Új információk láttak napvilágot az Északi Áramlat felrobbantása kapcsán. A WSJ és a német sajtó dajkameséjével részletesen foglalkoztunk korábbi cikkeinkben (itt és itt). Ebben a cikkünkben abból fogunk kiindulni, hogy a nyugatiak meséje a robbantásról igaz, vagyis azt az ukránok követték el, potom pénzből, egy borgőzös görbeeste tervei alapján. Bár a Wall Street Journal állításainak nem tudunk hitelt adni, mivel mögötte nyilvánvalóan politikai célokat kell keresnünk, ezért ezek kikövetkeztetése céljából belemegyünk a játékba.
Röviden összefoglalva lássuk előbb azokat a tényeket, amelyek vitán felül állnak:
Az Északi Áramlat három vezetékszálát 2022. szeptember 26-án robbantották fel, egy nappal azután, hogy lengyel-norvég gázkorridor átadásra került. Joe Biden amerikai elnök már ugyanezen év elején kimondta egy sajtótájékoztatón, hogy meg fogja semmisíteni az Északi Áramlat vezetéket. A robbanás következményeként Európa gázellátása veszélybe került, az árak kilőttek, ugyanakkor az amerikai és norvég LNG illetve gázszállítások aranykorukat élték, és brutális haszonra tettek szert az átlag európai munkásemberek kárára. Radoslaw Sikorski (ma már lengyel külügyminiszter) a robbanás másnapján a Twitteren mondott köszönetet az USA-nak az Északi Áramlat felrobbantásáért – később szemérmesen törölte a posztot. Az Északi Áramlat nélkül a német és európai gazdaság meggyengült, és Európába csak egyetlen releváns gázfolyosó maradt nyitva: az Ukrajnán keresztül menő Testvériség déli ága.
Először is: időzítés
Különös időpontot választottak a gyaníthatóan titkosszolgálatok által politikai szempontok szerint irányított nyomozás részleteinek kiszivárogtatására.
A sztori szerint a németek már júniusban kiadták az elfogatóparancsot az ukrán főgyanúsított, bizonyos Volodimir Z. ellen. A WSJ cikke szerint a parancsnoki lánc tetején azonban nem más állt, mint Valerij Zaluzsnij, volt vezérkari főnök. Őt már februárban leváltották, de csak egy nappal a júliusi NATO-csúcs után nevezték ki brit nagykövetnek. Zelenszkij nem akarta a NATO-csúcs előtt komoly hivatallal felruházni Zaluzsnijt, viszont, mivel a cikkek fő vádlottja éppen ő lenne, meg kellett várni, amíg mentelmi jogot kap a brit nagyköveti rangnak köszönhetően.
Sokkal fontosabb összefüggés, hogy a vélhetően amerikai szabotázsakció szálait még azelőtt el akarja varrni az Egyesült Államok, hogy új elnök kerül a Fehér Házba. Ha a demokrata Kamala Harris ülhet az elnöki székbe jövőre, akkor azért, hogy őt ne terhelje a Biden-adminisztrációhoz kötődő akció. Ha pedig Trump ül majd az elnöki székbe, akkor azért, hogy a műveletet ne használhassa fel a demokraták ellen.
Itt érdemes kiemelni, hogy az Északi Áramlat felrobbantása kapcsán Amerikára vetülő igencsak hosszúárnyékú gyanú lényege az, hogy egy NATO-tagállam megtámadta egy másik NATO-tagállam kritikus infrastruktúráját. Ezt a gyanút az amerikaiak mindenképp elmosnák. Erre megvan a képességük: az általuk kreált mese gyenge lábakon áll, de a progresszív, háborúpárti sajtó olyan iszonyatos erővel rendelkezik, hogy képes lesz lenyomni a nyugat-európaiak torkán ezt a méretes békát is.
Az időzítéshez annak is köze lehet, hogy most az Északi Áramlatról szóló híreket némileg ellensúlyozzák az ukrán sikerek Oroszország területén, Kurszk régióban. Könnyű tehát eltemetni különböző információk alá ezt a sztorit, ha esetleg megbicsaklana a propaganda és figyelemelterelésre lenne szükség.
És végül, a háborúpárti elit megszilárdította befolyását az EU-ban, az Unió vezetése kvázi maradt, oroszgyűlölő, vilégháborútól sem visszariadó személyek vezetik az EU-t, Ursula von der Leyennel az élen, akinek családja az amerikaiak kiszolgálásából gazdagodik meg éppen.
Mit jelentenek a WSJ állításai?
Ez sztori legdurvább következménye. A cikk lényege ugyanis, hogy piáló ukrán fejesek elrendelték a német gazdaság és így az európai gazdaság egyik ütőerének elvágását, és véghez is vitték.
Az Északi Áramlat felrobbantásának következményeit jól ismerjük. Az energiaárak Európában sokszorosukra emelkedtek, nem csak Németországban. Szlovákia esetében 3 milliárdos krátert vágott az energiaválság a költségvetésbe, és valószínűleg a következő években nem ússzuk meg gáz- és áramáremelkedés nélkül. Vállalatok és községek kerültek azonnal szorult helyzetbe, a rezsiköltségek elszálltak, munkahelyek szűntek meg (pl. Slovalco).
Németországban és Európában elindult az úgynevezett deindusztrializáció. Ennek lényege, hogy az olcsó orosz energiáról való leválás miatt egész iparágak váltak versenyképtelenné és költöznek ki a kontinensről. A BASF német vegyipari konglomerátum Kínába költözik, és a német vegyipar háromnegyedének lőttek. A Volklswagen már nem Európában akar gyárakat építeni, hanem Észak-Amerikában.
Németországban és egész Európában csúcsra jár a megélhetési válság.
Európában az energia ára hat-tízszerese az amerikai energiaáraknak, a működőtőke (a beruházások és technológiák) rohamtempóban vándorolnak ki a tengerentúlra.
Na, ezekért a tragikus következményekért tehető felelőssé Ukrajnai is, ha elfogadjuk igaznak a WSJ állítását.
Mindez azt jelenti, hogy miközben hagytuk, hogy Ukrajna szétrobbantsa a gazdaságunkat, megélhetési válságot idézzen elő, Európa (Szlovákiával egyetemben) „büntetésül” több tízmillió euró pénzügyi támogatást és százmilliárdos katonai támogatás nyújtott Ukrajnának. Miközben az európai kormányok porig alázták magukat azzal, hogy saját polgáraik elől elhallgatták a mindenáron védett Ukrajna felelősségét.
És közben az EU a történtek ellenére kizárólag Ukrajna érdekeit tartotta szem előtt, míg a kelet-közép-európai gazdákat, fuvarozókat, szlovákiai és magyar energiafogyasztókat és autósokat mellőzte és fittyet hányt rájuk.
Mindez azt jelenti, hogy Ukrajna politikai vezetése egy ellenséges, mi több, élősködő entitás, amely szándékosan, terrorakció segítségével teremtett olyan körülményeket, hogy sakkban tartsa Európát.
Maga a Wall Street Journal is szó szerint le merte írni, hogy azért nem firtatta Németország Ukrajna felelősségét, hogy támogassa őt a honvédő háborújában.
Ezt a német és európai nyilvánosság még gondolkodó része annak fogja tekinteni, ami: a politikusok Ukrajnáért elárulták őket, Ukrajna pedig százmilliárdokat harácsolt össze és zsarolt ki Európából, közben pedig abba a kézbe harapott bele, amely etette.
Mik a következmények?
A fenti logikából az következik, hogy az amerikaiak a rájuk vetülő gyanú eltüntetése céljából feláldozták az európai háborúpárti elit egy részét. Azokat, akik váltig állították, hogy Ukrajna a szövetségesünk, és kötelességünk segíteni. Az emberek, a választók már másképp fogják gondolni. Számukra pótolható veszteség és van elég amerikai liberális agytröszt és szervezet, hogy zsíros állást biztosítsanak számukra.
Az is következik, hogy Ukrajna támogatásának lendülete alább fog hagyni, mert így akarják. Ha volt olyan indok, amire hivatkozva ki lehet hátrálni Ukrajna támogatásából, az épp az Északi Áramlat felrobbantása volt. És most beérett a két éve apránként épített narratíva.
Maga az ukránok kurszki offenzívája is úgy fest, mint egy utolsó hakni. Az oroszok elkezdték áttörni a keleti frontot, az ukránok pedig az ottani erők megerősítése helyett betörtek orosz területre, hogy el is pusztul a nyugati pénzen kiképzett és nyugati felszereléssel ellátott két gépesített dandárja, legalább látványosan tegye, a Kijevben ülők politikai túlélése érdekében.
Ezzel azt akarom mondani, hogy ha a kurszki csata utolsó hakni, akkor a WSJ állításai Ukrajna támogatásának jövőbeli leállítását szolgálják. És ez a lehetőség Kijevben is biztosan szóba került.
Az is következik a fentiekből, hogy az Északi Áramlat felrobbantása többé nem terheli meg az amerikai-német kapcsolatokat. A német még szánalmasabban néznek ki, mint két éve, de az amerikaiak gond nélkül tetszeleghetnek maguknak: gazdasági és politikai érdekeik is teljesülnek.
Ellentmondásosnak tűnik, de Washington és Moszkva kapcsolatába is enyhülést hozhat az ügy. Moszkva „angolszász” hatalmakat nevezett meg elkövetőként az Északi Áramlat felrobbantása kapcsán, ami lehet az USA, de lehet Nagy-Britannia is. A lényeg, hogy Moszkvának nem kell kihátrálnia saját narratívája mögül ahhoz, hogy leüljön az USA-val tárgyalni – például a háború lezárásáról.
És a legfontosabb körülmény: Mégis, hogyan lehetne a jövőben Ukrajna NATO- és EU-tag, ha szövetséges és partnerországok kritikus (értsd: életbevágó) infrastruktúrája ellen indított támadást és borgőzös mulatozás eredményeképpen? Ezek után hogyan lehetne szemet hunyni, és azt mondani, hogy Ukrajnának jár (nem jut, hanem jár) az euroatlanti integráció, miközben Ukrajna támadást indított az európai jólét ellen és annak rombolójává vált?
A válasz az, hogy von der Leyen és kompániája erre is képes lesz, ahogy a progresszív politikusok nagy része is, a progresszív, mainstream médiaúthengerének jóváhagyásával. Ám jóval nehezebben, mint eddig.
Annyi biztos, hogy a Nyugat kreált magának egy olyan helyzetet, amelyben könnyen visszavonhatja Ukrajnának ígért hosszútávú támogatását, a NATO- és EU-tagságot, és még megannyi kiváltságot. A kérdés most már csak, hogy háborúpárti elitek akarnak-e ezzel a lehetőséggel élni, vagy sem. A választ valószínűleg a novemberi amerikai elnökválasztások után kapjuk meg.
Komjáthy Lóránt
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
