Ügynökügy újratöltve, avagy miért lapít a politikai elit?

Ügynökügy újratöltve, avagy miért lapít a politikai elit?

Kilencedszerre terjeszti Schiffer András, az LMP társelnöke az állambiztonsági múlt feltárásáról szóló javaslatát az Országgyűlés elé. A kérdésben, úgy tűnik, csöndes egyetértés van a kormánypártok és a baloldali ellenzék között: a kommunista titkosszolgálat anyagainak nyilvánosság elé tárását meg kell akadályozni.

Meglepő lenne, ha Orbán Viktor nem vállalná, hogy megkérdezi, mit tudnak Oroszországban a magyar múltról, amit mi nem. Schiffer András, az LMP társelnöke vélekedik így, aki eddig összesen nyolcszor terjesztette tiszteletre méltó makacssággal a parlament elé többszörösen módosított javaslatát. A kormánypárti többség nyolcszor utasította el. A törvény újbóli elmeszelése szerinte az előbbi felvetés, ezzel együtt a közelmúlt teljesebb megismerésének megtagadását jelentené.

Schiffer érdeklődésünkre azt mondja, 2010 után meggyőződése volt, hogy a Fidesz a kérdést rendezendő maga terjeszt be törvényjavaslatot. Ez elmaradt, s a kormánypártot illetően az a látszat keletkezett, hogy ellenérdekelt a múlt tisztázásában. – Pedig – állítja a képviselő – Orbán Viktornak – ha logikusan gondolkozunk – éppen érdeke lenne, hogy elébe menjen az állambiztonsági anyagokkal kapcsolatos szóbeszédnek. Az ellenzéki politikus az alapos okkal várt újbóli elutasítás esetén tizedszer is beterjeszti majd a javaslatot.

Hiábavaló várakozás

A jobboldal támogatói közül alighanem még többen várták azt a 2010-es, elsöprő Fidesz-győzelemtől, hogy a célzatos, rendkívül szelektív szivárogtatás megszűnik, s az előző rendszer állambiztonságának ügyét a történelmi szembenézés, kibeszélés érdekében végre rendezi a kétharmados kormánytöbbség. Erre ígéretet is tettek a győztesek, 2009 nyarán például Deutsch Tamás EP-képviselő a Magyar Nemzetnek adott interjújában azt mondta, az új polgári kormány egyik legfontosabb dolga lesz, hogy rendezze az egykori kommunista állambiztonság működtetőinek ügyét. A képviselő úgy vélte, szükséges, hogy „az információs önrendelkezési jog alapján mindenkiről mindent nyilvánosságra lehessen hozni”, az érintetteknek pedig meg kell kapniuk kihúzás nélkül a róluk szóló jelentéseket.

Még a kormányváltás előtt nyilvánosságra került, hogy az állambiztonsági iratokat a nyolcvanas években mágnesszalagokra rögzítették. Az eredetileg 2060-ig titkos iratokat feltehetően nem manipulálták, s így jóval teljesebbek, mint a papíralapú dokumentumok. A mintegy tízezer oldalnyi gépelt anyagnak megfelelő 18 tekercs tartalmát 2009-ben külső merevlemezre és nagy élettartamú DVD-re mentették át. (Némi pikantériát adhat az ügynek, hogy az adatok kimentésekor a számítógép monitorját csak a titokgazda Laborc Sándor, a Nemzetbiztonsági Hivatal, az NBH akkori igazgatója láthatta.)

Hiábavaló volt azonban minden várakozás, az új kormány ugyanúgy csupán ígéretekkel és gumicsontokkal halmozta el a közvéleményt, mint elődei. A mágnesszalagokról szerzett adatokat például hosszú időn át vizsgálta az NBH, majd a kinyomtatott szöveget az időközben Alkotmányvédelmi Hivatallá átalakuló nemzetbiztonsági központba vitték, miközben az iratokat elvileg vizsgáló, még a Gyurcsány-kormány idején életre hívott Kenedi-bizottságot megszüntették. Helyét nem vette át új testület, így a sovány, addig legalább névleg létező civil kontroll is megszűnt az adattömeg fölött, a mágnesszalagok tartalmát pedig nem sokkal ezután – ki tudja, miért – 2036-ig titkosították. Valószínűleg a nyolcvanas évekből digitálisan megmaradt anyagok érintik leginkább korunk közéleti szereplőit.

Közben Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára 2010 decemberében új, valószínűleg felsőbb körökkel egyeztetett javaslatot tett az ügynökügy megoldására. Az ötlet megint csak inkább volt alkalmas az időhúzásra, mint komoly megfontolásra s a rendezésre. Az államtitkár szükségesnek látta, „hogy a megfigyeltek maguk dönthessék el, nyilvánosság elé tárják-e a róluk szóló iratokat, vagy örökre eltüntetik őket”, mert, mint mondotta, „a személyek méltósága és információs önrendelkezési joga magasabb rendű, mint a történészek kutatási lehetősége”. Az abszurd javaslat érthető módon felzúdulást keltett a korszakkal foglalkozó történészek körében, a levéltári anyagok széthordása ugyanis ellehetetlenítette volna a tudományos munkát, a múlt feltárását. Az ügy végül elsikkadt, ám addig sem az áldatlan helyzet megoldásáról, hanem egy még annál is rosszabb ötlet elhárításáról kellett vitatkozni.

Megosztott kormánypártok

A kormány közben ígéretet tett rá, hogy a kérdés rendezésére 2011. november 30-ig törvényszöveget terjeszt a Ház elé. Az ígéret végül csupán ígéret maradt. Úgy tűnik, épp erre számított az LMP társelnöke, aki már másnap benyújtotta saját javaslatát az állambiztonsági múlt feltárásáról, követelve, legyenek nyilvánosak azok az akták, amelyek nem sértenek nemzetbiztonsági, illetve honvédelmi érdeket. Az indítvány tárgyalását a kormánypárt már akkor sem támogatta, igaz, meglepő módon a vélemények megoszlottak: tizenkilenc fideszes és öt kereszténydemokrata politikus megszavazta, huszonnyolcan tartózkodtak.

A miniszterelnök ellenezte, Lázár János akkori frakcióvezető nem nyomott gombot. A kormánypárti támogatók között szerepelt többek között Hoffmann Rózsa, Balog Zoltán, L. Simon László, Bencsik János és Gulyás Gergely, a legnagyobb ellenzők között pedig Kövér László házelnök, az első Orbán-kormány nemzetbiztonsági minisztere. (Fideszes körökből akkor nyert értesülések szerint a kormánypárton belül a háttérben éles politikai viták dúltak a kérdésről, s nem sikerült konszenzust kialakítani.)

Bizonyos körökben egyre gyakoribb a vélekedés: az ügy húzásával az a cél, hogy a kutatókat „kifárasszák”, érdeklődésüket, látva igyekezetük hiábavalóságát, letörjék. A legfőbb kérdés az, teszik hozzá az általunk felkeresett történészek, miért halad ilyen lassan a feldolgozás, s miért ilyen nehézkes, időrabló a hozzájutás a meglévő iratokhoz. Ráadásul információink szerint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) nyilatkozatstop van, a levéltár munkatársai konkrét ügyekben nem is beszélhetnek.

A megfigyelt Fidesz

A várva várt feltárásra azért is lehetett okkal számítani 2010 körül, mert a megfigyeltek között nagy számban szerepeltek a szárnyait bontogató Fideszhez kötődő személyek, közösségek is. Íme erre egy példa. Nem árt az elővigyázatosság: „A Fidesz pécsi csoportja, a Wallenberg Egyesület és a Fii Cu Noi szervezet anyagi támogatást kapott a Soros-alapítványtól egy közös újság létrehozására. A támogatást nem közvetlenül a jelzett szervezetek kapták, mivel egy amerikai törvény szerint a politikai szervezetek támogatása tilalom alá esne” – olvasható az állambiztonság interneten is nyilvánosságra hozott Baranya megyei anyagában. Az 1989. augusztus 11-i irat jegyzői, Paksy László rendőr alezredes, a megyei rendőrfőkapitány állambiztonsági helyettese és Fekete Géza rendőr főhadnagy a szükséges intézkedés megtételét, a BM III/III-as csoportfőnökségének tájékoztatását javasolták az ügyben.

Az ellenzéki szervezetekről szóló jelentések Pécsett leginkább Fekete íróasztalára kerültek, ő véleményezte a beérkező információkat, s tett javaslatot további kezelésükre. Hogy szakértői munkájának mekkora része volt az év végi központi értékelésben, nem tudni. Az összegzés mindenesetre megállapítja, hogy a hálózatok többsége továbbra is „meggyőződésből vesz részt az alkotmányellenes, jogsértő tevékenységek felderítésében. Segítségükkel elérhető volt, hogy valamennyi jelentős szerveződésben mélységi információszerzésre képes a szolgálat, eredményesen deríti fel a törvénysértő cselekményeket. Fontos feladata a különböző aktív társadalmi csoportokba bevezetett hálózatoknak a befolyásolás, a szélsőséges elképzelések tompítása, leszerelése, eltérítése.”

Megtalálták helyüket

Fekete Géza persze nem tűnt el a múlt süllyesztőjében, sőt a közigazgatásban az utóbbi időben is nélkülözhetetlennek számított: csupán valamivel több mint negyedszázadnyi időnek kellett eltelnie, hogy a Fidesz–KDNP-s kormánymegbízott, Hargitai János országgyűlési képviselő 2015 márciusában a volt pártállami elhárító tisztet javasolja a sellyei járási hivatal vezetőjének. Utóbb cáfolták ugyan, hogy az illetékesek közül tudott volna bárki is a posztjáról hamarosan visszalépő Fekete Géza múltjáról, ezt azonban kevesen hitték el. Hogy a kormánypártot kevéssé zavarják az efféle kényes múltbeli ügyek a kinevezéseknél, arra már jó fél évvel korábban hideg zuhany hatásával felérő leckét kaphatott a magyar társadalom.

Hírdetés

2014-ben ugyanis éppen a Fidesz és Orbán Viktor bizalmából lett rendészeti államtitkár az a Tasnádi László, aki az előző rendszerben a BM III/II-es csoportfőnökség elhárító tisztje volt, s részt vett a Nagy Imre-temetés megfigyelésének irányításában is. (Munkájában, a jelentések fogadásában, gyors kiértékelésében nagy segítségére voltak olyan állambiztonsági tisztek, mint Kohári Tibor százados, Lakó János főhadnagy és Lehotka Ferenc főhadnagy. Mindannyian megtalálták helyüket az új világban: Kohári 2004 végén rendőr alezredesként vonult nyugállományba Ózdon, Lehotka a legutóbbi időkig a MÁV Zrt. Biztonsági Igazgatóság védelmi szakértőjeként, Lakó pedig a Wabard Biztosító biztonsági igazgatójaként kamatoztathatta szaktudását.) „Vera” és „Amur” titkos megbízottak tartótisztje, 2000 szeptemberéig a Rendvédelmi Szervek Védelmi Szolgálatának helyettes vezetője, majd az APEH Bűnügyi Igazgatóságának vezetője, vagyis Tasnádi László mostani államtitkári kinevezésekor hiába volt minden tiltakozás, hiába emelte föl szavát még a Civil Összefogás Fórum, vagyis a CÖF is, Tasnádi maradt, a miniszterelnök pedig egy interpellációra adott válaszában személyesen védte meg a parlamentben.

Schiffer kilencedszer

Schiffer András 2013. áprilisi indítványában a korábbi bírálatokat megfogadva pontosan definiálta a pártállami hatalomgyakorlók körét. Őket illetően és a rendszerváltozás idején, illetve közvetlenül utána szerepet játszó politikusok esetében teljes nyilvánosságot kívánt, amihez viszont fel kellett volna oldani például a mágnesszalagok titkosságát. Az LMP társelnöke most július végén jelentette be, hogy mindeddig lesöpört javaslatát kilencedszerre is beterjeszti. A tervezetbe időközben bekerült a lusztráció elve: a kommunista állambiztonság hivatásos állományú tagjai e szerint nem viselhetnének közhatalmi pozíciót. Ahogy a politikus kérdésünkre megfogalmazta, nemcsak államtitkárok, hanem állami cég vezetői, miniszteri, miniszterelnöki tanácsadók sem lehetnének. A törvény kötelezné a kormányt arra is, próbálja feltárni, hogy 1944 és 1991 között milyen magyar vonatkozású adatok, dokumentumok keletkeztek a Szovjetunióban az NKVD-nél és a KGB-nél.

A rendszerváltozás óta eltelt huszonöt esztendő ügyetlenkedései, dugába dőlt kísérletei látszólag azt mutatják, nem tudunk mit kezdeni az „ügynökügyként” aposztrofált bonyolult konglomerátummal. Ez azonban nem igaz. Mint ahogy az sem, hogy nincs a jelenleginél jobb megoldás, s még mindig a fennálló helyzet a legelfogadhatóbb. Az érveket sokszor bástyázzák körül a kérdést kísérő valóban fontos, ám feltehetően megoldható problémák, nehézségek emlegetésével.

Ki az ügynök?

Mik ezek a nehézségek? Máig nem sikerült például tisztázni pontosan az ügynök fogalmát. A törvény szerint ügynöknek azt tekinthetjük, aki a sokszor hiányos levéltári anyagok alapján rendelkezik úgynevezett hatos kartonnal, beszervezési és munkadossziéval. Mindez azonban M. Kiss Sándor történész szerint csak nagyvonalú keretet ad, az igazi tisztázásra nem alkalmas. Van, akinek például a hatos kartonja hiányzik, ám jelentései alapján mégis pontosan beazonosítható. Ha a törvényből indulunk ki, őt minek kell tekinteni? Ritkán, de előfordulhat az is, hogy valakiről megvan az ügynökké nyilvánításhoz szükséges három okmány, ám minderről utóbb meglepetéssel értesül, hiszen sohasem jelentett. Meglehetősen életszerű verzió ilyen esetben, hogy az illetőnek azért állították ki a megfelelő okmányokat, mert hosszabb-rövidebb ideig külföldön tartózkodott kiküldetésben, s a hazatérése utáni, kötelező vállalati úti beszámolóban – amit a BM-öszekötő is olvasott – olyan adatok szerepeltek, amelyek az állambiztonságnak fontosaknak tűntek. A későbbi beszervezés reményében tehát szövegét fedőnév felhasználásával „iktatták”. Nem kizárt az sem, hogy valakinek dezinformációs célból, lejáratási szándékkal állították ki a szükséges iratokat, esetleg éppen a rendszerváltozás előestéjén.

Szintén nehézséget okozhat a tény, hogy a beszervezettek viselkedése között óriási különbségek figyelhetők meg, világosan látszik ez a máig nyilvánosságra került irattöredékekből. Ungváry Krisztián történész joggal állapítja meg, hogy az ügynökök rendkívül eltérő módon dolgozták fel helyzetüket. Akadtak, akik kifejezetten hősiesen viselkedtek; bár nem tudtak kitérni az együttműködés vállalása elől, s beszervezési nyilatkozatot írtak alá, nem voltak hajlandók elárulni másokat.

Két azonos beosztású pap esetét érdemes felidézni: egyikük – zsarolással szervezték be – lelkesen segített a hatóságoknak, püspöki titkárként több embert börtönbe juttatott, sőt főpásztora irodájába maga szerelte be a lehallgatókészüléket. A másik, szintén püspöki titkár vonakodva-szenvedve, kilátástalan helyzetben adott olyan jelentéseket, amelyekkel viszont nem ártott. Nyilván nem lehet őket azonos erkölcsi kategóriában említeni.

A titkosrendőrség nemegyszer becsapta önmagát

Az ügynököket a korabeli iratok szerint egyrészt „hazafias alapon”, azaz önkéntesen kezdték dolgoztatni, illetve anyagi előnyök kilátásba helyezésével vagy kényszerítő eszközökkel vették rá a rendszeres jelentéstételre. Mindezzel viszont szintén gond adódik: a fennmaradt dokumentumok olykor hazudnak, maga a titkosrendőrség nemegyszer becsapta önmagát. A tervutasításos rendszerben ugyanis mindenütt teljesíteni kellett a mutatókat, az állambiztonságnál is. Mint M. Kiss Sándor állítja, bizonyos százalékot önkéntes, azaz „hazafias” alapon kellett ügynökként iktatni akkor is, ha az illető zsarolás hatására lett besúgóvá. Ungváry Krisztián szerint egyébként 1957 óta éves átlagban az ügynökök hatodát kellett kizárni „alkalmatlanság” miatt. A BM-ben keletkezett összesítésből tudhatjuk, hogy 1974 és 1977 között a hálózati személyek negyven százalékával szakították meg a kapcsolatot. A hetvenes évek végétől évente átlagosan kétezer embert szerveztek be, s ugyanannyit tettek ki a hálózatból.

Furcsa anomália, igazságtalan állapot, hogy a jelenlegi szabályozás szerint az érintettek nem ismerhetnek meg minden nevet a róluk szóló jelentésekben, miközben a sokszor valóban személyes – családi, párkapcsolati – adalékokat tartalmazó jelentéseket a kutatók minden korlátozás nélkül elolvashatják.

Hiányos anyagok

Aki az iratokat őrző ÁBTL-be kutatni megy, könnyen felfigyelhet rá, hogy az anyagok – persze nem a levéltár hibájából – hiányosak, ráadásul számos jelentés, ügynöki életút feltehetően nem szerepel az adatbázisban. Ennek oka a rendszerváltozást közvetlenül megelőző aktamegsemmisítésen túl az, hogy a hazai nemzetbiztonság bizonyos aktákat máig évtizedekre titkosítva őriz.

A 2003-ban elfogadott, az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az ÁBTL létrehozásáról szóló törvény ugyanis azon túl, hogy rendkívül szigorú a civil betekintést illetően, talán nem minden hátsó szándék nélkül pontatlanul határozza meg, a nemzetbiztonságnak milyen iratokat is kell átadnia a levéltárnak. Erre már a titkosszolgálati ügyekkel foglalkozó, Kenedi János vezette bizottság 2007-ben felhívta a figyelmet, mondván, „a nemzetbiztonsági szolgálatok államtitokká minősíthetnek és maguknál tarthatnak egyébként a törvény hatálya alá tartozó iratokat”. A megengedő szabályozás következtében tehát az iratok a felülvizsgálat után, ismeretlen szempontú válogatás alapján csordogálnak át az ÁBTL-be.

Szelektív leleplezés

A különös, visszaélésre is alkalmas helyzetnek jó példája a tavaly novemberben, némiképp szenzációhajhász módon nyilvánosságra hozott „Técsy-anyag”. Az ismert külpolitikai újságírót, a Magyar Nemzet akkori munkatársát, Várkonyi Tibort Técsy fedőnéven a hatvanas évek végén szervezték be elsősorban külföldi munkára, s 1984-ben a Haza Szolgálatáért Érdemrend egyidejű megítélésével zárták ki a hálózatból nyugdíjba vonulása miatt. Érdemes a dosszié különlegesen alakuló sorsára egy pillantást vetni: jellemző, hogy – legalábbis a paksamétán látható pecsét szerint – 1999-ben a nemzetbiztonság 2067. augusztus 7-ig titkosította a balliberális publicista iratait, 2003-ban pedig 2047. december 31-ét jelölte meg a titkosítás határaként. Közben kormányváltás történt.

Hogy a ténytől függetlenül-e, nem tudni, mindenesetre 2012. május 2-án a titkos minősítést törölték. Ettől kezdve idő kérdése volt csupán, ki bukkan rá legelőször az anyagra vagy kinek hívják fel a figyelmét a „Técsy-akta” létezésére. Természetesen nem Várkonyi felelősségét akarjuk kisebbíteni, ám meg kell állapítani, hogy az ügy bármennyire is érdekes, a jelenlegi helyzetben csupán figyelemelterelésből közénk hajított gumicsontnak tekinthető, amelyen, jobb híján, pótcselekvésként a következő dosszié nyilvánosságra jutásáig rágódni lehet.

A hasonlóan szelektív leleplezés folyamata – törvény ide vagy oda – immár legalább tizenöt-húsz éve tart, volt alkalmunk hosszabban elmélkedni a szocialista kormányok idején például Paskai László bíboros, Bódy Gábor, Som Lajos, Tar Sándor ügynöki mivoltán. Tetézte ezt 2005-ben, Gyurcsány Ferenc regnálásának zenitjén, hogy a baloldalhoz kötődő Political Capital Intézet a honlapján nyilvánosság elé tárt egy bizonyosan manipulált ügynöklistát. 2006-ban aztán „lebukott” Szabó István filmrendező, akinek ügyét nemrégiben ismét felelevenítette az egyik szorosan Fidesz közeli internetes portál. Ugyanez a sejtetős információáramoltatás kísérte eleinte a szigorúan titkos tisztek kilétének feltárását. Igaz, akkoriban még a beszervezőkről, a tartótisztekről kevesebb szó esett a nyilvánosság előtt.

Kinek az érdeke az elkenés?

A tragikomikus helyzetben joggal merül fel a kérdés: miért nem kívánja sem a Fidesz, sem a kormány a mielőbbi tisztázást? Kinek az érdeke az elkenés, a hallgatás? A válasz lehangoló. Ha körültekintünk az országban, kis túlzással azt mondhatjuk, hogy szinte minden befolyásos tényezőé. Az összefonódás volt állambiztonsági emberek, bizonyos politikusok és gazdasági szereplők, féllegális ügyleteket bonyolító, ám rendívül nagy informális hatalommal bíró személyek között feltehetően olyan erős, hogy valósággal lehetetlenné teszi az előrelépést.

Hogy a kommunista titkosrendőrség hálózata tovább él, azt jól mutatja az egyik legsúlyosabb korrupciós ügy, a 2003-ban kirobbant, a politikai elitet is érintő brókerbotrány. A fővádlott Kulcsár Attila 595 telefonbeszélgetést rögzítő, politikai kapcsolatrendszerére fényt derítő lehallgatási jegyzőkönyvei váratlanul eltűntek, az akkori Nemzetbiztonsági Hivatal „helyhiány” miatt leselejtezte. A megsemmisítést elrendelő nemzetbiztonsági államtitkár, Tóth András történelmi korokon átívelő karriert tudhat maga mögött: a rendszerváltás előtt ő volt az egyik vezetője a pártközpontban annak az osztálynak, amelyhez a kommunista állambiztonság felügyelete tartozott. Tóth 1988. június 17-től belügyi osztályvezető-helyettesként a III. főcsoportfőnökség elnyomó és bomlasztó akcióinak koordinálásával is foglalkozhatott.

A volt állambiztonsági ügyekben a jelek szerint különleges egyetértés, mondhatni nagykoalíció alakult ki a baloldal és a kormánypárt között, holott a térségbeli országok, így Csehország, Lengyelország és Németország a rendezés tekintetében jóval előbbre tartanak, mint mi.

Hogy az MSZP-nek és a DK-nak miért nem lenne kedvére való a kérdés tisztázása, az majdhogynem egyértelmű. Hogy a Fidesz miért köntörfalaz, s húzza az időt az ügyben, feltehetően összetettebb kérdés.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »