Unióhibáztatás: a nagy nemzeti szemfényvesztés

Unióhibáztatás: a nagy nemzeti szemfényvesztés

Egy kontinens nézte végig, hogy az angol konzervatívok ostoba unióellenes uszítása hová vezetett: a brit választók 52 százaléka mindennemű szolidaritást és közgazdasági józanságot félredobva a magyar meg a lengyel migránsok hazaküldésére, a fejlesztési támogatások megvonására, a földrész számára hetvenéves békét biztosító Európai Unió elhagyására szavazott.

Ma a magyar politika ugyanazt az életveszélyes játékot űzi, ami a britek döntéséhez vezetett: ha valami nem működik, a kormányfő Brüsszelre mutogat, ha azonban az unióval való kooperálás nyilvánvalóan sikeres, azonnal harsan a mantra, amely szerint az kizárólag a jól lobbizó kormány érdeme. Amint aztán szóba kerül a Kossuth téri elit korruptsága, az enyves kezű párt- és állami vezetők százszoros indulattal mocskolják Brüsszelt, hisz az épp olyan, mint Moszkva – tán még rosszabb. A jobboldali értelmiség tagjainak szüleit és nagyszüleit Moszkva málenkij robotra hajtotta, esetleg ’56 után kivégeztette vagy emigrációba kényszerítette, s ez a jobboldali értelmiség ma bénultan szemléli, amint a nemzeti együttműködés rendszerének kreatívjai a lyukas zászlót luxus Mercedesekre tűzik, a politikusaik pedig két kokaincsík felszippantása közt arról szónokolnak, hogy ők mekkora szabadságharcosok. Talán maguk sem értik, hogyhogy nem távoztak népszavazással a tagállamok a szovjet birodalomból, hiszen egy 52 százalékos többségen még a minden korábbinál zsarnokibb hatalom pengéje is kicsorbult.

Ennek a hitvány és aljas mutatványnak egyetlen célja van: az elit meg a társadalom szembenállását, a földbirtokos dinasztiákká vagyonosodó fideszes nómenklatúra meg az emigrációba kényszerített magyar fiatalság konfliktusát a lelketlen brüsszeli bürokraták és a lelkes magyar emberek népmesei küzdelmére cserélni. E szerint a szemfényvesztő hazugság szerint a magyarok vérét szívó gazemberek maguk a megmentők, akiknek a nép hálával tartozik. Lázár János többé nem egy gátlástalanul harácsoló, uniós forrásokat politikai alapon elosztó pártkatona, hanem egy fenntartásokkal teli, szkeptikus államférfi, aki megélhetését kockáztatva leplezi le a nagy összeesküvést. Aki szembe akar nézni a valósággal, annak be kell látnia, hogy valóban sok az ostoba uniós előírás, irritáló az adminisztráció, és alkalmatlan a pályáztatási rendszer. Mindezekkel szemben vajon a nemzetállamok átlátható, egyszerű és értelmes szabályai állnak? Nos, a legkevésbé sem. Egy adóbevallás megírásához sokszor egyetemi diploma sem elég, és szinte lehetetlen ösvényt találni a hivatalok meg a minisztériumok bürokratikus erdejében. A brüsszeli előírások nagyobb része pedig akárhogy is, de érték: olyan környezetvédelmi, élelmiszer-biztonsági, szabadalmi meg munkavédelmi szabványok és előírások, amelyeket épp védelmeznünk kellene mondjuk az Egyesült Államokkal folytatott szabad kereskedelmi tárgyalások során, ahol ezek eltörlése a multinacionális részvénytársaságok legfőbb célja.

Az EU-ban tényleg nincs valódi demokratikus kontroll: nincsenek uniós népszavazások, és a brüsszeli bürokratákat láthatóan nem érdekli, mit gondolnak az emberek. Lássuk csak, velük szemben a magyar kormányok hányszor kérték ki a nép véleményét? Mennyire volt demokratikus Gyurcsány hamisításokon meg hazugságokon alapuló kormányzása, s mennyire demokratikus azé az Orbáné, aki minden jogállami intézményt meghackel, a konyhaasztalon új választási törvényt ír, futballhuligánokkal népszavazást gátol, és pártkatonákkal szállja meg az Alkotmánybíróságot? Annak a magyar embernek, akinek valóban demokratikus aggálya van Brüsszellel, Budapesttel ezerszer nagyobb baja kell hogy legyen.

Brüsszel korrupt – ez tagadhatatlan. A magyar parlament pártjai azonban tiszták, mint a patyolat! Élükön az oligarchát még nem látott Fidesszel, meg a milliárdos spontán privatizátor által vezetett Demokratikus Koalícióval. Százméteres korrupcióban a hazai elit még az olyan hétpróbás offshore-lovagokat is megszorongatná, mint Juncker vagy Cameron.

Ha a demokratikus deficit, a korrupció vagy a brüsszeli adminisztráció miatt ki kellene lépnünk az Európai Unióból, akkor a magyar állam elmúlt száz évére visszatekintve vajon mi a teendőnk? Szakítsuk az országot újra háromfelé? Vagy tartsuk egyben, és adjuk vissza a kulcsait Ausztriának? Egy szó, mint száz: ha van ország Európában, amelyik az uniótól szégyenszemre demokráciát, átláthatóságot és hatékonyságot tanulhat, az nyilvánvalóan Magyarország.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »