Mostanság, a járvány okozta bezártság idején egyre gyakrabban elgondolkodom azon, hogy már a bibliai időkben sok példa adódott arra, milyen módon kezelték a hitben járók a nagy közösségi és egyéni sorscsapásokat, próbákat, az akkori járványokat, éhínséget, közösségi vagy egyéni csalódásokat, családi, nemzeti vészhelyzeteket.
És újra és újra rá kell ébrednem: mindig a spirituális ellenpontozás, Isten ellenereje segített. A de profundis, a mélységből kiáltás nem céltalan kiabálás volt. Legkevésbé lázadó, lázító hőbörgés, Istent, embert szégyenítő káromkodás. A 130. zsoltár zarándok énekesének logója szerint a de profundis, a mélyből kiáltás célja Isten elérése: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, hallgasd meg szavamat” (130,1-2).
Nem vakmerő salto mortale, sötétbe ugrás volt ez, hanem annak keresése, Aki a létezés kezdetekor még a porban takarva, majd Isten gondolata szerint formát kapó embert egyetlen leheletével életre hívta, a létezés legnagyobb csodáját alkotva meg, leporolva a formátlanságot, a nemlétet róla egyetlen „szent szusszanással”. Megformálta és az élet leheletét lehelte orrába. Lelkéből lelket lelkedzett bele. A tisztaság, a szentség, az élet valóságát. Meg az anyagot emelő, létezésünknek az Ő közeléből istenrangot adó, anyagon túli lényeget is adott a leporolt teremtménynek – önmagából.
El tudom képzelni, hogyan fodrozódott emberré a homo sapienst és homo religiosust ígérő sivatagi homok Isten pusztai lehelete által, s hogyan lett a porszagú emberkéből istenillatú teremtmény. Creatura. A Mindenható alkotó kezében ember. S elhagyva a porszagot, istenillata, istenaromája is megszületett az Ő közelében. Hogyan borította el, vette körül e futóhomok-remekművet a közellevő Isten tiszta, friss, soha nem érzett patyolatillata. A szentségé. És a bűntelen, ártatlan Létnek a kozmikus istenillata.
Pál mintegy visszarévedezve az ősidőkre, egyenesen arról ír a korintusiaknak, hogy Isten Krisztus által az ő megismerésének illatát terjeszti az emberek között mindenütt. S ez van, akinek az élet illata, van, akinek a halál illata (2Kor 2,14.16). Hordozzuk-e a legnagyobb személyes sorsmélységekben ezt a fantasztikus csodát, hogy Isten-illat, Krisztus jó illata veheti körül testünket, létezésünket, földi tartózkodásunkat – az újjáteremtés krisztusi csodája révén?
Ez a különös, minden párizsi parfümnél drágább Christi bonus odor – a latin fordítás szavaival. Ezt hordozza az az ismeret, mennyei tudomány, scientia sacra (Hamvas Béla), ami mindenkoron diadalra vezet minket a körülmények hatalma és a hatalom körülményeskedései közepette. Ennek a csodálatos illatnak gyógyító hatása van arra az emberre, aki hordozza, legfőképpen azokra, akik között ez az illat terjed, szétárad.
Christi odor. A márkák márkája. Mert nem lehet elégszer leírni: a Létnek, a Létezésnek alaparomája az istenízűség a teremtés okán-jogán, Krisztus-ízűség a megváltás jogán, s feltehetőleg nemcsak itt a Földön, a mi univerzumunkban, hanem a multiverzumban, ahogyan a modern kvantumfizika sejteti, a sokvilágok végtelennek látszó birodalmában. Ez az a különös csoda, amiről Ady olyan megrendülten vallott:
Az igazi bölcsesség kezdete a csodálkozás
Hogy még Adynál maradjunk egy szóra: mindezért nem kell a szent ámulások városába, Párizsba mennünk. A csoda hozzánk jön, házhoz jön, szívhez jön. Karanténodba is. Csak vedd észre! Mert mi az, ami annyira hiányzik a mai emberek életéből? Pontosan ez: a csodálkozás, a rácsodálkozás friss és tiszta íze, illata. Az igazi bölcsesség. Helyette van unalom, cinizmus, képzelt mindentudás, másokat lenéző semmirevaló okoskodás, s nem csak az egyéni sorsokban.
Ez a megbillent szemlélet ott van a mindentudónak kikiáltott tudományban, kibertechnológiában, mesterséges intelligenciában, a tudás és a pénz kétes kokettálásában. Márpedig azt is tudhatjuk, hogy az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet épít. Úgy tűnik, valamit végzetesen magunk mögött hagytunk. Az ész, az észszerűség, a racionalitás nevében. Mintha egy darabot vágtunk volna le önmagunkból tudatos öncsonkolással, élveboncolással történelmi zarándoklásaink, bukdácsolásaink, Bábel-építésünk, genocídiumaink és ökocídiumaink, népirtások és természetirtások során.
Pedig már jó 2500 évvel ezelőtt elhangzott az alaptétel: A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme (Példabeszédek 1,7; Zsoltárok 111,10). A bölcsesség kezdete ez a sajátos viszonyulásmód: az Úr félelme. Az, hogy valakit, mégpedig a Teremtőt, a port emberré formáló Alkotóművészt, az Ő gondolatát, szavát normaként, zsinórmértékként elfogadom, önmagam helyes, rendeltetésszerű működtetéséért megtartom az aránybeli és lényegi különbségeket.
A félelemben megvan a határok létezésének a tudata, és megvan a csodálata is annak, hogy minden határ ellenére Isten határtalan szentsége közelében járhatunk. Mi több, ez a szentség körülölel minket, és belülről is ki akar bélelni Önmagával. Ez maga a csoda. Az istenközelség csodájának friss élménye, Krisztus jó illata. Az ember tragédiája az, hogy ennek az Ő tiszta, megtisztító jelenlétében végbemenő, átalakító bensőségesülésnek a folyamata szakadt meg. A hitetlenség a csapda. A bensőségesülés, a személyes Istenre találás és a Vele lakozás avult meg az emberekben.
Istennek sem, egymásnak sem, önmaguknak sem. Mintha fűrészport forgatnának a fogaik között, meg a lelkükben. Ahol a személyes istenérzet megízetlenül, ott az emberek is, és a csoda elillan.
Az ámulások emberformáló világtörténelme
Érdekes, nemcsak a Biblia 3500 éves történelembölcseletében, életvezetési tanácsaiban jelenik meg a csodálkozás mirákulumának alapvető igénye és sokféle megnyilvánulása, hanem a Kijelentés világáról keveset vagy semmit sem tudók között is. Például Arisztotelész, az egyik legnagyobb görög filozófus, aki jó 300 évvel élt Jézus előtt, így fogalmazott:
És a gondolkodástörténet egyik legnagyobb rendszerteremtője, aki soha szülővárosát, a balti-tenger parti várost, Königsberget (ma Kalinyingrád) még 100 kilométerre sem hagyta el, évtizedeken át pontosított, finomított különleges filozófiájában, a tiszta és a gyakorlati ész kritikai bírálatában vissza-visszatért az alapvető szellemi élményhez. Ezt így fogalmazta meg: „Két dolog van, ami ámulatba ejt, a csillagos ég fölöttem, és az erkölcsi törvény bennem” (1788). Ő maga az emberlétnek hármas alapvető támasztékkeresését három kérdésben fogalmazta meg, s ezekre kereste élete végéig a választ: Mit lehet tudnom? Mit kell tennem? Mit szabad remélnem?
Az emberlét ízlelgetése, a honnan, hová, miért, kinek a mértéke szerint kérdések ma is ott lüktetnek minden ember szívében. Van, aki csak a kérdésig jut el, van, aki valamilyen választ ad magának ezekre. Mi a csodálkozás taníthatóságának a tudatában valljuk, hogy a létezés gazdag illattárából, gyógyító aromáiból, a szentség emberlétünk elviselhetőségéhez nélkülözhetetlen párlataiból, istenízéből szüntelenül kóstolgathatunk, ízlelgethetünk, magunkhoz vehetünk. Azt, ami éppen frissen tart, továbbsegít. Ezt fogjuk tenni néhány írásban közösen. Tarts velünk!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
