Eddigi felnőtt életem során, illetve már tizenéves korom óta minden évben tettem valamilyen újévi fogadalmat. Volt, hogy ketten-hárman összefogva próbáltunk lemondani valamilyen káros dologról, vagy új, hasznos dologba kezdeni. Mert együtt erősebbnek éreztük magunkat.
A pszichológusoknak biztos erre is van egy latin kifejezésük: az illető nehezebben viseli az esetleges kudarcot, ha olyanok előtt szégyenül meg, akiknek ugyanaz sikerült – vagyis jobban igyekszik, erősebb a motivációja.
Idén nemhogy társakat nem találtam egy újabb grandiózus vállaláshoz, de saját magamnak sem tudtam megfogalmazni semmit, amit érdemes lenne kimágnesezni a hűtőre. Vajon miért? Napok óta ezen törtem a fejem, végül az imént, éjjel fél tizenkettőkor az erkélyen cigizve rájöttem. (Igen, a leszokás is gyakran szerepelt újévi fogadalmaim között – ebből is láthatják, mennyire sikeres vagyok e téren).
Nos, hát azért érzem ezt a nyomasztó motiválatlanságot, mert nyilvánvalóan nem én irányítom az életemet. Ezt a feladatot, illetve hát alapjogot elvette tőlem a járvány. Nem egy csapásra, hanem fokozatosan, tíz hónapon át lopkodta lassan, apránként, szinte észrevétlenül. Szilveszterre pedig érvényét veszítette az a régi mondás, hogy olyan évem lesz, amilyet teremtek magamnak. Hogy ha kihasználom az adódó lehetőségeket, nem futamodok meg a kihívások elől, befejezem, amit elkezdtem, elérhető célokat tűzök ki magam elé, akkor sikerülni fog, amit elterveztem. Mert nem egy évre, de egy hétre sem tudok előre tervezni most – és egyáltalán nem vigasztal, hogy több millióan vagyunk így ezzel.
Az esti tévéhíradóban pszichológusok beszéltek a karantén alatt kialakuló szorongásos szindrómákról, illetve arról, hogy a depresszióra hajlamos emberek nehezebben viselik a bezártságot, a tehetetlenséget, a baráti vagy munkahelyi közösség hiányát, a korlátozásokat. És hogy ehhez nem is kell feltétlenül extrovertáltnak lenni, mert a szokásos nyüzsgés megszűnése, a mindennapok monotóniája és a kilátástalanság az introvertáltakat is felőrli.
Költőibben is megfogalmazhatom. Olyan ez, mint a vészesen hullámzó tengeren evezni egy csónakban, amelynek van ugyan motorja, de beragadt, és fogalmam sincs, fog-e működni még valaha. És ha igen, mikor. Ígértek valami olajat, amivel át kell majd kenni az alkatrészeket, de a többiek a csónakban (merthogy nem egyedül evezek) most arról vitáznak, hogy megbízható-e az az olaj, hiszen nem régóta gyártják, és még nem tesztelték ötszázezer csónakon, nyílt vízen, csak egy medencében. Szóval mi lesz, ha kinyírjuk vele a motort? Az ő döntésük tehát az én jövőmet is befolyásolja.
Lehet, hogy már az is segítene, ha szájmaszk nélkül léphetnék ki az utcára. Már nincsenek olyan elérhetetlen vágyaim, mint például beülni egy kávéházba a barátaimmal, elutazni a szomszéd városba, vagy a messzi Budapesten csápolni valamelyik kedvenc zenekarom koncertjén. Csak egy kis friss, szűretlen levegőre vágyom. Esetleg egy kiadós úszásra a lakótelepi uszodában. Lám, milyen kevéssel beérném már, pedig tavaly ilyenkor azon keseregtem, hogy megint nem jött össze a tengerparti szilveszterezés egy távoli turistaparadicsomban.
Az egyik pszichológus azt mondta a tévében, hogy az utóbbi hónapokban, de főleg decemberben háromszor annyi hívás érkezett a lelkisegély-vonalakra. És egyre többen küzdenek alvászavarral, ami intő jel lehet, pszichés betegségekhez vezethet.
Na, helyben vagyunk, gondoltam, most már legalább ezt is tudom – bár újabban már öt órát is alszom néha egyhuzamban. Csak azért mondom, mert rémesen büszke vagyok magamra. Olyan, mintha megfogadtam volna, és sikerült volna…
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
