A Katolikus Egyházban az Eucharisztiának két ünnepe is van: nagycsütörtök és Úrnap. Az Úrnapja a Szentháromság vasárnapja utáni csütörtök, de nagyon sok országban nem csütörtökön, hanem a következő vasárnap tartják ezt az ünnepet. Magyar elnevezése nem szerencsés, mert összetéveszthető a vasárnappal, amelyet úgy szoktunk emlegetni, mint az Úr napját.
Ez az ünnep elég régi. Róbert lüttichi püspök rendelte el először 1246-ban, a franciaországi Liège-i Egyházmegyében, ahol Lüttichi Szent Julianna látomásban részesült. Többek között egy fényes napkorongot látott, benne egy fehér folttal. Az égi üzenet szerint ez a folt egy ünnep hiánya volt, a legméltóságosabb Oltáriszentség tiszteletére. IV. Orbán pápa, aki korábban maga is lüttichi főesperes volt, az ünnepet 1264-ben az egész Egyházra kiterjesztette. Ünnepi szentmiséjének, a szentmise imádságainak és énekeinek megírását a középkor legnagyobb hittudósára, Aquinói Szent Tamásra bízta. Ő írta az úrnapi szentmise csodálatosan szép himnuszát (Dicsérd, Sion, Üdvözítőd), amelyet az ünnepi evangélium előtt szoktunk énekelni.
Ennek az ünnepnek a sajátossága, hogy nemcsak a templomban, a szentmise közösségében ünnepeljük az Oltáriszentséget, hanem a szentséges körmenet formájában a templomon kívül is. Sőt, elterjedt az a szokás is, hogy a templom körül vagy a templom közelében négy „úrnapi sátrat” szoktunk állítani. Nyilvánvalóan azért, mert az Oltáriszentséggel a négy égtáj felé fordulva, vagyis az egész világ számára meg akarjuk vallani hitünket. És ez a hit egyszer egy esztendőben áttöri a templomok falait. Hitből fakadó örömmel gondolunk arra, hogy Jézus valóban itt van közöttünk az Oltáriszentségben. Az Emmanuel-gondolat (Velünk az Isten) ebben a szentségben különösen is megvalósul. Ez a magyarázata annak, hogy az úrnapi körmenetben nagy tisztelettel, imádással vesszük körül a legméltóságosabb Oltáriszentséget.
Tanulságos és sokatmondó számunkra, hogy azokat a szépen feldíszített és sátorszerűen befedett oltárokat, amelyekre a pap elhelyezi az Oltáriszentséget, Magyarországon úrnapi sátornak nevezzük. Nyilvánvalóan nem véletlenül. Az ószövetségben, Mózes idejében – a vándorlás miatt – a szétszedhető és hordozható szent sátor volt Isten hajléka Izrael fiai között. A sátor fő részében a frigyláda, vagy más néven a szövetség ládája állt, benne a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákkal. Felette két kerub angyal helyezkedett el. Közöttük, a láda tetején jelent meg az Isten, ködszerű fényességben. Ez volt tehát Isten jelenlétének csodálatos jele és eszköze. Mint katolikus keresztények mi pedig hiszünk abban, hogy a feltámadt és megdicsőült, mindörökkön élő Jézus Krisztus csodálatos módon velünk van, közöttünk van az Oltáriszentségben. A reformációt követő évszázadokban fokozatosan megerősödött ez a szép szokás, mert a nem katolikus keresztények másképpen gondolkodnak az Úr Jézus Oltáriszentségben megvalósuló jelenlétéről.
Nagycsütörtökön és úrnapján is az Oltáriszentséget ünnepeljük, de tudjuk és érezzük is, hogy nagy a különbség a kétféle ünneplés között. Nagycsütörtök estéjén, az utolsó vacsorára emlékező szentmisén az Oltáriszentség, illetve a szentmise megalapítását ünnepeljük. Az esti szentmise elején a jelképek az utolsó vacsora örömének hangulatát idézik. Ezért öltözik a pap fehér miseruhába, ezért szól a mise elején az orgona, és ezért van újra virág az oltáron. Újra énekelhetjük a Glóriát (Dicsőség), minden templomban megszólalnak a harangok, a csengők és az orgona. A hitből fakadó öröm mellett azonban megjelenik a lelkünkben egy kis szomorúság is, mert tudjuk, hogy az utolsó vacsora után megkezdődött Jézus értünk vállalt szenvedése. A szentmise végén az Oltáriszentséget a mellékoltárhoz viszik. A liturgia áldás nélkül zárul, és csendben fejeződik be, ami jelzi a Jézus szenvedésével együttérző fájdalmunkat. Nagypéntek előestéjén nem tudunk eléggé örülni és örvendezni annak, hogy a megváltó Jézus nemcsak a szavaival, hanem a kenyér és a bor színében is közöttünk akart maradni. Ez az igazi oka és magyarázata annak, hogy a húsvéti időszak után van még egy ünnep, amelyen méltóképpen megköszönjük a megváltó Jézusnak azt a szentséget, amely az Egyház életének és keresztény életünknek is egyik legfontosabb forrása. Szent II. János Pál pápa tanítása szerint az Eucharisztia „az Egyház legdrágább kincse, amit csak magáénak mondhat történelmi zarándokútján” (Az Egyház az Eucharisztiából él, 9.). Az úrnapi körmenetek pedig szerte a világon azt mutatják, hogy az Egyház nem rejti el a világ elől az Oltáriszentség titkát, hanem megmutatja azt.
Az Oltáriszentségnek több elnevezése is van. A II. Vatikáni Zsinat óta Egyházunk leginkább az Eucharisztia elnevezést használja. Az „eucharisztia” görög szó, magyarul hálaadást jelent. Az őskeresztények az első pünkösd után minden vasárnap és minden szentmisében hálát adtak azért, hogy Jézus Krisztus feltámadt, s azért is, hogy a feltámadt és megdicsőült Krisztus velünk van, közöttünk, az Oltáriszentségben. Az úrnapi szentmise és körmenet ragyogó alkalom arra, hogy megköszönjük Jézus szeretetének ezt a csodálatos ajándékát, amely által él és növekszik az Egyház, a Krisztusban hívők közössége.
Az úrnapi körmeneten, a szépen feldíszített sátraknál nemcsak imádkozunk és énekelünk, hanem egy-egy evangéliumi szakaszt is felolvasunk. Nyilvánvaló, hogy ezen az ünnepen Isten igéje arra emlékeztet bennünket, miért annyira fontos számunkra az Eucharisztia, vagyis a szentmise és a szentáldozás. A harmadik sátornál, illetve oltárnál az evangélium azt idézi emlékezetünkbe, hogy az Eucharisztia „az élet kenyere” (Jn 6,48). Olyan lényeges és nélkülözhetetlen számunkra, mint a mindennapi kenyér. Nyilvánvaló, hogy nem a testi, fizikai életünk tápláléka, hanem lelki és kegyelmi életünk éltetője. Erre utal a görög nyelvű Szentírás azzal, hogy a metaforában nem a „biosz” szót használja, hanem a „dzoé”-t, amely azt az újfajta életet jelenti, amelyet Jézusnak köszönhetünk. A szentáldozás azt a kegyelmi életet erősíti bennünk, amelyre a víz és a Szentlélek által születtünk újjá a keresztség szentségében. Szép és üdvös, ha részt veszünk az úrnapi körmeneten, de az a legszebb, ha lehetőleg minél többen szentáldozáshoz járulunk az úrnapi szentmisében.
A miséző pap az úrfelmutatás után minden szentmisében így szól hozzánk: „Íme, hitünk szent titka.” Istennek legyen hála, az Oltáriszentség nem egy érthetetlen és félelmetes titok, hanem olyan, mint a rózsafüzér-imádság: egyszerre örvendetes, fájdalmas és dicsőséges. Örvendetes számunkra az, hogy „Az Úr nem ment el, itt maradt. / Őbelőle táplálkozunk. / Óh különös, szent, nagy titok!” (Babits Mihály: Eucharistia) Fájdalmas titoknak is mondhatjuk az Oltáriszentséget, mert minden szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus golgotai áldozata, amely tökéletes, a mennyei Atya előtt kedves és elfogadott áldozat, mégpedig azért, hogy mi mindnyájan Krisztus áldozatához kapcsoljuk a saját áldozatunkat, s azután elégséges kegyelmet merítsünk életünk áldozatainak vállalásához. A szentmise dicsőséges titoknak is mondható, hiszen az Oltáriszentség az örök élet záloga. A szentáldozásban már most azzal a Krisztussal találkozunk, akivel majd a mennyországban, az üdvösség állapotában végérvényesen együtt leszünk. Ne feledkezzünk meg tehát Jézus ígéretéről: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztia misztériumának mindhárom vonatkozására utal az úrnapi zsolozsma vesperásának antifóniája: „Ó, szentséges lakoma, Krisztust vesszük rajta, felidézzük szenvedésének emlékét, bensőnket kegyelem tölti el, és a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik.”
Szentáldozás előtt minden szentmisében így szól hozzánk a miséző pap: „Boldogok, akik meghívást kaptak a Bárány lakomájára.” Eszerint mi, keresztények, Jézus tanítványai, mindnyájan boldogok lehetünk, mert Jézus mindnyájunkat hív a szentmisére, az ő lakomájára, ahol körülvehetjük, mint az utolsó vacsorán az apostolok, és bennünket, mai tanítványokat is tanít, vigasztal és táplál. De nyilvánvaló, hogy csak azok lehetnek igazán boldogok, akik örömmel és áldozatkész lélekkel mondanak igent Jézus hívó szavára. A legnagyobb boldogság pedig az, ha a szentáldozásban az élet kenyerét is magunkhoz vesszük, amely képessé tesz bennünket a Krisztust követő keresztény életre.
Szerző: Dolhai Lajos, az Egri Hittudományi Főiskola rektora
Fotó: Merényi Zita
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 22-i szában jelenik meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
