkérte a fogadóst,
hogy adjon neki egy evezőt. A csónakban, miközben a szigetre vitték,
fakardfélét faragott az evezőből, majd ezzel a “fegyverrel” kiszállt.
Már dél is elmúlt, amikor az egyre ingerültebb Ganryiu megpillantotta
ellenfelét. Mocskos rongyokba volt öltözve, fejére egy törülközőt
csavart a nap ellen, kezében pedig a sebtében kifarigcsált fakardot
tartotta. Hihetetlen pimaszság volt, amire a mester csak egy gyógyírt
tudott: minél hamarabb megöli ellenfelét, és véget vet az egész
komédiának. Villámsebesen lesújtott, kardja el is érte Musashit, de csak
a törülközőt metszette ketté. Musashi egy árnyalattal gyorsabb volt: a
fakard, amely szintén homlokot ért, a földre taszította a mestert.
Ganryu bámulatos fürgeséggel ugrott talpra. Ellenfele felé sújtott, de
csak Musashi ruháján tudott vágást ejteni, Musashi viszont végzetes
csapást mért rá. A szamuráj eldőlt, teste a homokba hanyatlott, és
visszaadta lelkét teremtőjének. Megtörtént, amire senki nem számított:
egy gazdátlan, mocskos, ismeretlen harcos egy fakarddal legyőzte kora
legendás vívómesterét. A szigeten vívott párbaj emlékét ma szobor őrzi
Japánban.
Szép napot, kedves Éva, kedves Olvasó, nekem pedig jó éjszakát. A végét
még élveztem is. Orbánt már unom.
2015. 04. 16.
Gaál Péter
Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »
