Dinnyés sosem hősködött. Nem úgy, mint például Bródy, aki ma viszont eljátssza a hőst – a jelenben és visszamenőleg is. – Jeszenszky Zsolt nagyszerű írása
Mai „hősünk”, Dinnyés József esetében sokkal egyértelműbb a politikai szál.
Ő ugyanis egy politikai dalos volt. Legalábbis ebbe a kategóriába sorolta a Kádár-rendszer kultúrpolitikája (vélhetően maga a kultúrpápa, Aczél György). Ebben a minőségében lépett fel rendszeresen nemcsak rendezvényeken, de utcasarkokon, aluljárókban is. A szocializmusban ugyanis az utóbbit sem lehetett csak úgy csinálni, hivatalos engedély kellett hozzá. Ha nem volt, tényleg elvitt a rendőr, és a kapitányságon nemcsak az adataidat írták fel…
Dinnyés tehát egyértelműen „megtűrt elem” volt a közéletben. Ahogy a műfaj, a polbeat külföldi képviselői, a példaképek is, Joan Baeztől Bob Dylanig. Csak míg utóbbiak valóban szabadon énekelhettek bármiről (a ’70-es években ez leggyakrabban a vietnámi háborúval szembeni tiltakozást jelentette dalok formájában), addig kelet-európai „kollégáik” keze jelentősen meg volt kötve. És míg a nyugati polbeatzenészek lemezszerződésekhez jutottak és milliomosok lettek (Bob Dylan különösen), addig Dinnyésnek maradt az utcazenélés.
Valamiért a mai napig emlékszem rá, egyszer az Astoria aluljáróban láttam fellépni, lehettem kb. 11–12 éves. Valami rendezvény volt, nemcsak úgy kiállt zenélni. Egyetlen dalát sem tudnám felidézni, de azt igen, hogy az egyik a „szólásszabadságról” szólt, és arról, hogy Magyarországon ez van. Gyerekként nem tudtam megállapítani, hogy volt-e benne cinizmus. Azt viszont meg tudtam állapítani, hogy az előtte játszó Boros Lajos vicces volt és tetszett (az „Ez jó jel – ez nem jó jel” dichotómia volt akkoriban az ő márkajegye, a Rádiókabaréban is előadta), Dinnyés viszont komoly volt és nem tetszett. Gyanítom, ma már sokkal inkább fordítva lenne. Vagy legfeljebb se-se. A két évvel ezelőtt elhunyt (Isten nyugosztalja) Dinnyés esetében a halottakról jóL vagy semmit (nem győzöm sokadszor is leírni, hogy így szól helyesen a mondás, nem pedig „jóT vagy semmit”) lehet a vezérelv, Borosnál inkább az „élőkről inkább semmit” irányt követném…
Tulajdonképpen jó kérdés, hogy ma, felnőtt fejjel vajon mit gondolok Dinnyés Józsefről. Direkt belehallgattam pár dalába, de nem igazán lettem okosabb. Rajongó továbbra sem lettem. De most már „tudatosan nem tetszik”; egyszerűen azért, mert nem az én zenei világom, ráadásul 25 év zeneipari tapasztalattal a hátam mögött nemcsak az ízlésvilágomból nem tudok kibújni, de a profi pop- és rockzenei produkciók iránti elvárásaim alól sem. Dinnyés sokkal inkább egy ösztönös zenész volt, és persze egészen más körülmények, anyagi lehetőségek közepette rögzítette hanghordozóra a dalait (általában egy szál gitárral), mint nemhogy Dylan, de akár Cseh Tamás is. Bár egy kivétel talán akad: az 1967-ben rendezett Polbeat-fesztiválon előadott, „Karrier” című dalát az állami hanglemezkiadó vállalat, a Hungaroton is megjelentette.
De ezt követően is utcazenész maradt, albumai már csak a rendszerváltást követően jelentek meg. És ezeket hallgatva, szubjektív zenei világomat félretéve az azért egyértelműen felsejlik, hogy ez az ember akart valamit mondani. És nem is csak valami konkrétat, kézzelfoghatót. Mert azt tudjuk róla, maga is nyilatkozott erről, hogy fontosnak tartotta a magyar költészetet, ezért is zenésített meg számos verset. És pláne fontosnak tartotta a külhoni magyar költészetet, és ezért is zenésítette meg különösen nagy előszeretettel határon túli költők verseit. De ezeken a deklarált célokon túl is érezhető valami mondanivaló, vagy leginkább valamilyen érzés, gondolatvilág átadásának kísérlete, célja. És ez magával ragadja az embert, még akár kellemes is lesz hallgatni – annak ellenére, hogy a legkevésbé sem mondható vidámnak.
Hogy ezeket az érzéseket, gondolatokat mennyire sikerült aztán átadnia, főleg az utókornak, az jó kérdés. Mára ugyanis ő is kifejezetten elfeledetté vált. Vagy inkább mindig is elhanyagolt volt. Mivel a rádiók nem játszották a dalait, azok sohasem váltak az egyetemes magyar poptörténet részeivé, ő maga egyáltalán nem lett ismert név (hogy ne dobálózzunk olyan nagy és sokakra nézve túlzó jelzőkkel, mint a „legenda”). Mindenképpen többet érdemelt volna, mint amire vitte. De lehet, hogy az ő élete így volt kerek – kései nyilatkozataiból ezt a benyomást kapjuk. Nem szidta a rendszert, sem anno a régit, sem később az újat. (Még ha egész munkásságát összességében át is hatotta valamiféle általános kritikai hangvétel a világgal szemben.) Jó, OK, a régi rendszert nem is szidhatta, ráadásul néhány éven át III/III-as ügynök is volt. De semmilyen olyan irat nem került elő, ami alapján azt látnánk, hogy bárkire nézve is terhelő dolgokat jelentett volna.
Élete utolsó éveire úgy tűnik, Istent is megtalálta – vagy lehet, hogy már korábban, de akkor még nem mert a hittel, vallással kapcsolatban megnyilatkozni. Az biztos, hogy nem volt rossz ember. Bár használta a rendszer, de nem igazán tudott abba belesimulni. Nem úgy, mint például Bródy, aki ma viszont eljátssza a hőst – a jelenben és visszamenőleg is. Dinnyés sosem hősködött. És bár nem lett igazán sikeres, talán kissé méltatlanul maradt totális outsider a magyar popvilágban, akár áldozatnak is tűnhet, de panaszkodni sem nagyon hallottam. Igaz, vele sosem találkoztam személyesen. Most már kicsit sajnálom is, hogy nem.
Vezető kép: Budapest, 1990. augusztus 5. Dinnyés József gitározik a Liszt Ferenc téren a Terézvárosi vígasságok című zenés program keretében. Fotó: MTI
Jeszenszky Zsolt – www.pestisracok.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
