Az olaszországi tursi-lagonegrói egyházmegyében élő Antonietta Raco 2009 nyarán egy lourdes-i zarándoklat után csodás módon meggyógyult. A gyógyulás hivatalos elismerése április 16-án történt a tursi Maria Santissima Annunziata-székesegyházban. Másnap az Olasz Püspöki Konferencia hírportálja, az Avvenire, interjút készített vele, melynek fordítása alább olvasható.
A gyógyulás hivatalos elismerése – mint tudományosan megmagyarázhatatlan eset – április 16-án történt a tursi Maria Santissima Annunziata-székesegyházban (Matera tartomány). A Lourdes-i Szűzanya közbenjárására történt 72. csoda hivatalos megerősítését jelző pecsétet a a tursi-lagonegrói egyházmegye püspöke, Vincenzo Orofino helyezte el.
„Talán nem mutatom, de valójában nagyon megindított az, ami a szerdai krizmaszentelési misén történt Tursiban, amelyen a püspök a gyógyulás isteni jeléről beszélt – vallotta be Antonietta elhaló hangon. – Tudatában vagyok annak, ami történt, viszont őszintén mondom, hogy számomra semmi sem változott.”
– Ön egy hivatalosan elismert csodában részesült, és ráadásul meg is oszthatja a történetét – ami szintén rendkívüli. Biztos benne, hogy semmi sem változott?
– Az életem már azon a 16 évvel ezelőtti nyáron megváltozott. 2009. augusztus 5-e volt, amikor 4 év után felálltam a tolószékből, és újra járni kezdtem. Már hívő voltam; a hitem csak megerősödött.
– Pontosan mi történt Lourdes-ban 16 évvel ezelőtt?
– Július végén részt vettem az Unitalsi (olasz betegkísérő egyesület – a szerk.) által szervezett zarándoklaton, de igazából nem azért, hogy magamért imádkozzak. Amikor rám került a sor a medencében, a vízbe lépve három hölgy támogatott. Röviddel ezután kettő hátrahúzódott, egy pedig továbbra is mellettem maradt. Nemsokára ez a hölgy is egy kicsit eltávolodott tőlem.
Ekkor nagy fájdalmat éreztem mindkét lábamban, amit a körülölelő megkönnyebbülés érzése követett. Abban a pillanatban balra tőlem egy gyönyörű női hangot hallottam, lágy volt, könnyed. Soha nem hallottam még ehhez hasonlót. Azt mondta nekem: „Ne félj, ne félj!” De én reszkettem, de még mennyire reszkettem a félelemtől! Valami megmagyarázhatatlan dolog történt éppen, azért is, mert azt a hangot csak én hallottam. Egyáltalán nem tudtam, hogy meggyógyultam.
– A félelem volt az, ami miatt nem árulta el senkinek, mi történt önnel?
– Igen, és ezért a kerekesszékben maradtam.
– Miért?
– Valami történt a testemben, de meg voltam ijedve, képtelen voltam beismerni magamnak, és feltárni szeretteim előtt, hogy mi az. Elvégre hitünk nem a látványos tényeken alapul.
– Mikor beszélt először erről?
– Visszatértem otthonomba, Basilicatába. Augusztus 5-e volt. A díványon ülve néztem a tévét, közel hozzám volt a férjem, amikor az a hang, amelyet Lourdes-ban is hallottam, visszatért. Micsoda ijedelem! „Hívd a férjedet, és mondd el neki!” De mit kellett volna mondanom neki, gondoltam? Zaklatott voltam. De a hang még mindig azt mondta: „Hívd ide a férjedet, mondd el neki!” Így hát odahívtam a férjemet, Antoniót, és erőt vettem magamon, hogy megpróbáljak felállni a saját lábamra. Sikerült! Lépéseket tettem, aztán még meg is fordultam magam körül. A férjem nem hitt a szemének. Én pedig mindent elmondtam neki.
– Ő mit csinált?
– Hívta az orvost, de értesítettük az akkori plébánost is, Franco La Canna atyát (jelenleg Chiaromontéban plébános).
– Mit mondtak?
– A plébános összegyűjtötte az összes információt, és jelentette Francescantonio Nolè püspöknek (2022-ben halt meg). Az orvos azt mondta, hogy amit látott, az meghaladta az észszerűség határait. És hogy azonnal jelentkezzek a torinói kórház amiotrófiás laterálszklerózissal foglalkozó osztályánál, ahol kezeltek. Ezt meg is tettem.
– Mi történt ott?
– A saját lábamon sétáltam be a kórterembe.
A főorvos, Adriano Chiò professzor odajött hozzám. Meg volt döbbenve. Vizsgálatok hosszú sorának vetett alá. A végén szó nélkül átölelt, mindketten meghatódtunk. A tudomány, állapította meg, ezt nem volt képes megmagyarázni.
– Mennyi esélye volt a gyógyulásra?
– Semennyi.
– Attól fogva hány további vizsgálaton kellett átesnie, hogy az Egyház hivatalosan állást tudjon foglalni az ügyében?
– Rengetegen. Főleg a lourdes-i orvosi bizottságnál. Olasz és külföldi specialisták vizsgáltak meg. Azt is elmondtam nekik, hogy ha a történetem segíthet többet megtudni erről a betegségről, akkor minden vizsgálatot szívesen fogadok.
– Hogyan határozná meg Szűz Máriával való kapcsolatát?
– A Szűzanyára mindig anyaként tekintettem. Egyszerűségemben mindig is rá támaszkodtam. Nem tagadom, hogy a velem történtek után is érzem ezt a jelenlétet magam mellett, mint ahogyan ez minden más ember esetében is így lehet, aki rábízza magát.
Mi csak egy eszköz vagyunk Isten kezében. Persze, amikor az evangéliumi szakaszokat hallgatom, csodákról szóló epizódokat hallok. De soha nem gondolunk arra, hogy ezek az időben oly távoli események megismétlődhetnek. Pedig a hitünk lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük: Isten mindig jelen van közöttünk, akkor is és most is.
– Ön az Unitalsi önkéntese lett?
– Igen, ők nagyon sokat tettek értem, szerető gondoskodással, ezért én is szeretnék tenni valamit másokért. Az ő segítségük nélkül nem lett volna lehetőségem eljutni Lourdes-ba. De önkéntes az ember mindennap, például egyszerűen azzal, hogy egy szenvedő ember mellett vagyunk.
– Visszatér Lourdes-ba?
– Biztosan. Lourdes az otthonom. Nincs olyan pillanat a nap folyamán, hogy ne gondolnék a Grottára.
– Azt mondta, hogy 2009-ben azért ment Lourdes-ba, hogy másért imádkozzon…
– Igen, a torinói kórház laterálszklerózissal foglalkozó osztályának egyik beteg gyermekéért imádkoztam. Ami engem érint, a békét kértem, hogy szembe tudjak nézni a betegségemmel. Akkoriban nagy hatással volt rám néhány gyógyíthatatlan beteg története, akiktől megvonták az élethez szükséges támogatásokat. A jubileumi év arra tanít bennünket, hogy
Szöveg: Vito Salinaro
Forrás és fotó: Avvenire.it
Hollósi Judit/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
