1848 késő nyarára az agg Radetzky tábornagy itáliai győzelmei révén Bécs megerősödött, így a báni tisztségből felfüggesztett báró Josip Jelačić altábornagy és horvát mozgalmának támogatása révén, fegyveres úton akarta rendezni a magyar kérdést s visszavonni az alkotmányosság fundamentumát képező áprilisi törvényeket. Magyarhon kénytelen volt fegyvert fogni, elkezdődött az önvédelmi háború.
A magyar sereg ekkor még korántsem volt egységes, hiszen régi sorozású császári-királyi csapattestek, nemzetőr alakulatok, szabadcsapatok alkották, de sorait erősítette az a 15, új felállítású, önkéntesekből álló honvédzászlóalj, amelyeket gróf németújvári Batthyány Lajos miniszterelnök az 1848. évi XXII. törvénycikk bázisán szervezett meg. A délvidéki rác–magyar kisháború és a küszöbön álló horvát invázió világossá tette, minél több honvédzászlóaljra lesz szükség.
Toborzás és sorhúzás
Kossuth Lajos július 11-én mondta el egyik legnagyszerűbb beszédét, amelyben a horvát pártütésre válaszként „200 000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését” kérte a Képviselőháztól. A határozat eleinte elvi jelentőségű volt, mivel kérdésesnek számítottak a hadsereg kétszázezer főre emelésének konkrétumai, és az első negyvenezer újonc sorsa, azaz, hogy a magyar kormány alárendeltségében lévő császári-királyi alakulatokhoz vagy az új honvédzászlóaljakhoz kerülnek. Az országgyűlés csak augusztus közepétől vitatta meg e kérdést, és miután a horvát bán csapatai átlépték a Drávát, Kossuth javaslatára úgy döntött, hogy az elfogadott, ám a király által még nem szentesített, de törvényerejű határozata alapján megkezdi az újoncozást. Batthyány szeptember 14-én elrendelte 42 ezer újonc kiállítását.
A hadsereg létszámát sietve kellett növelni, ezért a törvényhatóságok utasítást kaptak, hogy minél előbb, „akár egyenes besorozás, akár sorshúzás, akár toborzás útján” teremtsék elő a kívánt újonclétszámot, vagyis minden 127 lélek után két főt. Az első honvédzászlóaljjakkal ellentétben nem három, hanem négy év volt a szolgálati idő, a 19–22 év közötti újoncok 20 forintot kaptak belépéskor.
A miniszterelnök drámai hangú felhívásban fordult a lakossághoz: „Édes hazánkat ármány és árulás környezi: szabadságunk ellenségei a hiszékeny népet gyanusításokkal ámitják (…). Ezek müve az, hogy a rácz és horváth nép fellázitott része a magyar és a többi magyar rokon nép ellen (…) most testvér-őlő kezet emel (…). Siessetek azért, hű hazafiak! (…) Állitsátok ki, akár egyenes besorozás, akár sorshúzás, akár toborzás útján a községre eső honvédek számát: és ezt minden esetre haladék nélkül eszközöljétek: haladék nélkül! mert a haladékban halál rejlik.”
Szeptember 24-én Kossuth megkezdte alföldi toborzó körútját, hogy a 15–30. hadrendi számú honvédzászlóaljakat mihamarabb kiállítsák. Ezek közül hét felső-magyarországi volt: a pozsonyi 15. (toborzási kerülete: Trencsén és Pozsony vármegye), az érsekújvári 16. (Nyitra, Turóc), a lévai 17. (Bars, Zólyom, Árva, Liptó), a komáromi és váci 18. (Komárom, Esztergom, Hont, Nógrád), a lőcsei 19. (Gömör, Szepes), a kassai 20. (Sáros, Abaúj, Torna) és a munkácsi 21. (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros). E zászlóaljak tisztikarának kinevezését Batthyány írta alá, de nádori ellenjegyzés nélkül.
A kormányzat jól sáfárkodott és használta a vármegyei önkormányzatot, vagyis a Hadügyminisztérium minden megyének elküldte a rá eső létszámkvótát, amelyeket lakosságarányosan vetettek ki a településekre.
A megyék igyekeztek gondoskodni a felállítandó zászlóaljak ruházatáról, felszereléséről és fegyverzetéről. Gyors és látványos eredmény született, decemberre már ötvenezer újonca volt a honvédseregnek.
Mivel hűvösödött az idő, az új honvédeket nem lehetett nyári foszlányba öltöztetni, a készlethiány pedig nem tette lehetővé, hogy mindenki fekete csákót, piros zsinóros kávébarna atillát és világoskék magyar nadrágot kapjon, így e zászlóaljak már nem mutattak egyöntetű képet.
Bátori burnusza
A pozsonyi 15. honvédzászlóalj B típusú, szabályos zászlaja ma is megvan a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében. Az 1849. augusztus 3-i komáromi kitörésben helytálló pozsonyiak méltán érdemelték ki hadijelvényükre a magyar katonai érdemjel 3. osztályát, amelyet maga Klapka tábornok tűzött fel Győrött. Az erőd kapitulációjakor gróf galántai Esterházy Pál ezredes, hadosztályparancsnok mentette meg a zászlót az utókor számára.
A lévai 17. honvédzászlóaljat vezető „vitéz siket ember”, Bátori-Sulcz Bódog őrnagy feltűnő öltözékéről Barcy Zoltán hadseregtörténész írt: „bő fehér köpenye – vagy ahogy barátai nevezték: burnusza – ma is látható a szombathelyi Smidt Múzeumban.
Viharvert, sok csatát megjárt ruhadarab, jó néhány golyó átlyukasztotta. A golyójárta lyukakat gazdája piros cérnával foltoztatta be, ez jól illett a köpeny piros zsinórozásához. Sok honvédtiszt hordott hasonló – persze szabálytalan – köpenyt, néha piros anyaggal bélelve.”
A 21. honvédzászlóalj egy részét a munkácsi várban fellelt császári mundurokba öltöztették, így kaptak világoskék pantallókat és fehér frakkokat, amelyeknek szárnyait levágták.
A hamis vörössipkások
A 20. honvédzászlóalj egyik önkéntese volt a 21 esztendős joggyakornok, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc. A szabadságharc során a hadnagyságig vitte és Görgei ordonáncaként szolgált. Naplójában remek stílusban örökítette meg élményeit. Tőle tudjuk, hogy kezdetben a zászlóaljnak se uniformisa, se fegyverzete nem volt. Kassán lévén, megtetszett nekik a helybéli 9. honvédzászlóalj vörös sipkája, ezért úgy döntöttek, ők is ilyenben fognak pompázni.
Okoskodása szerint „az emberi testet befedő minden nemű ruha darab közt, az eszméhez a sipka áll a legközelebb, tehát mi is márhogy olyan vitézek legyünk mint testvérünk a 9. zászlóalj, … vörös sipkát varrattunk (…)” Hamarosan sárosi tót újoncok is bevonultak hozzájuk, akiknek többségét fűtötte a „tót szentlélek”, vagyis a pálinka: „400 honvéd!!! uniformisban!!! felsipkázva!!! borjú helyett vászontarisznyával oldalukon, ha fegyver nélkül is, no ez már előttünk kik közt (…) – csak akkor kezdett még az átilla, nadrág és bakkancsbeli appertinentiájával elharapózni – (…) valóságos tünemény volt.”
Kisült, csak 190 fő rendelkezett egyenruházattal és december elejéig zászlóaljuk több alakulat számára adott át legénységéből. A félszemű Schlik 1848. decemberi betörésekor alig tudtak két századot kiállítani, egyenruhája és lőfegyvere csak az altiszteknek volt, így estek át a tűzkeresztségen 1848. december 11-én Budamérnél.
A Miskolcig futott zászlóalj ekkoriban kapott egyenruhát, felszerelést és lőfegyvereket, hiszen Karsa őrmester egyik 1848 végi, Zsolca mellett előőrsi szolgálatukról jegyezte fel: „Rémítő hideg éjszaka. A tüzek körül úgy forogtunk mint nyársra húzott libát forgatják (…) Alvásról szó se lehetett. Bakkancsainkat olyan közel toltuk a tűzhöz, hogy mielőtt lábainkal valami kis meleget közvetítettek volna már megégtek. Puska-csöveinken újnyi vastag jég, a tűz felöl való oldalukon három újnyi zúzmara. Be is hosszú éjszaka volt az. Eben még a hideg metsző szél, nem lévén semmi hó, éles porral, hamuval és füsttel fújta teli szemeinket. Szakál és bajusz összecsapzott s eggyé forrt ölelkezéseikben, kétségbe esetten védték szájunkat, nem annyira a hideg ellen, mint inkább a harapni való és kortyolni való ellen. Milyen jó szolgálatot tett itt hátunkon a borjú, mennyi hideget felfogott, azt csak az tudja, a ki boldog volt azt hátán hordozhatni, mint már jómagam is. (…) Megviradt a keservesen várt reggel, fegyverhez léptünk. Mikor a fegyver piramisokhoz nyúltunk (…) sok szurony vigyázatlan irányban erőltetés folytán elpattant, egy pár gyengébb oldalú csövön repedés támadt.”
A zászlóalj az I. hadtest állományában küzdött a fegyverletételig, és vörös sipkáiknak 1849. február végén búcsút intettek, amikor csákókat és világoskék tábori sapkákat kaptak. Karsa találóan jegyezte meg: „még akkor se lettünk volna hősök, ha Harsányban le nem tétetik velünk a vörös sipkát, mert… mert a hősök iskola mestere se Mészáros se Klapka – hanem Damjanich volt.”
Megjelent a Magyar7 2022/38.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
