A génjeiben hordozott papi hivatásról, az egyáltalán nem nyugalmas nyugdíjas életéről, valamint a mindenszentek ünnepe és a halottak napja méltó megéléséről beszélgettünk Bíró László püspökkel, aki október 31-én ünnepli a 75. születésnapját.
– A püspöki pályán kitüntetett év a hetvenötödik, a főpásztorok ekkor szoktak szolgálatuk végére érni, átadni a stafétabotot. Püspök atyának a betegsége miatt már idő előtt el kellett köszönnie a családpüspöki szerepkörtől és a tábori püspöki szolgálattól is. Ugyanakkor magam is tapasztaltam, mennyire tele a naptára, alig volt ideje erre az interjúra is. Hogyan éli meg a nyugalmazott létet?
– Nagy ajándékként élem meg az egész életem, főképpen azután, hogy a kórházban elbúcsúztam az aktivitástól. Szemtől szembe ugyan nem mondták, de utólag kiderült, több orvosom is úgy gondolta, hogy soha nem fogok talpra állni. A kórházi ágyamban fekve már én is úgy gondolkodtam, úgy látszik, a Jóisten is azt akarja, hogy szociális otthonba vonuljak. Ám
Neki köszönhetem, hogy valamennyire reaktivizálódtam.
Hogy dolgozhatok, embereket meghallgathatok, szólhatok hozzájuk, ezt Isten hatalmas ajándékának tekintem. Úgy lettem nyugdíjas, hogy nem vagyok nyugdíjas. Kortársaim közül sokan keresztrejtvényt fejtenek, hogy az agyuk meg legyen mozgatva, a Jóisten nekem megengedte, hogy azt tegyem továbbra is, amit mindig is szerettem.
– Rögtön beszélni kezdett erről, de azért megkérdezem: mi az, amiért az életével kapcsolatban különösen is hálás a Jóistennek?
– Négyéves sem voltam, amikor már pap szerettem volna lenni, és ezt a vágyamat meg is osztottam a környezetemmel. Persze akkor még igen gyermekes motivációim voltak. Ez a nagyon korai hivatáskezdet az a különleges kegyelem, hogy az ember génjeiben ott a papság. A legfőbb boldogságom, hogy e kezdeti vágyam teljesült, és pap lettem.
Itt voltam fiatal pap Pécsett, ahol ma, nyugdíjba vonulásom után élek, mindenkinek a szemébe nézhetek, tudják az emberek, hogy tényleg csak pap voltam.
– Lehet, hogy négyévesen ez nem látszott, de az előző rendszerben sem volt magától értetődő hivatás a papság.
– Ez valóban így van, de a szemináriumot méltán mondhatom alma maternek, annyira a jóra formáltak minket. Nem a diktatúra szörnyűségeiről beszéltek, hanem az Egyház szépségéről. Még él egy-két akkori elöljáróm, például Brückner Ákos ciszterci atya, akit sokan ismernek. Ők
Sokszor meg szoktak kérdezni, hogy mi a hobbim, ilyenkor azt mondom, hogy a foglalkozásom. Óriási ajándéknak tartom ezt is, hogy a hobbim egybeesik a mesterségemmel.
Az idei Családkongresszus résztvevőivel
– Talán pont ez az egyházszeretet és a hívek szeretete lehetett az oka, hogy úgy gondolták, püspöknek is alkalmas?
– Sosem tudtam meg, milyen ajánlások voltak ennek a hátterében, ki és miért javasolt. Ám az biztos, hogy örömteli pap voltam, és mindig voltak körülöttem emberek, akár házas-, akár egyetemistacsoportok, amelyeknek a tagjai az egész életemet végigkísérték. A teológiai pasztorálisjegyzetünkből az egyházügyi hivatal államtitkársága kihagyatta az ifjúsággal, illetve a házassággal foglalkozó fejezetet. Az ifjúsággal mi fogunk majd foglalkozni! – mondták a tankönyvíró tanároknak. A Jóisten meg úgy adta, hogy javarészt az egész életem éppen e két területen telt el. Tanítottam kicsi gyerekeket százával, a pécsi székesegyházban is volt gyermekmise, de a fő energiám egész végig az ifjúságra és a házasokra fordíttatott.
– Hogyan emlékezik vissza a családpasztorációban és a tábori püspökként eltöltött szolgálatára?
– Fiatal pap voltam Pécsett, amikor jelentkeztek családok, hogy szeretnének közösségbe tartozni. Nálam kicsivel idősebbek is voltak ezek a házaspárok, akik a bizalmukba fogadtak. Emberileg és papként is nagyon sokat kaptam ettől a nagy létszámú házascsoporttól; volt, hogy ötven-hatvan pár tartozott közéjük. Nagyon bátrak voltak akkor, az 1977 utáni időkben, amikor még a rendőr ott sétált a székesegyház előtt; mindenki tudta, hogy örökké szemmel vagyunk tartva. Ezek a felnőttek vállalták, hogy eljönnek házascsoportba kéthetente, az elszántságukat bizonyítja, hogy merték kockáztatni a karrierjüket Jézusért. Ez imponáló volt, és belőlem, a papból is még inkább előhozta az odaadást: akkor nekem sem szabad rendetlennek lennem, elhanyagolnom a készületet. Betekinthettem a családok, házaspárok életébe, és ez a bizalom kitüntetett ajándék volt számomra. Amikor a Házas Hétvége mozgalom Pécsre került, abban is aktív voltam.
Ami a tábori püspöki szolgálatot illeti, nem vagyok egy katonás alkat, de annyit tudtam, hogy a katonát is anya szülte, és ha embernek tekintem, ő is annak fog engem. Nem volt semmilyen katonai rendfokozatom, de ettől teljesen függetlenül tisztelet alakult ki közöttem és a mindenféle rendű és rangú katonák között.
Rövid ideig voltam a börtönpasztoráció vezetője is, ott is nagyon sokat kaptam. Egy történetet hadd meséljek el: az egyik börtönben családmisét tartottunk, ami azt jelentette, hogy a fogvatartottak és a családtagjaik egyaránt részt vettek a szertartáson, azután pedig bokrokban leültek az ott lévők beszélgetni, kicsit együtt lenni. Ott volt előttem egy fiatalember és a törékeny édesanyja, aki nem volt öreg, de látszott rajta az élet nyoma. Odaállt elém: „Püspök úr, mit csináljak? Ez az én fiam!” Sosem felejtem el azt a jelenetet. A fiú valószínűleg életfogytiglanos volt, az ilyen fogvatartottak körül el szoktak fogyni a látogatók, a rokonok egy idő után belefáradnak. De ez a kis mama ott volt az egy szem fiával. Bárcsak mi, papok, világi hívők is így tudnánk tekinteni a másik emberre! Ha nem is a fiam, de a testvérem.
– Ahogyan mondta is, sok közösség alakult ki Ön körül, ma is sokan tekintik a lelki atyjuknak, akár úgy is, hogy rendszeresen lelki beszélgetésre járnak. Hogyan tud ennyi sok száz vagy akár ezer emberrel időkön és tereken át mély lelki kapcsolatban maradni?
– A papnak az a szerencséje, hogy hozzá jönnek az emberek, és akik bejönnek, azok nyitottak, emiatt könnyű szót érteni velük. Néha nagyon nehéz históriákkal találkozik az ember, de aki hozzám jön, azért érkezik, mert itt akart lenni: találkozni, kérdezni akart. Nem úgy vagyok, mint a fogorvos, akihez kényszerből mennek az emberek, hozzám maguktól jönnek.
– Hogy látja, milyen kihívásokkal szembesülnek ma Magyarországon a keresztény családok? Mennyire gördülékeny a hit átadása?
– Három évnyi idő maradt ki az életemből, amit kórházi berkekben, egészségügyi intézményekben töltöttem, mielőtt visszakerültem Pécsre. Amikor újrakezdtem a szolgálatot, azt gondoltam, új dolog nem történhet, és különben is van már elég rutinom. De nem így lett. Garmadával zuhantak rám olyan problémák, amelyekkel korábbi papi életemben nem találkoztam. Olyan függésekkel szembesültem, amelyekkel azelőtt nem. Az alkoholfüggőség mindig jelen volt a magyar társadalomban, amióta az eszemet tudom, de most egy egészen új világgal találkoztam: a drog torzító hatásaival, a pornófüggéstől kezdve a játékfüggésig sokféle betegséggel, személyiségzavarral, ami a korábbi szolgálatomban nem jött szembe velem.
Fájdalmasan érintett ez, és az is, amit a fiatalok és a házasok esetében is látok, hogy a vertikum kiesett az emberek gondolkodásmódjából, és sokszor horizontális egysíkúság jellemzi az embereket. Tudnék sajnos sok negatív jelenséget mondani, de tudok pozitívat is: ahogy
Leó pápa így fogalmaz: privatizáltuk a hitet, nem járunk templomba, nem alkotunk közösséget, így az emberek csak keresik a valahova tartozást, de nem találják. Hol vannak a híveknek azok a közösségei, amelyek befogadók és elhordoznak engem is?
Nagyon érdekes, hogy újabban számos olyan emberrel találkozom, nagyon messziről érkezőkkel, akik a keresztségre vagy más szentségre felkészítő kurzus befejezése után nem hagynak itt, továbbra is járnak, mert valahova tartozni akarnak. Bizonyos korosztályoknak, bizonyos állapotoknak ugyanis van közösségük, de a társadalmunk egy nagy rétegének nincs közössége az Egyházunkban.
– Kik tartoznak ehhez a réteghez?
– A fiataloknak, az ifjú házasoknak, az öreg házasoknak van csoportjuk, de aki éppen egyedülálló, ötven-hatvanéves, azoknak sokkal nehezebb csoportot találniuk. A nyugdíjas korosztálynak aztán már megint jobban vannak közösségeink. Ám nem szabad feladnunk, közösséget kell alkotnunk, mert a közösség megőriz, megtartó erővel bír. Nagy felelősségük a gyakorló hívőknek, hogy legyünk befogadóak, meghívóak, és alkossunk minél több közösséget, hogy a keresők megtalálhassák, hova tartozzanak.
– Hogyan lehet ezt elkezdeni? Egy-egy plébánián, vagy akár attól függetlenül is?
– Úgy lehet, ha tudunk megszólítani és meghallgatni embereket. A Ferenc pápa által meghirdetett szinodalitás, azt gondolom, alapvetően a másik meghallgatása, nem pedig a szóval való lerohanása.
Aki ezt elkezdi, az lehet akár civil, aki közösséget akar a plébánossal egyetértésben, akár egy felszentelt pap. De mindenképpen a meghallgatást kell gyakorolnia.
– Nemcsak püspök atya születésnapja közeleg, hanem mindenszentek ünnepe és halottak napja is. (Az interjú október 20-án készült – a szerk.) Milyen módon tudunk jól emlékezni halottainkra? Hogyan tudjuk ezt a két napot méltón megtartani akár egyénileg, akár közösségileg?
– Nagyon fontos mondata a Hiszekegynek: Hiszem a szentek közösségét. A megkeresztelt ember, az Egyház a szentek közössége. Nem azért, mert annyira szépek és jók vagyunk, hanem mert Isten gyermekei vagyunk, egy nagy összetartozás van közöttünk. Szeretem, hogy a szentmise kánonja a felajánláskor mindig a teljes Egyházról emlékezik meg: szó esik a földön zarándokútját járó Egyházról, Leó pápáról, a helyi püspökről, megemlékezünk a megholtjainkról, a tisztulásra várókról és a dicsőséges Egyházról, a Boldogságos Szűzanyáról, Szent Józsefről, az apostolokról, a templom védőszentjéről, az aktuális szentjeinkről. Így minden szentmisében megéljük a Hiszekegynek ezt a mondatát.
Bakhita Szent Jozefina, a szudáni rabszolga, aki egy emberséges itáliai tábornoknak a jó példája nyomán tért meg, majd lett szerzetesnővér, azt mondja: A halálban nem történik semmi más, mint hogy a Jóisten egyik kezéből átkerülünk a másikba. A szüleim halálát én is így éltem, élem meg, magamévá téve, amit egy teológus úgy fogalmaz meg:
Összetartozunk, élők és megholtak, tisztulásra várók és megtisztultak. Halottak napja így a szolidaritás, a közelség ünnepe.
Fotó (archív): Lambert Attila, Merényi Zita, MKPK Családbizottsága
Agonás Szonja/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 2-i számában jelenik meg (nyomdába adva október 27-én).
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
