Az amerikai politikai rendszeren kívülről az Egyesült Államok élére megválasztott első személy, Donald Trump keddi győzelmével a közkeletű elemzői bölcsesség és a világszerte tapasztalható várakozások szerint kiszélesedik majd az út a hozzá hasonló, nem fősodrú, szélsőséges, radikális vagy – magyar szóhasználattal élve – unortodox politikák, politikai mozgalmak és politikusok előtt a nyugati világban. Ez a feltételezés, illetve jóslat a múlt tapasztalatából indul ki, hiszen a II. világháborút követő időszakban mindig is volt egy közvetett, ugyanakkor sokat nem tárgyalt interakció Amerika és Nyugat-Európa között a belpolitikai térben is. Bár az atlanti politikai-gazdasági-katonai szövetség, demokratikus berendezkedése révén, természetesen sosem alkotott olyan, némi túlzással monolitikus rendszert, mint a Szovjetunió és a kelet-közép-európai szatellitállamok, tény, hogy az amerikaiak megjelenése Európában rányomta a bélyegét az óceánon inneni politikára is. Európa nyugati fele a hidegháború idején vált teljesen demokratikussá (legutoljára Spanyolország és Portugália), és különösen a legyőzött tengelyhatalmak, Németország és Olaszország esetében – amelyek a háború előtt a fasiszta és nemzeti szocialista autoriter rezsimek fellegvárai voltak – közvetlen amerikai bábáskodás mellett épült ki és szilárdult meg az új típusú rend. A gazdasági újrakezdés (Marshall-segély) és katonai biztonság (NATO) garantálása mellett az Egyesült Államok volt a demokratizáció forrása is. Ebben a szellemi, ideológiai és politikai térben az intézményes és személyes kapcsolatok is megerősödtek. Ami mindmáig tart, és például abban is megnyilvánul, hogy az európai politikai elit jelentős része ösztöndíjasként, gyakornokként és más címeken huzamosabb időt töltött Amerikában.
Az európai politikai fősodorba nem tartozó, az utóbbi években jelentősen megerősödött mozgalmak és pártok egyrészt annak a hagyománynak a folytatói, amely mindig is ellenezte az amerikaiak jelenlétét vagy szerepvállalásának túlsúlyát (ez a hidegháború idején csak Franciaországban bizonyult elég erősnek a NATO-ból való 1963-as kilépéshez). Másrészt pedig olyanok, akik egykor a fősodorhoz tartozva megérezték a tengerentúli demokrácia visszásságait. Vannak persze, akik a hidegháború vége óta bekövetkezett változásokra reflektáltak, és az aktuális politikai konjunktúrákat – például a 2001-es, Egyesült Államok elleni terrortámadást – használták ki arra, hogy Európában ferde szemmel nézett politikájukat, például bevándorlóellenességüket igazolják, s szerezzenek hozzá tengerentúli politikai támogatást.
Ha tökéletes kompatibilitásról, politikai szövetségről, „testvérpárti” megközelítésről nem lehet is szó (a rendhagyó kampányt folytató Donald Trump nem egyenlő a Republikánus Párttal), a lehetőségeket bizonyosan igyekeznek kihasználni a „ha Amerikában lehet, akkor Európában is” logika alapján. Jól jelzi ezt a választás előtt, majd az eredmény nyilvánvalóvá válásakor látott magatartás az európai fenegyerekek részéről. Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front (FN) elnöke már akkor gratulált Trumpnak, amikor még nem is volt biztos, hogy nyerni fog. De szerdán gratulált Nigel Farage, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának (UKIP) ideiglenes vezetője is, aki a brexithez vezető folyamat hajtómotorjának tekinthető. Párhuzamot vonva ő úgy fogalmazott, hogy „a 2016-os év a brexit után még egy politikai forradalmat hozott”. Nem mellesleg ő volt az, aki kinn járva fellépett Trump kampányrendezvényein.
A jelenség visszaigazolását nyújtják a másik oldal, a politikai fősodor (különösen a baloldal) nyilatkozatai is, amelyekből süt a rettegés. Sigmar Gabriel német alkancellár, az SPD elnöke például azt nyilatkozta, hogy Trump az „új, tekintélyelvű soviniszta internacionálé éllovasa”. Kiemelte, hogy a „tekintélyelvű internacionálé” nemcsak Oroszországban és Törökországban mutatkozik meg Vlagyimir Putyin, illetve Recep Tayyip Erdogan elnök révén, hanem „Európa közepén is, Franciaországban Le Pennel, Sarkozyvel, Lengyelországban Kaczynskival, Hollandiában Wildersszel, vagy Németországban az AfD-vel”.
Bár Sigmar Gabriel felsorolásából ezúttal kifelejtődött Orbán Viktor, a tengerentúli áramlatok magyarországi előszeleként a tusványosi beszéd azoknak a ritka európai megnyilvánulásoknak az egyike volt, amelyek pozitív üzenetet küldtek az akkor még csak jelölt Trump irányába. Akinek hatalomra kerülésével a fenti logika szerint a magyar kormányfő unortodox politikája is nagyobb mozgásteret nyerhet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 11.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
