A Szovjetunió felbomlásakor, 1991. augusztus 24-én Ukrajna kikiáltotta függetlenségét. Ez az új, független állam a Szovjetunió korábbi tagköztársasága, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság határait örökölte. Függetlenségének első évtizedeiben az ukrán államalakulat működési mechanizmusában időről időre hibák jelentkeztek, a nem jól összeillesztett „fogaskerekek” (országrészek, népek) közé gyakran „homokszemek” kerültek. Elemzők szerint hiányoztak az országrészek önálló, közös állami fejlődésével kapcsolatos hagyományok és tapasztalatok. A napjaink eseményei közötti eligazodást megkönnyítheti, ha röviden áttekintjük Ukrajna „fogaskerekeit”.
Keleti szlávok – varég kovász
Az ukrán föld és ukrán nép történetének korai szakasza a keleti szlávok történetéhez nyúlik vissza. A keleti szlávok (antok) törzsei az Oka, a Volga és a Dnyeper felső folyásánál i. e. az I. században telepedtek le. Tartósabb szövetséget csak akkor kötöttek, ha külső veszély jelent meg, mint például a kazárok, a magyarok s később a normannok (utóbbiakat itt varégeknek nevezték). A szláv őskrónikákban szereplő Rurik szintén normann (azaz varég) volt. Ő a IX. század közepén az Ilmen-tó környéki szláv fejedelem szolgálatában állt, majd kihasználva az ott dúló belső ellentéteket 862-ben letaszította trónjáról, s maga ült helyébe. Rurik alattvalóit ruszoknak nevezték, állama is Rusz néven vált ismeretessé. Rurik és utódai, a Rurikidák alatt ment végbe a keleti szlávok által lakott területek egyesítése. 882-ben hatalmukba kerítették Kijevet, és Rurik utóda, Oleg az északi Novgorodból oda helyezte át székhelyüket. (Ez a Kijevi Rusz vagy Kijevi Oroszország.). I. (Szent) Vlagyimir fejedelem 988-ban megkeresztelkedett és a kereszténységet hivatalos vallássá tette.
A Kijevi Nagyfejedelemség legnagyobb teljesítménye, hogy a bizánci (ortodox) kereszténység és kultúra segítségével összeolvasztotta a szlávokat és a varégeket. A felső réteget alkotó varégek elszlávosodtak ugyan, de az első egységes keleti szláv állam megteremtésében a kovász szerepét kétségtelenül ők töltötték be. Bölcs Jaroszláv (1019–1054) volt az utolsó – fénykorában a Kárpátoktól a Donig, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő –, egész Ruszra kiterjedő hatalmú kijevi nagyfejedelem. Halála után az egységes állam kis fejedelemségekre esett szét. A legsúlyosabb csapást 1238 és 1240 között a Batu kán által vezetett mongol (tatár) seregek mérték a keleti szlávokra. Kijev is az Arany Horda (a mongol birodalom) fennhatósága alá került, ami véget vetett a Kijevi Rusz fennállásának.
Kijev elbukott, de Novgorod elkerülte a tatár uralmat. Mégsem Novgorod, hanem Moszkva emelkedett fel. III. Iván (1462–1505) moszkvai nagykenéz megszabadította országát a mongol fennhatóságtól, majd 1500-ban a kazányi tatár kánt a moszkvai orosz fennhatóság elismerésére kényszerítette. IV. (Rettegett vagy Rettenetes) Iván (1533–1584) megerősítette a központi hatalmat, és 1553-ban felvette a cári címet. 1558-ban – anélkül, hogy Európa tudomást szerzett volna róla – megkezdte Szibéria meghódítását. A litvánok, lengyelek és svédek elleni háborúk végkifejlete megakadályozta nagy álmainak megvalósítását. Szétzilált országot hagyott maga után.
A „zűrzavar” kora következett, melynek során kihalt a Rurikida-dinasztia (1598) és a lengyel feudális királyság hadserege (először) megszállta Moszkvát (1610). Két évvel később kiverték a lengyel seregeket, s cárrá 1613-ban Mihail Romanov bojárt választották, aki megalapította az 1917-ig uralkodó Romanov-dinasztiát.
A szóban forgó dinasztia korának két legnagyobb uralkodója közül az egyik I. (Nagy) Péter cár (1682– 1725), aki féltestvére, a régensséget a maga számára biztosítani igyekvő Zsófia hercegnő megbuktatásával került hatalomra. A másik II. (Nagy) Katalin (1762–1796), aki úgy lett cárnéból cárnő, hogy férjét, III. Pétert megfosztotta a tróntól és maga ült helyébe (a „hölgyek forradalma”).
Terjeszkedő szomszédok
A XIV. században több szomszédos állam is terjeszkedni kezdett a mai Ukrajna területe felé, északnyugatról a Litván Nagyfejedelemség, délnyugatról a Lengyel Királyság, északkeletről pedig a Moszkvai Nagyfejedelemség. A kijevi patriarchátus Moszkvához került (1326). Két nyugati fejedelemség nem szűnt meg Kijev elfoglalása (1240) után sem, 1380-ban Halics (Galícia) Lengyelországhoz, Volhínia pedig Litvániához került. A XV. század végére a Moszkvai Nagyfejedelemség elfoglalta a mai Északkelet-Ukrajnát. 1386-ban Jadwiga lengyel királynő (Hedvig, I. Nagy Lajos magyar király kisebbik leánya) és Wladislaw Jagello litván nagykenéz házassága révén létrejött Lengyelország és Litvánia 1440-ig tartó perszonáluniója. Az 1569-es lublini unióval a lengyel dominancia miatt Litvánia elvesztette különállását, amelyet korábban a perszonálunióban élvezett. Az ukrán területek Lengyelországhoz kerültek.
A keleti szlávok nyelvi és etnikai elkülönülését (oroszok, ukránok, beloruszok) jelentősen elősegítette, hogy Ukrajna területének túlnyomó része a késői középkorban lengyel-litván fennhatóság alá került. Ennek következményeként a korábban egyértelműen az ortodoxiához tartozó terület a nyugati és keleti kereszténység ütközőzónájává vált, a politikai és civilizációs törésvonal a Dnyeper mentén húzódott. (Az Ukrajna elnevezés ebből a századból származik, ukraj a.m. határ, azaz határ lengyelek és oroszok között.) Az ukrán nemesség ellengyelesedett és katolizált. 1596-ban az ukrán ortodox egyház egy része a katolicizmushoz csatlakozott. Délen a gyengülő Mongol Birodalom három részre szakadt (Kazányi, Asztrahányi és Krími Tatár Kánság). A Krími Tatár Kánság 1475-ben az Oszmán Birodalom hűbérese lett. A XVI. században a törökök elfoglalták Lengyelország déli vidékeit is, ahol megindult az önálló kozák (ukrán) állam szervezése.
Bogdán Hmelnyickij
Zaporizzsjai kozák a mai Ukrajnában található Zaporizzsjai területen élt kozákok neve (kozák – török vagy tatár eredetű szó, jelentése kalandozó harcos, könnyű fegyveres). Államszervezetüket Zaporizzsjai Hadnak vagy hetmanátusnak nevezték és központja a Zaporizzsjai Szicsnek nevezett erődrendszer volt (szics = erődítmény, az első ilyen valószínűleg 1556-ban a Dnyeper egyik szigetén létesült).
A zaporizzsjai kozákok a doni kozákokkal ellentétben elsősorban Lengyelország ortodox alattvalóiból kerültek ki. Határszolgálatot láttak el, és számos háborúban segítették a lengyel uralkodót a törökök, a svédek, a moldvaiak, a németek és az oroszok ellen. Szolgálatuk fejében a lengyel királyok kiváltságokat adományoztak nekik. Kiváltságaik védelmében 1648-ban Bogdan Hmelnyickij vezetésével felkeltek a lengyelek ellen, önálló államot hoztak létre, amely 1654-ben Oroszország része lett.
1648 januárjában Bogdan Hmelnyickijt a Zaporizzsjai Szics főhetmanjának választották meg. Vezetésével indult még azon év nyarán a kozákság és tatár szövetségesei, valamint a paraszthadak hatalmas serege Kelet-Ukrajnából nyugati irányba, sorra foglalva el a városokat. De a hadiszerencse nem mindig kedvezett. Hmelnyickijnek megvoltak a maga kudarcai és tévedései, melyek zavaros és megfontolatlan politikájának voltak a következményei. Bírálói szerint tönkretette hazáját, felelőtlen magatartása odáig vezetett, hogy Ukrajnát többször feldúlták az ellenséges és a szövetséges (tatár) hadak. Az ukrán történészek jelentős része viszont arra a következtetésre jutott, hogy a főhetman tudatosan és szisztematikusan teremtette meg az ukrán államiság alapjait, és erőfeszítései nélkül a modern ukrán állam megszületése nem történhetett volna meg. A szovjet történészek egyhangúlag dicsőítették Hmelnyickijt, egyrészt azért, mert az elnyomott nép élére állt, de legfőképpen Ukrajna Oroszországgal való egyesítése miatt.
Az 1648-ban fellázadt kozákok 1654-ben hűségesküt tettek Alekszej orosz cárnak. Cserébe Hetmanscsina területen autonómiát kaptak, azonban az oroszok szinte azonnal hozzá is láttak, hogy ezt felszámolják. Az északi háború idején Ivan Mazepa hetman a svédek oldalára állt. Azonban a függetlenségért küzdő kozákjainak lázadását 1709-ben XII. Károly svéd király seregének támogatása ellenére Poltavánál I. Nagy Péter cár leverte. Ezt követően az addigi viszonylagos autonómiájukat tovább szűkítették, majd II. Nagy Katalin cárnő alatt végleg megszűnt a zaporizzsjai kozákság önállósága.
Háborútól háborúig
Az 1654–1667-es orosz–lengyel háború nyomán Oroszország és Lengyelország lényegében felosztotta egymás közt a területet. Oroszország véglegesítette uralmát a Dnyepertől keletre fekvő területeken (Kelet-Ukrajna, Kijevvel együtt). A XVIII. század második felében felszabadultak a déli területek (a Fekete-tengertől északra), amelyek a XV. századtól török uralom alatt álltak.
Az 1792-es jászvásári béke értelmében Oroszország megszerezte a Déli-Bug és a Dnyeszter közötti területet (a későbbi, 1941–1944 közötti Nagy-Transznisztria) és a Krím félszigetet. Lengyelország háromszori felosztásában (1772, 1793, 1795) Oroszország – az ukrán területek közül – megkapta Volhíniát és Podoliát (Nyugat-Ukrajna részei), Ausztria pedig Galíciát (Nyugat-Ukrajna másik része).
Szimon Petljura
Az első világháború idején Nyugat-Ukrajna hadszíntérré vált. Az oroszországi forradalmak után, 1918 februárjában a németek megszállták az addigi Orosz-Ukrajnát is.
Az 1918. március 3-án aláírt breszt-litovszki német–szovjet-orosz békeszerződés értelmében Ukrajna Szovjet-Oroszországról leválasztva Németország csatlósállama lett. A Közponi Hatalmak összeomlása után V. I. Lenin érvénytelennek nyilvánította a különbékét. Ukrajna területén több, egymással is rivalizáló államképződmény és kormány jött létre. Bogdan Hmelnyickij fellépésétől 1991-ig önálló ukrán államnak csak az 1917 végétől 1920-ig fennálló és Szimon Petljura személyétől elválaszthatatlan Ukrán Népköztársaság tekinthető.
Rövid életű volt 1918–19 fordulóján addig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Galíciában a Nyugat-Ukrán Népköztársaság. Jelentősebb városai a német nevén Lemberg (lengyelül Lwów, ukránul Lviv, középkori magyar neve Ilyvó), Przemysl, Kolomea és német nevén Stanislau (lengyelül Stanislawów, oroszul Sztanyiszlav, ukránul Sztanyiszlaviv, ma Ivano–Frankivszk, Ivan Franko ukrán költőről) voltak. 1919. január 22-én a Nyugat-Ukrán és az Ukrán Népköztársaság egyesült. A bolgár származású kommunista orvosnak – aki azt megelőzően hosszú évekig Romániában élt –, Cristian Racovskinak a Vörös Hadsereg segítségével győztes kormánya 1920-ban szövetséget kötött Szovjet-Oroszországgal, ami gyakorlatilag a csatlakozást, az egyesülést jelentette. Az utolsó szót akkor az ukrán területek felett az 1919–1920-as lengyel–szovjet-orosz háború és az azt lezáró rigai békeszerződés mondta ki: az ukránok túlnyomó része szovjet uralom alá került, Nyugat-Ukrajna pedig a lengyel állam része lett.
Szovjetunióban
Az Ukrán SZSZK 1922-ben alakult mint az ugyanabban az évben létrejött Szovjetunió egyik tagköztársasága. A hivatalos adatok szerint 447 610 négyzetkilométer területén 26 millió lakos élt, ebből 19,3 millió ukrán, 3,5 millió orosz, 1 170 000 zsidó, 387 000 német volt. A Szovjetunió részét képező Ukrajna fővárosa – Cristian Racovski egykori kormányának székhelye – a kelet-ukrajnai Harkov volt, Kijev fővárosi rangját csak 1932-ben nyerte vissza.
A kollektivizálás csúcsán, 1928 és 1933 között egyes becslések szerint mintegy 6–7 millió ember halt meg az éhínség miatt abban az Ukrajnában, ahol a XIX. században a világon a legtöbb gabonát termelték.
Nem kerülte el Ukrajnát a Szovjetunióban 1937–38-ban tetőző Nagy Terror sem, de a második világháborút közvetlenül megelőző évek forgataga is érintette. 1939. szeptember 17-én a Szovjetunó a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében megszállta Lengyelország keleti felét. A szovjet hadsereg az Erdős–Kárpátokig nyomult előre, és megjelent ezek átkelői, az Uzsoki- és Vereckei-szoros, valamint a Tatár-hágó előtt. Nyugat-Ukrajnát „népszavazással” egyesítették Szovjet-Ukrajnával. 1940 júniusában Besszarábiába, Észak-Bukovinába és Herca-vidékre is bevonult a szovjet hadsereg. Utóbbi kettő teljes egészében, előbbinek egy északi (Hotin) és két déli (Ismail, Cetatea Albă) megyéje Ukrajnához került. A szovjet térnyerés 1941 júniusáig tartott.
Sztyepan Bandera
A német–szovjet háború első éveiben Ukrajna a német hadsereg zsákmánya lett. Nyolc nappal a Szovjetunió elleni német támadás megindulása után, 1941. június 30-án Sztyepan Bandera – a nyugat-ukrajnai nemzeti mozgalom vezető személyisége – és egy társa Lembergben (Lvov) kikiáltotta a független Ukrajnát, de mivel a német megszállók nem támogatták az ukrán függetlenséget, ez csak három napig tartott. (Mint érdekesség megemlíthető, hogy Hmelnickij és Bandera a lengyelek ellenében, Petljura pedig lengyel támogatással akarta létrehozni a független ukrán államot.)
A hadiszerencse fordultával (1943) a szovjet csapatok egész Ukrajnát ellenőrzésük alá vonták. Sztálin elérte, hogy az Ukrán SZSZK-t Németország ellen harcoló hadviselő félként ismerték el, s ennek értelmében a szovjet tagköztársaságot felvették az ENSZ-alapítótagok sorába. Közigazgatási területe – az 1941. június végi helyzethez képest – 1945-ben Kárpátaljával (Kárpát–Ukrajna) és 1954-ben a Krím félszigettel gyarapodott. Utóbbi Nyikita Hruscsov jóvoltából került át az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságtól az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz.
1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor a Pripjaty folyó mellett fekvő Csernobilban bekövetkezett a történelem legnagyobb atomkatasztrófája.
Szolzsenyicini óhaj
A Mihail Gorbacsov nevével fémjelzett peresztrojka és glasznoszty politikájának időszakában, amikor egyre inkább felszínre törtek a Szovjetuniót szétfeszítő erők, az 1973-tól száműzetésben az Egyesült Államokban élő, de már a hazatérés gondolatával foglalkozó irodalmi Nobel-díjas Alekszandr Szolzsenyicin Oroszország, Ukrajna, Belorusszia és Kazahsztán egysége mellett szállt síkra. Előbbi háromra utalva – többek között – ezt írta: „Hiszen a mi népünk csak a szörnyű mongol invázió és a lengyel gyarmatosítás után oszlott három ágra (…) Valamennyien a számunkra oly becses Kijevből származtunk”. Az orosz író (Oroszország rovására) a szovjetek által „felfújt” Ukrajnáról és a szovjetek által „felfújt” Kazahsztánról is írt. (lásd Kazahsztán: Betelt a pohár?, Háromszék, 2022. január 12.) De az események nem a neves író óhajának megfelelően alakultak.
Az 1991. augusztus 19–21-i meghiúsult államcsínyt követően hihetetlenül felgyorsult a szovjet birodalom széthullásának folyamata. A 15 szovjet tagköztársaságból 15 független állam alakult, köztük Oroszország, Ukrajna, Belorusszia és Kazahsztán.
A függetlenség útján
A függetlenségre és többpártrendszerre áttérő Ukrajna politikai életének első bő évtizedét két Leonyid és két Viktor neve fémjelezte. Első államfője 1991 decembere és 1994 tavasza között Leonyid Kravcsuk volt. Már az új kezdet első évében kisebb konfliktus alakult ki Ukrajna és Oroszország között a Krím hovatartozásáról.
Kravcsukot Leonyid Kucsma követte, aki 1994 és 2005 között, két hivatali cikluson keresztül töltötte be az elnöki tisztséget. A 2004-es elnökválasztáson a mind Kucsma, mind Oroszország által támogatott Viktor Janukovics és a nyugati nyitás politikájának híve, Viktor Juscsenko mérkőzött meg. Parányi többséggel Janukovics győzött. Ám az ellenzék hívei tüntetésekbe kezdtek Kijev utcáin, új választásokat követelve. Ez volt a narancsos forradalom. Az alkotmánybíróság végül megsemmisítette a választási eredményt, s az új választás nyomán Viktor Juscsenko lett Ukrajna elnöke. A 2007-es parlamenti választásokon is a narancsos forradalmat vezető pártok nyertek, Julija Timosenko alakíthatott kormányt. 2010-ben az elnökválasztást Viktor Janukovics nyerte meg. 2013 novemberében tüntetések kezdődtek Kijev főterén, a Majdanon, a Jevromajdan ellenzéki társulás szervezésében. Kiváltó okuk az volt, hogy az elnök, Janukovics visszalépett az euroatlanti integrációtól, mivel kedvező ajánlatot kapott Vlagyimir Putyin orosz elnöktől. A Janukovics lemondását követelő tüntetések átterjedtek Nyugat-Ukrajna több városára is. 2014. február 22-én a parlament felmentette tisztségéből. A megbuktatott elnök február 22-én elmenekült Kijevből, ahol átmeneti kormány került hatalomra.
Február 27-én Oroszország megindította az 1954-től Ukrajnához tatozó Krím félsziget megszállását, március 18-án pedig bejelentette a Krím egyesülését Oroszországgal. Ezzel egy időben gyengült a kijevi központi hatalom jelenléte az ország délkeleti térségében. Április 7-én kikiáltották a Donyecki Népköztársaság függetlenségét, majd húsz nappal később megalakult a „független Luhanszki Népköztársaság” is. A 2019 tavaszán tartott elnökválasztáson, a Majdan utáni időszak államelnöke, Petro Porosenko nem tudott elegendő támogatást szerezni. Egy televíziós filmsorozat főszereplőjeként a nézők által korábban is jól ismert, de a politikában és a közigazgatásban teljesen járatlan színész és producer, Volodimir Zelenszkij nagy fölénnyel nyert.
Kelet-ukrajnai háború
2014. március elején a kelet-ukrajnai oroszbarát és kormányellenes csoportok tüntetéseivel kezdődött fegyveres konfliktus a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság szeparatista erői és az ukrán hadsereg között. A heves harcok 2014 augusztusában lángoltak fel. A háborús felek 2014. szeptember 5-én Minszkben, Belorusszia fővárosában egy tűzszüneti megállapodást írtak alá (minszki jegyzőkönyv) az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) égisze alatt.
A jegyzőkönyv nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, 2015 első napjaiban kiújultak a fegyveres összecsapások. A kelet-ukrajnai háború csúcspontja 2015 januárjában volt, akkor folytak a legintenzívebb harcok. A konfliktus állóháborúvá válása előtt az ukrán hadsereg elfoglalta mind a donyecki, mind a luhanszki régió jó kétharmadát. 2015. február 12-én német-francia közvetítéssel egy másik tűzszüneti megállapodást fogadtak el a harcoló felek Minszkben, amelynek 13 pontja számos módosítással járt a szeptemberi egyezményhez képest (Minszk II.). Se háború–se béke állapot állt be a Donbasz vidékén.
2022. február 21-én Oroszország hivatalosan is elismerte a két kelet-ukrajnai, a donyecki és a luhanszki népköztársaságot és „békefenntartóknak” nevezett csapatokat küldött a területükre. 2022. február 24-én hajnalban az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát.
Németh Csaba
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
