Néhány nagyobb jellegű rendezvényt leszámítva a mai naptól kezdve Magyarország "felszabadult". Nyaralni küldhetjük a maszkokat a tömegközlekedési eszközökön, a boltokban, de számos eddig elzárt lehetőség nyílik meg a védettségi igazolvánnyal nem rendelkező honfitársaink előtt is. Ennek ellenére kevesen vannak, akik őszintén tudnának örülni az enyhítésnek, mindamellett, hogy valóban nagy könnyebbséget okoz a maszkoktól való szabadulás (igazából az utóbbira vonatkozó engedményeket már hetekkel ezelőtt is élesíteni lehetett volna, de mindegy.)
Az 5,5 millió beoltott már nagyon nehezen jött össze a kormányzatnak, hiszen jó ideje kirajzolódni látszik: elfogyott azon emberek dömpingje, akik mindenáron oltatni szeretnének. A csigalassúsággal növekvő számok hetek óta minden bizonnyal olyan emberekből állnak, akik valamilyen oknál fogva (például elkapták a vírust) eddig nem oltakozhattak, vagy éppen olyanokból, akiket a kényszer vitt rá erre az útra (külföldi utazások, munka stb.). Ez nagyjából azt jelenti, hogy kicsivel több mint az ország fele kért csak oltóanyagot, ami egy veszélyes vírus esetében nem éppen magas szám (itt felvetődik a kérdés, hogy ha valóban ennyire pusztító, miért nem tódult mindenki az első napon az oltópontok valamelyikéhez).
Mégis, mire fel ez az óvatos örömködés? Több mint valószínű – jelen sorok írója is ezen a véleményen van – hogy a "felszabadulás" csak átmeneti, szeptembertől pedig ismét újraindul a szokásos recept, ki tudja már, melyik variánssal. Erre már most utalnak "szakemberektől" hallható nyilatkozatok, miközben a legszélsőségesebbek szerint (lásd az inkább már orvoscelebként funkcionáló Zacher Gábort) el sem kellene dobni a maszkot, meg hosszútávon amúgy meg is kéne tartani, mondván, "véd más betegségek ellen is".
A szó szerinti pillanatnyi fellélegzés persze úgy kell az embereknek és a gazdaságnak, mint egy falat kenyér. "Szerencsére" mindenki rekordidő alatt verheti el a pénzét a sokszor irreális árakkal dolgozó éttermekben (másfél évnyi kiesést talán nem egy-két hónap alatt kellene visszahozni), miközben fejünk felett halálfejként lebeg az újabb korlátozások rémképe. Nyilván soha senki az életben nem fogja elismerni, de könnyen lehet, hogy igazából ez is a cél. A bizonytalanság őrlő gondolatának megteremtése, amikor a szó szoros értelmében nem tudhatod, hogy mi vár holnap. Ha valamiben ez a szerencsétlen, magából kifordult világ nagyon jó, akkor az pontosan ennek az atmoszférának a megteremtése az emberek gazdasági helyzetétől kezdve a mentális állapoton át egészen a magánéletig bezárólag. Ennek erősítésére pedig mi lenne alkalmasabb mint egy véget nem érő történet? Az ebben érdekeltek számára ez az egész helyzet kész aranybánya. Új variáns mindig létrejöhet (ezek közül valóban nem lehet meghatározni, mi lesz veszélyes, mi nem, de ebben az esetben az egész inkább kezd egy ZS-kategóriás szappanoperára hasonlítani, semmint valódi veszélyre), okokat pedig mindig lehet találni az újabb lezárásra. Így a kör bezárult, és máris sikerült megteremteni egy új, az eddigieknél még bizonytalanabb, fásultabb embertípust, akik nem élnek, maximum túlélnek ebben a végtelen történetben.
S, ha már mentális állapotok: érthető okokból sokan nehezen viselték a bezártságot, amely természetes módon cipel magával mindent, ami az emberi lélekre káros lehet. A depresszió, amilyen gyorsan képes utat találni magának, olyan nehezen tűnik el, és aki nem tudott magával mit kezdeni otthon a hosszú hónapok alatt, vagy csak szimplán nem viseli el a bezártságot, bizony könnyen belekerülhetett ebbe az ördögi spirálba.
A mentális problémák mellett pedig fokozódott a karantén alatt való elhízás is (részben a mozgásszegény életmód miatt), nyilván ezt nem kell ecsetelni, hogy hosszútávon szintén egy veszélyes rizikófaktorról beszélünk (a lelki tényezők pedig amúgy is befolyásolhatják az ember étvágyát, akár az aránytalanul sok étel elfogyasztása felé is).
A jelenlegi helyzet tehát nem űzte el a viharfelhőket, örökké legalábbis egyáltalán nem valószínű. Ha pedig valóban csak tűzszünetről beszélünk, akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy mikor lesz vége, ha belátható időn belül vége lesz egyáltalán? Vajon mi kell ahhoz, hogy többé maximum csak elvétve, említés szinten találkozzunk a koronavírus fogalmával, és életünk központi témája ne a maszkhasználat vagy az egymásnak is ellentmondó "szakértők" meghallgatása legyen? Ha már minden az átalakulást sürgetők kezére került?
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
