Minden emberi mű, így minden birodalom is, lelki, erkölcsi, szellemi talapzatra épül, és ha ez meggyengül, akkor az egész komplexum lepusztulási lejtőre kerül. Minden emberi alkotás csak akkor lehet sikeres, ha valamilyen szellemi cél mozgatja, ha van küldetése és hivatása.
A demokrácia megerősítését a világban nevezte az Egyesült Államok céljának az amerikai külügyminiszter Plzenben, háromnapos csehországi látogatásának első napján. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.
– Professzor úr, a kommunizmus több mint 140 millió ember halálát okozta, a Gulagon több mint 20 millió ember pusztult el, ez volt az – eddigi? – legnagyobb emberirtás a történelemben. A katasztrófát a kommunista hatalom nagyrészt azzal okozta, hogy önmaga ideológiáját univerzálisnak hitte és hirdette. Ezt az utóbbi jellemzőt miért juttatja az emberek eszébe Pompeo szavai, amelyek szerint az éppen belső háborús állapotok közt vergődő USA-demokráciát akarja elterjeszteni a teljes földkerekségen?
– A kommunizmussal kapcsolatban nagyon fontos eloszlatni azt a sajnos még ma is általánosan elfogadott nézetet, miszerint a kommunizmus az a kapitalizmus tökéletes ellentéte, sőt valamiféle történelmi alternatívája lenne, vagy legalább is akart lenni. Ez egy máig fennálló, ám pusztító és végzetes tévedés. A kommunizmus valójában csak egy brutális politikai kapitalizmus volt, amelynek egyetlen történelmi feladatának tökéletesen eleget is tett, és ez nem más, mint a hagyományos paraszti társadalmak elképzelhetetlen kegyetlenségű, és rendkívül rövid idő alatt véghezvitt felszámolása. Míg ez a folyamat a nyugat-európai országokban 150-200 év alatt ment végbe a kommunizmus, a sztálini Szovjetunióban, vagy éppen Magyarországon 15-20 év alatt zajlott le. Ez mint „globális projekt” azért volt döntő fontosságú a világ „nem létező” urai számára, mert a szakrális hagyományokra épülő paraszti társadalmak szerveződési módjának léte lehetetlenné tette a kapitalizmus általános szerveződési elvvé tételét. Iszonyú szenvedés, milliók halála volt az „ára” tehát egy olyan folyamatnak, ami nemcsak, hogy nem állt szembe a kapitalizmussal, hanem éppen legfőbb, és abszolút nélkülözhetetlen előkészítője volt. Amikor a globális hatalmi szuperstruktúra a második világháború utolsó fázisában előzékenyen „beinvitálja” e szerveződési módot Európa középső tereibe, egészen az Elba folyóig terjedő, az „Elbától keletre” fekvő vidékeire, akkor ezt azért teszi, mert reménykedik abban, hogy e létmód ugyanolyan „sikeres” lesz majd Kelet- és Közép-Európában is, mint Szovjet-Oroszországban, és e reményiben nem is csalatkozott. Mikor ez a brutális politikai kapitalizmus, amely magát kommunizmusnak vagy inkább szocializmusnak nevezte, befejezi véres likvidátori tevékenységét, utána még céltalanul ténfereg néhány évtizedig, majd gyanús gyorsasággal, és főként arcpirítóan „olcsón” visszakerül „eredeti tulajdonosához”, ehhez a „nem létező” globális hatalmi szuperstruktúrához, amely végre szabadon kifosztható erőforrás mezőként használhatja újra a térséget. (E folyamatnak cinikusan a „rendszerváltás” nevet adta, és a szabadság kiteljesedéseként állította be, miközben e társadalmak vesztes többsége általános helyzetét tekintve ma is legfeljebb a hetvenes évek szintjén él.) Ami, e brutális politikai kapitalizmus ideológiáját illeti, az egy tragikomikusan egyszerű, és egyben tökéletes képtelenséget jelentő axiómára épül. A hagyományos paraszti társadalom felszámolását („a múltat végképp eltörölni”) mint az elmaradottság felszámolását ünnepli, akárcsak azt, hogy így a társadalom döntő többsége „proletarizálódik”, és az anyagilag, fizikailag, lelki, erkölcsi, szellemi szerkezeteiben így lezüllesztett nép majd hipp-hopp végtelen jólétet teremt. Hogy aztán kik, miért és hogyan hihettek e logikai képtelenségben, azt ma már nehéz pontosan rekonstruálni, de aki esetleg vitatni merészelte ezt az alapigazságot, azt elég „érdes” módon próbálták jobb belátásra bírni. Talán meséltem már azt az élményemet, amikor 1971-ben a szocializmus politikai gazdaságtanából szigorlatoztam az egyetemen, de most talán megbocsájtja az Olvasó, ha újra felelevenítem. Az egyetem akadémikus minősítésű rektoránál vizsgáztam, és az volt az érzésem, hogy nemcsak én szégyelltem magam azért, hogy „vissza kell mondanom” azt a sok-sok logikátlan és képtelen zagyvaságot, ami e tárgy „anyaga” volt. Pirulva kell bevallanom, hogy jelesre sikerült „visszamondanom” ezt a zavaros és hazug hatalom-ideológiai kotyvalékot, de reménykedtem abban, hogy majd lesznek azért „más” idők is. Hát lettek! Most már egész „más” a helyzet, mert most már egy másik birodalom ugyanolyan primitív és hazug hatalom-ideológiáját kell visszamondani az egyetemen, csak ezt most elegánsan makro- és mikroökonómia néven említik. Ám a lényeg semmit sem változott, a fogság szomorúsága úgy látszik, örök. „La tristess durera toujours” –, a szomorúság örökké tart, ahogy Van Gogh mondotta volt. Az egyébként abszolút logikus, hogy minél hazugabb egy hatalomideológia, annál brutálisabban kell védeni, preventív módon jó előre elvenni mindenkinek a kedvét a vitatkozástól. Igaz ma (egyelőre még!) nem börtön és/vagy elmegyógyintézet vár azokra, akik politikailag nem, vagy nem egészen korrektek, de a szellemi elnyomás alapvető mintázatai ma is ugyanazok. A ma létező globális kapitalizmus és a létező szocializmus ugyanannak a létszerveződési módnak egy-egy időleges változatai, akárcsak a jakobinus, a bolsevik és a mai globálnyik mint az alapvető létkarakter különböző korokban alkalmazott változatai. Ez a létszerveződési mód a modern Nyugat, amely most már több mint ötszáz éve globális egyeduralomra tör, ami eddig soha nem fordult elő az emberi történelemben. Nem létezett, sőt nem is volt értelmezhető, hogy egy nem is túl jelentős civilizáció egyszer csak úgy döntsön, hogy az egész emberiséget egyetlen univerzális civilizációban egyesítse, elérve ezzel a „történelem végét”, ahonnan már nincs és nem is lehet tovább, hiszen ez már maga a földi mennyország. A mai liberális demokrácia és a kommunizmusnak ez a földi mennyország megteremtésére irányuló némiképp túldimenzionált önbizalomra épülő törekvése, amit az antik görög kultúra „hübrisznek” nevezett, ugyanarra a mértéktelenségre vezethető vissza, ami a modern Nyugat legmélyebb genetikai kódja. Ma már világosan látszik, hogy mindez Babits Mihály hasonló című versével szólva „Hadjárat a semmibe”, és ma már nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e a teljes összeomlása, hanem legfeljebb az, hogy mikor és hogyan.
Babits Mihály – youtube
Nagyjából addig tart majd, amíg mindig talál újabb és újabb lefosztható erőforrásmezőt. Az pedig már valóban bohózatba illő mozzanat, hogy ezt egy éppen összeomlóban lévő birodalom képviselője mondja, aki ezek szerint azt a teljes káoszba vezető örvénylést próbálja univerzálissá tenni, ami most a széthulló globális birodalmat megjelenítő Amerikai Egyesült Államok jelent. A jelenség nem egyedülálló, a legharsányabban pontosan az összeomlás előtt szokták a birodalmak minden lehető módon, mint a létező világok legjobbikát propagálni saját létszerveződési módjukat, nincs új a nap alatt.
– „Ma is léteznek autoriter rendszerek, például Moszkvában vagy Pekingben. Még sok munkánk van” – mondta az amerikai miniszter. Mi, akik végig küzdöttük a rendszerváltozás szdsz-terrorját, kiárusító privatizációját, a gyurcsányi tömegbe lövetést, elborzadunk attól, mekkora globális katasztrófát okozna, ha Oroszországban, de különösen, ha Kínában „bevezetnék” az amerikai típusú úgynevezett „demokráciát”. A tömegnyi okos tanácsadó garnitúrával ügyködő USA-külügyminiszter hogyan lehet ennyire buta?
– Az autoriter szó a latin auctoritas latin szóból ered, amelynek a szótárban egészen pontosan 21 féle jelentése van, többek között befolyás, felhatalmazás, hatalom, de legfőképpen tekintély, ezért is szokás általában tekintélyelvűnek nevezni azokat a berendezkedéseket, amelyeket napjainkban autoriter rendszernek minősítenek. És itt azért egy kicsit zavarba jön az ember, mert eltöprenkedik azon, hogy a tekintély miképpen válhatott negatív csengésű, pejoratív, sőt ma már egyértelműen megbélyegző fogalommá. Amióta az első nagykultúrák felépültek, jó ötezer évvel ezelőtt, az ezeket létrehozó emberi energiák legfőbb mozgatója éppen a szellemi hierarchia volt, amely a tekintély legfőbb intézményes hordozója. Ezekben az ősi nagykultúrákban, mint például Egyiptomban, több mint háromezer éven át létezett egy végtelenül elegáns, méltóságteljes nyugodt harmóniára épülő rend, amely máig is ámulatba ejt minket. Teljesítményeinek egy részét nemcsak, hogy képtelenek lennénk „leutánozni”, de nem is igazán értjük a lényegét. A szellemi hierarchia (vagyis a szent uralma) alapját éppen a tekintély jelentette, az, hogy a kölcsönös felelősségek komplex rendszerében megfelelő intenzitású lét-munkával bárki bármilyen szellemi szintre felemelkedhetett, de ehhez az kellett, hogy gyermeki alázattal és engedelmességgel tekintsünk mindazokra, akik szellemileg magasabb hierarchikus szinten állnak, és atyai gondoskodással és megértő szeretettel azokra, akik alacsonyabb szinten állnak. Már látom is a cinikus, megvető, lesajnáló vigyort a globális SZDSZ és lokális ügynökeinek arcán, no hiszen, és hol van ebben a szabadság és egyenlőség? Szerencsére sehol, a szabadság és egyelőség valójában a nyugatias modernitás rejtett globális hatalomszerkezetének hamis metafogalmai. Azt sugallják, hogy teljes szabadság van, noha éppen napjaink újabb és újabb pusztítóbbnál pusztítóbb „csinált” forradalmai során derül ki végképp, hogy az előjel nélküli „szabadság” a teljes káoszba vezet. Ha mindezt ráadásul még az egyenlőség hamis jelszavával is összekapcsolják, és a legalacsonyabb (mert szisztematikusan lealacsonyított!) szellemi hierarchikus szintet hamis öntudattal töltik fel, és önpusztító indulatait mint a szabadság apoteózisát ábrázolják nagy álságosan, akkor jön a söpredék jakobinus terrorjának iszonyata. Aztán ennek szerves folytatásaként a bolsevik vérengzése, és végül a térben és időben legközelebbi példa, az SZDSZ harmadik világháborús pusztítással felérő cinikus diktatúrája, amely diktatúrának csak egy rövid epizódja az a korszak, amikor konkrétan létezett egy SZDSZ nevű párt, mert a Galilei körtől, vagy akár Fortunátus Imre ötszáz évvel ez előtti kincstárnoki tevékenységétől napjainkig zavartalan ez a tereken és időkön átívelő destrukció. Ami Oroszországot és Kínát illeti, ez a két egymással szomszédos nagyhatalom elég meggyőző tapasztalatokat szerzett a Nyugat közvetlen brutalitásáról, és a bennük felépített, magát kommunizmusnak nevező politikai kapitalizmus rémtetteiről. Ma kivételesen mindkét országot olyan uralmi struktúrák irányítják, akik pontosan tudják, hogy a liberális demokrácia és szabadpiac gazdaság a globális hatalomgazdasági komplexum kifosztó hidraulikájának, erőforrás-szivattyúinak a „fedőneve”, így aztán némi egészséges gyanakvással tekintve e hamis metafogalmakra olyan berendezkedést próbálnak üzemeltetni, amely igyekszik elkerülni ezt a végzetes csapdát. és a brutális kifosztások újabb sorát. És tény, hogy e berendezkedés fenntartását csak olyanok képesek folyamatosan megvalósítani, akik tekintéllyel rendelkeznek, és azért van tekintélyük, mert e rendkívül kényes globális hatalmi helyzetben is van tudásuk, bátorságuk és becsületük, becsületes kitartásuk. Ugye ismerős az SZDSZ 1990-es választáson alkalmazott hármas jelszava: tudjuk, merjük, tesszük. Úgy látszik, hogy ha ezek az alapvető erények másnál jelentkeznek, az a lehető legbrutálisabb „merénylet” a globális rend ellen. Van egy közismert, és ma már anekdotába illő, de megtörtént eset, hogy amikor Rákosi átadta a Kossuth díjat Kodály Zoltánnak, humorosnak szánt megjegyzést tett, miszerint Kodály, Kodály, sok rosszat hallottam magáról. Én is magáról, válaszolta Kodály Zoltán. ú
Kodály Zoltán – mta.hu
Nos, nem túl sok ember lehetett akkoriban Magyarországon, aki ezt megengedhette magának, és a haja szála se görbült. Ma szomorúan kell megállapítanunk, hogy Kodály Zoltán halálával nagyjából el is tűnt az utolsó tekintély a magyar társadalomból. Bárki bármikor sárba rántható tökéletesen függetlenül bármilyen teljesítményétől. A globálisan „csinált” terrorhullámok, mint a „me too”, vagy a Black Lives Matter, de még a „plágiumos” koncepciós perek mind-mind arra szolgálnak, hogy planetáris megtorló hatalomként sújtsanak le bárkire, akit ez a nem létező globális hatalom halálra ítélt. És nincs már erő, aki megvédhetné, mert a szakrális tekintély, és az ezt bármi áron megvédeni képes, és megvédeni kész társadalmi rend is romokban hever már. Talán nem is igazán fogtuk még fel mindennek az igen-igen messze ható következményeit, pedig a tekintély halála egyúttal az adott kultúra végóráit jelzi, bármilyen illúzióban is ringatjuk magunkat. És ennek negatív lenyomataként a legócskább, legprimitívebb pusztító karakterekből bármikor legyártható a globális bálvány, tehetségtelen és romboló senkik „nézettsége” éri el a milliárdos szintet a youtube-on. Jelezvén ezzel azt, hogy aki viszont engedelmes és gátlástalan kollaboráns, az mindent visz. Ami pedig az amerikai külügyminiszter és tanácsadói feltételezett „butaságát” illeti, nem nagyon hiszem, hogy ez volna a helyzet, sőt. A liberális demokrácia és szabad piacgazdaság ugyanis a globális hatalomgazdaság rejtett (bár ma már nem is annyira rejtett) diktatúrája, így értelemszerűen halálos ellenséggé válik, aki ezzel szembe fordulva a felkínált lokális kollaboráns áramvonalas cinizmusa helyett a saját lokalitása értéktereinek a védelmét választja. Kína és Oroszország roppant erőforrásainak ellenőrzése rendkívül fontos a globális birodalom számára, ezért bármilyen áron, de azt akarják elérni, hogy engedelmes bábfigurák, lokális kollaboránsaik kezébe kerüljön az uralom. A „csinált” forradalmaik, vagy ahogy a szakma nevezi: a proxy-war, vagyis olyan háborúk kirobbantása, amelyek nem közvetlenül Kína és Oroszország ellen irányulnak ugyan, de a stratégiai céljuk végső soron az ő meggyengítésük, ezek mind-mind részei ennek a „százéves háborúnak” ígérkező, a közelgő birodalom-váltással összefüggő konfliktus-halmaznak. Ennek kimenetele egyelőre megjósolhatatlan, de szinte biztosra vehető, hogy a XXI. század történéseit alapvetően ez a konfliktushalmaz határozza majd meg.
– A balga USA-külügyminiszter ugyanakkor észnél van, hiszen az „autoriter rendszerek” között nem említi azokat a véres diktatúrákat, amelyekkel államának gyümölcsöző gazdasági kapcsolatai vannak. A cinizmusnak ez a foka mennyiben jelzi, hogy az USA-garnitúra erkölcsileg lenullázódott, s immár a birodalmi hanyatlás megállíthatatlan?
– Igen, a cinizmusnak ez a szintje valóban a birodalom széthullásának az előhírnöke. Minden emberi mű, így minden birodalom is, lelki, erkölcsi, szellemi talapzatra épül, és ha ez meggyengül, akkor az egész komplexum lepusztulási lejtőre kerül. Minden emberi alkotás csak akkor lehet sikeres, ha valamilyen szellemi cél mozgatja, ha van küldetése és hivatása. Ha ez elvész, és a teátrális jelszavak, fennkölt magasztos elvek és értékek látványos kinyilatkozásainak hamis díszletvilága mögött csak az unatkozó gátlástalan hedonizálás és élősdiség mozgatja a birodalmi eliteket, akkor ahhoz már csodának kell történnie, hogy a lejtőről való visszafordulás sikeres legyen. Amerika mint világbirodalom valójában már a kezdetektől csak egyetlen díszletvilág, hisz felemelkedése a média globális véleményhatalmi gépezetté válásának időszaka. Az sem véletlen talán, hogy a világ öt legértékesebb cégének összértéke több mint hétezermilliárd dollár, vagyis nagyobb, mint Japán egyéves gazdasági teljesítménye, és mind az öten ennek a gépezetnek a szolgálatában állnak. Az Apple, az Alphabet (e név mögött a Google bújik meg), az Amazon, a Microsoft és a Facebook a birodalmi Amerika meghatározó hatalmi intézményei.
minner.hu
Éppen ezért mulatságos, hogy a nemzetállam Amerika uralmi gépezete most vizsgálódik velük kapcsolatban, de ők csak szánakozó mosollyal szemlélik ezt a hiábavaló igyekezetet. Az előttünk álló módfelett kalandosnak ígérkező évtizedek során kiderül, hogy a tény, igazság, valóság mint az emberi megismerés alappillérjei „léteznek-e” még a „valóságos valóságban”, vagy már végleg legyőzött mindent a virtuális kiterjesztett álvalóság, és ezzel a világ egy olyan disztópikus végállapotba süllyedt, ahol megvalósul minden hatalom álma. A hatalmat a legjobban ugyanis mindig az zavarta/zavarja, hogy céljai minduntalan beleütköznek a valóság ellenállásába. Ám ha az ő gyártósorain készül folyamatosan a számára legcélszerűbb mesterséges valóság, akkor ez a súrlódás, és ezzel a probléma okafogyottá válik. Hogy ez a „végső megoldás” milyen következményekkel jár, abból nap mint nap kaphatunk ízelítőket, hogy van-e még esély, az egy-két évtizeden belül kiderülhet.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
