Abszolváltuk ezt is. Pontosabban szólva csupán majdnem. Azt sem mondhatjuk, hogy hátravan még a feketeleves, azt ugyanis már réges-régen a nyakunkba löttyintette az ötvenhatos emlékbizottság. Programok bizonyára lesznek még, hiszen a forradalom és szabadságharc nem ért véget november 4-én, a fegyverropogás megszűnését a jóval hosszabb idő alatt letört nyílt szellemi ellenállás követte. Fel kell idézni a Kádár-rendszert megszilárdító gyilkos sortüzeket és a bebörtönzéseket, a kivégzéseket.
Mindezzel együtt is nagyjából megvonható már a mérlege, hogyan vonul be a hivatalosság jóvoltából a forradalom 60. évfordulójának jubileuma a magyar közemlékezetbe.
Hogy mi marad tehát a hálás-hálátlan utókorra? Sajnos elsősorban az elszalasztott lehetőségek, a félresikerült és méltatlan pillanatok emléke: Desmond Child halszagú nótája, a manipulált képek és képfeliratok, a nyomukban született kicsinyes viták Schmidt Mária sértett, dörgedelmes nyilatkozataival, ahogy magas posztjához méltatlanul Pruck Pál hozzátartozóit megalázta, vagy ahogy indulatos célzásokat tett a „jól körülírható” ellenzéki sajtóra.
Az emlékbizottság társelnöke valószínűleg nem érezte, nem érzi: amit megtehet, ha kedve tartja, zárt ajtók mögött, baráti körben, társas vacsorákon, politikai klubokban, azt nem folytathatja a nyilvánosság előtt. Disztingválni kellett volna; a társelnökség rangos, egy mindenkori államfőéhez hasonló, integráló pozíció. (Balog miniszter elnöki szerepe nyilván formális: a legszebb bokréta a kalapon.) A poszttal megtisztelt személynek egyrészt az ehhez természetszerűleg járuló méltósággal kellene megnyilvánulnia, kerülve a személyeskedést, a kioktatást, a népszínművek kikapós vidéki fogadósnőit idéző magatartást. Mindez persze hagyján.
Sokkal súlyosabb a felelőssége nemcsak Schmidt Máriának, hanem az egész emlékbizottságnak, hogy nem a megbékélésre törekedett, s meg sem kísérelte a nemzet legalább pillanatokra való lelki egységének feltámasztását. Ehelyett harcias szűkkeblűséggel foglalt állást történészek által máig vitatott kérdésekben, pillanatok alatt megítélve jót és rosszat, elválasztva ocsút a búzától, sötétséget a világosságtól. Ha mindezt egy állam által kijelölt apparatcsik teszi, legfeljebb rossz szájízzel nevetünk rajta. Ha viszont egy tudományos pályát befutó múzeumigazgató, egyetemi oktató, akkor minimum csodálkozunk.
„Nagy Imre szépen halt meg, de nem ő az igazi hős. Az igazi hős az, aki fegyvert fogott a szabadságért” – olvashattuk nemrég nagy vihart kavaró interjújában. Ha Schmidt Mária logikáját továbbvisszük, bizony alaposan át kell formálni történelemszemléletünket. Törölni kell az igazi hősök sorából az 1848–49 eseményei idején fegyvert nem fogó Batthyány Lajos miniszterelnököt, de magát Kossuth Lajost is, aki ráadásul elásva a koronát, magát elmaszkírozva a szabadságharc bukásakor török területre menekült. Valóban az lett volna a dolga Batthyánynak, Kossuthnak vagy Nagy Imrének, hogy az első lövések eldördülésekor puskát ragadjon? Nyilván nem, és ezt Schmidt Mária is jól tudja. Érvelése Rónai Mihály András 1987-es hírhedt, Görgei című pamfletjét idézi, amelyben azt kifogásolta többek között a kanyargós utat bejáró publicista, miért nem küzdött Görgey Artúr fővezér minden csatában az első sorban.
Tanulságul ismételjük meg, miben áll Nagy Imre tagadhatatlan hősiessége azontúl, hogy életét áldozta ötvenhatért. Leginkább abban, hogy volt bátorsága a forradalom mellé állni. Nélküle a felkelés nem győzhetett volna rövid időre. Ezt például illendő lenne szem előtt tartania még az ötvenhatos emlékbizottságnak is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 12.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
