A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tegnap újra megnyitotta kapuit, minekutána felújítási munkálatok miatt négy évig zárva volt a Kós Károly úti épületeggyüttes és a kert. Avatóünnepséget délelőtt tartottak közéleti személyiségek, székelyföldi múzeumvezetők társaságában, a nagyközönség előtt délután tárult ki újra az intézmény ajtaja, a látogatókat a házigazda Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és az intézményt fenntartó Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor köszöntötte.
A földszinti Lovagtermet és a nagytermet a múzeum történetét idéző műtárgyakkal rendezték be, és a volt igazgatók, múzeumőrök falnyi magasságú óriásportréival díszítették. A rendezvény műsorvezetője P. Magyarosi Imola színművész volt.
A szívhez is szóljon
Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőjében felelevenítette, nagy kihívás volt számukra négy évvel ezelőtt hozzálátni a múzeum teljes felújításának. Sikerült helyi tervezőket, helyi kivitelezőket és helyi felügyelőket találni. A megrendelő-tervező-kivitelező háromszögben nyelvi nehézségeik nem voltak. Anyanyelvünkön, mindig civilizált hangnemben és eredményesen tudtak tárgyalni, magyarázta.
Álltak a munka elébe. Úgy gondolták, ha 110 éve elődeik meg tudták e palotaegyüttest alkotni, ők sem adhatják lennebb. De a munka dandárja még csak most kezdődik, tette hozzá az igazgató, a felújított, megnövekedett tereket meg kell tölteni tartalommal. Olyan múzeumot szeretnének, amely nem csak az észhez, hanem a szívhez is szól, az egész erdélyi magyar közösséget élteti úgy, hogy a velünk együtt élő polgártársainknak is tudományos nézőponton alapuló élményt és tanulságot nyújtsanak. Élő múzeumot szeretnének, ahol a szabad idő minőségi eltöltésére is alternatívát tudnak kínálni.
Zárszóként Vargha Mihály az egykori múzeumőr, László Ferenc szavait idézte egy újságíró kérdésére, hogy mit kapott két évtizedes lelkes munkásságáért: „Semmit nem kaptam, nem is kértem semmit. Az elért eredmények mindenért kárpótolnak, és felérnek a legnagyobb gazdagsággal.”
Kulturális erőtér
A székely nemzet múzeuma szülőföldünk egyik legerősebb kulturális erőtere. Mi tagadás, büszkék is vagyunk rá! – kezdte ünnepi beszédét Tamás Sándor tanácselnök. „Szülőföldünk erőterének az esszenciáját, a székelyföldiséget tudta Kós Károly mesteri módon megragadni, besűríteni ebbe az épületbe. Ezért is érezzük azt, amikor az általa megálmodott múzeumba belépünk, hogy otthonos ez a hely, hogy hazaérkeztünk. Azt érezzük, hogy ez itt több, mint egy épület, több, mint egy múzeum, több, mint egy intézmény, ez a székely nemzet múzeuma” – hangsúlyozta a szónok.
A transzilvanista Kós Károly tudatosan tervezte így, és a következőképpen írt róla, idézi Tamás Sándor: „számba véve mindazt, amit Erdély magyar népére, főképpen pedig a székelységnek népi építkezéséből, illetőleg népi művészetéből tipikusnak láttam és vallottam, valamelyest megnemesítve úgy alkalmaztam egy modern és speciális igényeket szolgáló alaprajzra, hogy az magától értetődően természetes, művésziesen monumentális lehessen, és senki székely ne szégyellje azt magáénak vallani”. „Mi pedig nem szégyelljük, épp ellenkezőleg: büszkén valljuk magunkénak a Székely Nemzeti Múzeumot!” – tette hozzá az elnök. Kós Károly feladata nem kevesebb volt, mint „a Székely Nemzetet reprezentáló épületet építeni fel”. A „székely nép lelkesültségéből” 1912-re múzeum lett, amelynek építéséhez helyi anyagokat használtak: az alapfalak és a lábazat őrkői kőből, a tégla Prázsmárról, a cserép Bodokról, a fehér márvány Gyergyószárhegyről származott. A faanyag a zabolai és kommandói erdőkből érkezett, melyeket rendre székely kőművesek, ácsok, fafaragók, asztalos és lakatos mesteremberek munkáltak meg.
Így volt ez a mostani felújítás során is. Tulajdonképpen a felújítás befejezést is jelent, hiszen az eredeti tervekben bár szerepelt, de csak az idén valósult meg a múzeum bejárati kapuja és a kert közepén egy kút. Helyi alapanyagból és igazán helyi mesterektől származik. A kapu készítője a múzeum asztalosa, Ferenc László, a kőből készült ivókút faragója Éltes Barna szobrászművész, szintén a múzeum alkalmazottja.
Tamás Sándor köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult a Kós Károly tervezte épületegyüttes felújításához.
A székelység megmaradásnak szentélye
Brendus Réka, Magyarország Miniszterelnöksége Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője úgy értékelte, ez nem is múzeum, ez a hely a székely nemzet örökségének, mindennapjainak, születésének és dicsőségének otthona, és még annál is több: a székelység megmaradásának szentélye. Itt van minden, ami a székely nép múltjában erős volt, jelenében büszke táptalaj, jövőjének építő forrása. Mert bár hajlamosak vagyunk úgy tekinteni egy múzeumra, mint történelmi örökségünk gyűjteményére, a Székely Nemzeti Múzeum ténylegesen a székely nemzeti öntudat jövőt építő ereje, ahova nem csupán azért jövünk, hogy megcsodáljunk egy-egy történelmi tárgyat vagy megcsodáljuk a híres ágyút, hanem azért is, hogy a múlt viharaiban edzett nemzet erejéből feltöltődjünk, példát merítsünk, hogy megtaláljuk az egyedüli helyes utat egyénként és közösségként. Kós Károly immár megújult épülete nem lehetne más, mint a székely öntudat útjának szentélye a múltból a jövőbe.
A főosztályvezető úgy összegezett: mi magunk vagyunk a Székely Nemzeti Múzeum, élő értéktár, élő szimbólum. A mi jelképünk, de szimbólum a nagyvilág számára is, és egyben tükör, mely attól varázslatos, hogy csak akkor látjuk meg magunkat benne, ha valóban tudjuk, hogy mit is szeretnénk látni.
Sorsunk a Kárpát-medencében
L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója beszédében úgy értékelte, a Székely Nemzeti Múzeum megléte, megújulása, anyagi és szellemi gyarapodása egyfajta indikátora annak, hogy mi lesz a sorsunk a Kárpát-medencében. „Mi ma azzal a reménnyel és erős hittel vagyunk itt, hogy egy élő közösség kiemelkedő jelentőségű művelődési helyszínén járhatunk, ahhoz egy kis téglányit magunk is hozzátehetünk, s nem egy letűnő világ, egy elvesző kultúra utolsó bástyáinak egyikét csodálhatjuk meg. Amíg virágzik ez az intézmény, addig él és virágzik ősi szülőföldjén, Erdélyben is a magyar nemzet. Az anyaország számára is fontos üzenet az, ami itt a kisebbségi lét kényszere miatt még magától értetődő: minden kultúrára fordított pénz sokszorosan térül meg, még akkor is, ha ezt közgazdasági értelemben nehéz igazolni. A nemzettudatunk megőrzése szempontjából éppen a kultúránk fenntartása a legfontosabb feladat.”
Beszéde végén L. Simon László átadta Vargha Mihálynak a Magyar Nemzeti Múzeum tavalyi, fennállásának 220. évfordulójára készült emlékérmét.
Utolsó szónokként Székely István, az RMDSZ társadalmi kapcsolatokért felelős alelnöke Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét tolmácsolta.
Honvédszablya ajándékba
Csuhaj Imre, a Magyar Nemzeti Bank elnöki tanácsadója, helytörténész, műgyűjtő egy 1848-as eredeti szablyát adományozott a múzeumnak, mégpedig a pozsonyi származású Clement György honvéd őrnagyét, aki 1848 nyarán a marosvásárhelyi nemzetőrség egyik szervezője és kiképzője volt, október második felétől részt vett Háromszék önvédelmi harcában, 1849 májusától a besztercei hadosztály Radnai-szorosnál állomásozó dandárjának parancsnoka volt, az oroszokkal vívott földvári csatában megsebesült. Tehát az adományozott műtárgy összeköti a Felvidéket Székelyfölddel, összegzett a mecénás.
Végezetül a Géniuszok a hősök mögött című 1848–49-es tárlatot Tóth-Bartos András történész, a kiállítás kurátora mutatta be, a múzeumkertben Herczeg Ágnes tájépítész kalauzolta végig a vendégeket.
Az avatóünnepségen moldvai csángó magyar dalokkal közreműködött Petrás Mária Prima Primissima díjas népdalénekes és zenekara: Kiss Krisztián (koboz, ének), Pánczél Kristóf (orgona, ének), Szokolay Dongó Balázs (duda, furulya, kaval, doromb).
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
