Ádám László cikke.
Minap párbeszédet folytattunk Rókapapával, a Férfihangon megjelent egyik cikk, fordítás (Az ivaros szaporodás gazdaságtana – Nem hibáztathatsz senkit, ha magad vállaltad a szolgaságot!) kapcsán. Ennek nyomán merült fel, hogy esetleg külön cikkben lehetne összefoglalni nézeteinket a kérdésről.
Nevezett férfitársunk meggyőződése szerint – a tanulmány őt ebben megerősítette –, a nők egyenjogúságát fel kellene számolni annak érdekében, hogy az emberiségnek legyen jövője.
A lefordított cikk szerzői – mondja barátunk – akaratlanul vagy szándékoltan nem emlékeztek meg róla, hogy „a férfiaknak nem csak az üzekedési vágya nagyobb, hanem számukra ez biológiai, túlélési szükséglet, szinte a serdülő kortól a halálukig. Ez önmagában elfogadhatatlanná teszi, hogy egy nő ezt bármilyen formában korlátozni tudja.” Férfitársunk meggyőződése, hogy „a nők társadalomban és a gazdaságban való szerepvállalása határozottan kártékony”. Az emberi faj fennmaradását veszélyezteti, ha elfogadjuk, szó nélkül hagyjuk a férfiak közönyét. A jeles urakat tudniillik nem érdekli, hogy a gazdaságban, illetve a társadalomban a hagyományos férfiszerepeket is egyre inkább nők töltik be, mert manapság erőfeszítések nélkül is megkaphatják a nőktől, amire vágynak. Ifjúságuk virágában nem alapítanak családot, nem vállalnak gyermekeket, hiszen nem kell erőfeszítéseket tenniük az ágy örömeiért. Később, idősebb korukban pedig nem kapnának jószerével semmit fásult házastársuktól az ellátásért és gondoskodásért. Miért vállalnának hát szerepet a gazdaságban vagy a fajfenntartásban? Felmérések is igazolják, hogy ahol a nők jogokat kaptak, csökkent a szaporodási kedv.
Vissza a régi rendet!
Nem csak Rókapapa, hanem sok más férfitársunk szerint is „vissza kell térni a régi bevált és jól működő megoldáshoz”. A nőket gazdaságilag függővé kell tenni, hogy a férfiak erőforrásaira legyenek utalva. A férfiak szavatolják életben maradásukat, a nők pedig az ágy örömeivel, háztartásban végzett munkájukkal fizetnek; magukhoz kötik a férfiút a közös utódokkal. A nők „nem elég érettek ahhoz, hogy jogaik legyenek”, és úgy tűnik, ez jó ideig még így is lesz. Teremtőnk, avagy Természet Ősanyánk „nem véletlenül rendelte a nőket a férfiak alá”.
Hölgyeink büszkék függetlenségükre, s hirdetik, hogy nincs szükségük férfiakra. Nem gondolnak arra, hogy önálló életvezetésük lehetőségét a férfiak találékonysága, szervezőkészsége, munkája tette lehetővé, s biztosítja számukra. Önérzetesek, mint a Balatont körbetekerő kerékpáros. Ahhoz, hogy vállalkozhasson ilyen kalandra – ő sem gondolja végig –, Drais nevű felebarátunknak fel kellett találnia a „futógépet”, a kerékpár ősét, Dunlopnak a légtömlőt, és sorolhatnám vég nélkül. Ki kellett építeni az úthálózatot; fenn kell tartani, fejleszteni és a többi. Mert ezek nélkül délceg kerékpárosunk mehetett volna, miként egykor szőrös őse, árkon-bokron át, gyalogosan.
Felebarátaink, férfitársaink aggodalma, úgy tűnik, jogos, ám vizsgálódjunk alaposabban, mielőtt kimondanánk a végszót.
Vajon melyik módszer gyümölcsözőbb a férfiú számára? Hamlet monológjából idézve: „ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki?”
Tűrni vagy harcolni?
Magam is úgy látom, az emberi természetből következik, hogy nem kerülhetjük el az összeütközéseket. Erőszak, háborúk, míg ember él a földön, mindörökké lesznek.
Hogyan akadályozhatnák meg a nőket, vagy bárkit – erőszak nélkül –, hogy azt tegyék, amit jónak látnak? Ha valaki nem ismeri fel érdekeit, a belátás nem vonja engedelmességre, s még fájdalmas tapasztalataiból sem tanul, ugyan mivel vehetnénk rá, hogy alkalmazkodjon?
Nagyon valószínűtlen, hogy hölgyeink megértéssel fogadják, ha kifogásoljuk viselkedésüket. Sokkal valószínűbb, hogy ellenállnak minden megváltoztatásukra irányuló kísérletnek, körömszakadtig védik a maguk igazát. Ordítanak, harapnak, rúgnak, ha csak képletesen is. Belátás híján elutasítanak minden felelősséget. Úgy gondolják, másoknak, a körülményeknek, a világnak kellene – kötelessége! – megváltoznia, hogy ők jól érezzék magukat.
Ennek ellenére próbálkoznunk kell. Meg kellene győzni felebarátainkat valamiképpen, hogy nincs haszna az ellenségeskedésnek. Le kell ereszkednünk gyermeteg szintjükre. Beszéljünk hozzájuk – tárgyilagosan, indulat nélkül – az éretlenek nyelvén, és ők, vagy közülük legalább néhányan, ezt vélhetően meg fogják érteni. Ha a maguk bőrén tapasztalják, mennyire bántó a viselkedésük, talán felhagynak majd az erőszakoskodással és a követelőzéssel. Így kezeljük gyermekeinket is – szembesítjük őket viselkedésük kellemetlen következményeivel –, miért ne lenne hatásos e módszer éretlen felnőttek esetében is?
Úgy hiszem, siker reményében aligha szállhatunk szembe a többség meggyőződésével. Mégis meg kell kísérelni, mert éppen ez a hiábavalónak látszó próbálkozás az egyetlen bizonyítékunk, hogy messzebbre nézünk és nagyobb részt vállalunk a felelősségből, mint éretlen felebarátaink.
Türelem szörnyecskét terem
A férfiak türelme kezd elfogyni – állítják, aligha ok nélkül, férfitársaink –, s egyre hangosabban és határozottabban tiltakoznak a női egyenjogúság ellen, és fel-feltűnik soraikban egy-két hasonlóan gondolkodó nő is. Hölgyeink jogokat kaptak a férfiaktól, de láthatóan nem tudnak élni velük. Éretlenek kezében pedig a hatalom éppoly veszélyes, mint gyermek kezében a töltött fegyver.
Ha valaki még nem találkozott volna éretlen nővel, képzeljen el olyan felnőttet, akinek érzelmi és erkölcsi fejlődése egyszerre állt meg két- és tizenéves korában. Az éretlen nők nem akarnak alkalmazkodni, szembenézni a valósággal. Azt szeretnék, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Tulajdonképpen nem akarnak felnőni. Ám a kisgyermek szerepét sem hajlandók elfogadni. Elvárják, sőt követelik, hogy minden körülménytől függetlenül fogadják el őket, hogy – csecsemőhöz hasonlóan – ne kelljen megfelelniük semmiféle igénynek és szabálynak. Hozzá azonban érett embernek kijáró – mi több, korlátlan, isteni – hatalmat akarnak. Hatalmat akarnak, de a vele járó felelősség nélkül.
Csak a maguk jólétével törődnek, maguknak különleges elbánást követelnek, bírálatra, kudarcra indulattal válaszolnak, ballépéseikért is másokat vagy a körülményeket hibáztatják. Hitük szerint a férfiút azért alkalmazza Teremtőnk, hogy az ő anyagi és érzelmi igényeikről, kényelmükről, biztonságukról gondoskodjon.
Az éretlen nő leghőbb vágya, hogy az ő akarata érvényesüljön. Abban reménykedik, hogy könnyeitől, jajveszékelésétől, haragjától, fenyegetőzésétől és a többi, olyan kellemetlenül érzed majd magad, hogy megszánod szegény árva lelkét, és beadod a derekad. Csakis saját érdekét tartja szem előtt, a tiéd nem érdekli. Ha engedsz neki, végül olyan elkényeztetett, kezelhetetlen szörnyecskévé válik, mint a nőmozgalmárok, és még szülőanyjának is nehezére esne őt szeretni.
Éretlen hölgyeink nem bolondok, viselkedésüket azonban a rövidlátó élvhajhászás jellemzi. Hosszabb távú érdekeiket feláldozzák az azonnali jutalmakért.
Magatartásukat áthatja a tévedhetetlenség hite. Figyelmük másokra irányul, nem a valóságra. Nem valamiért csatáznak, hanem valaki ellen. A másikban ellenfelet látnak, akit meg kell leckéztetni, felelősségre kell vonni, át kell nevelni.
Leginkább vádaskodással és befolyásolással – bűntudatkeltéssel, megszégyenítéssel, tekintélyre, többségi véleményre hivatkozva és a többi – próbálják akaratukat keresztülvinni. Meg sem fordul fejükben a tisztességes érdekérvényesítés, az észszerű megalkuvás vagy az együttműködés lehetősége, és hogy másoknak, még ha tévednek is, éppúgy joguk van saját véleményükhöz, hitükhöz, mint nekik.
Nem az igazságért harcolnak, hanem saját igazukért. Önbecsülésüket akarják megerősíteni mások legyőzésével. Ők arról akarnak vitázni, másoknak miért nincs igaza. A nőmozgalom (vagy bármi más) nevében hajlandók bárkit feláldozni, hogy megvédjék kivételezett helyzetüket, s a magukról kialakított magasztos képet. Nem érdekli őket, hogy megegyezésre jussanak, kölcsönösen előnyös megoldást találjanak. Nem képesek törődni mások érdekeivel, érzéseivel, jogaival, mert teljesen kitöltik létezésüket saját igényeik.
A nőmozgalmárok körében mára olyan mértéket öltött a csoportos önimádat, hogy még azon nők sem mernek nyíltan kiállni a férfiak érdekei mellett, akik elutasítják a szélsőséges feminizmus főtételeit.
A nők erősek, okosok és ügyesek, a férfiak pedig töketlenek, hazugok, ostobák, és nem is csak ügyetlenek, hanem kifejezetten bénák. Rókapapa barátunk szerint ez folyik manapság még a csapból is. A valóság tagadása nem csupán divatos, hanem kötelező is minden nő számára.
A jeles hölgyek nem képesek elfogadni (nyilván nem is akarják), hogy a férfiak nem tudnak különböző, egymásnak ellentmondó igényeknek egyszerre megfelelni. Legyenek pincsikutyák (e helyen elsősorban ne a kis méretre gondoljunk, mely e jószágok egyik jellemzője), és egyszersmind „igazi” férfiak. Olyanok, akik kihívást jelentenek, akikre felnézhetnek, akik mellett biztonságban érezhetik magukat, de nem szeretnék, hogy a férfi uralkodjon rajtuk, irányítsa őket. Ám nem számíthat azon férfiú sem sikerre, aki e feltételeknek mégis meg akarna felelni valami módon, mert őt a jeles hölgyek nyámnyilának minősítenék. Ha valaki nem ismerné a kettős kötés nevezetű hatalmi játszmát, gondoljon az okos lány és Mátyás királyunk esetére: „jöjjön is meg ne is, legyen felöltözve meg ne is, hozzon is ajándékot meg ne is”. A népmese mindkét szereplő számára előnyös megoldást kínál. Nem úgy a játszma! Ha részt veszel benne, mindenképpen veszítesz, és hosszabb távon az okoskodó nő is rosszul jár.
A nők, mondja Rókapapa, minden őket érő bírálatra éretlen módon – dühvel, gúnnyal, megvetéssel vagy más védekező viselkedéssel – válaszolnak. S feljogosítva érzik magukat, hogy többet és többet, és még többet követeljenek. A maguk igényeihez hajlítják a különböző intézményeket, befolyásra, állásokra tesznek szert a hatalmi ágakban, s fellépnek a férfiak ellen. Törvényekkel, intézményesített erőszakkal forgatják ki őket javaiktól és jogaiktól. Mindez odáig fajulhat, hogy a férfiak már nem fogják vissza indulataikat. Öntudatra ébrednek, erővel kényszerítik ki a változásokat, s ez jó eséllyel az erőszak kiterjedéséhez vezet. A jogfosztott, elkeseredett férfiak támadni fognak, a nők és szövetségeseik pedig kénytelenek lesznek harcolni. És a győztesek megfordítják majd a forgatókönyvet: új törvények születnek, melyek rabszolgasorba taszítják a korábbi elnyomókat. E káros folyamatokat – lényegét tekintve a nők önimádatának, követelőzésének, zsarnokoskodásának következményeit – erőszak nélkül aligha lehet megállítani, visszafordítani.
Miért kellene tűrnünk, hogy a nők méltatlanul bánjanak velünk, elnyomjanak bennünket? – kérdezi Rókapapa és sok más férfitársunk. Nem orvosolja bajainkat, ha arra várunk, hogy megváltozzanak, s az sem, ha hátat fordítunk nekik, elkerüljük őket, mert ők folyamatosan nyomás alatt tartanak, támadnak bennünket. Időnk pedig egyre fogy. „Éppen ezért arra kellenek tervek, miként tereljük vissza a nőket a helyükre az önálló életvezetési lehetőségeik elvételével. Ha csak várunk, véres lesz a jövő.”
„A nőknek van még néhány évtizede vergődni, követelőzni mielőtt a férfiak haragjával szembesülnének. Ennél valamivel kevesebb idejük van arra, hogy észhez térjenek, és a feminizmust megtagadva önként térjenek vissza azokhoz a szerepekhez, amelyeket a természet rótt rájuk.”
„A nők nekünk nem csak a felebarátaink, ők a mindenünk, az életünk értelme, és ők az istennőink is. Talán pont emiatt annyira kétségbeejtő és egyben dühítő, hogy mivé váltak.” Ellenségnek tekintik a férfiakat, hallani sem akarnak más lehetőségekről, s mindez a feminista befolyásnak köszönhető.
Szavak helyett tettek
Magam nem hiszem, hogy az erőszak üdvözítő megoldás lehet bajainkra. (Reménykedjünk, hogy a hatalom birtokosaiba is szorult némi erkölcsi érzék.) Túl sokba kerülne, mindkét félnek. Úgy vélem, ha igényt tartunk a szabadságra, másokét is tiszteletben kell tartanunk. Véleményünkhöz jogunk van, de nincs jogunk megkövetelni, hogy mások úgy gondolkodjanak és viselkedjenek, ahogyan mi szeretnénk. Akkor sem, ha négy angyal fújja aranytrombitán a világ négy sarkából, hogy nekünk van igazunk.
Nem tudjuk a kiszabadított szellemet – a mesében ábrázolt szellemes fondorlattal sem – visszagyömöszölni a palackba. Ha józanul gondolkodunk, nemigen tehetünk mást, mint hogy alkalmazkodunk a lehetőségekhez. És éretlen hölgyeinknek is – tetszik ez nekik vagy sem – előbb-utóbb szembe kell nézniük a valósággal. Ha valaki a mondottak ellenére mégis visszakívánja a régi rendet, a hagyományos nemi szerepeket, annak olyan társat kell keresnie, aki hasonlóan gondolkodik. Harcolhat is, természetesen, ha úgy tetszik. Ki állhatna útjába?
Nem lesz könnyű gátat vetni az erőszaknak, ha az indulatok egyszer elszabadulnak.
Segítség helyett pusztítanánk, rémuralmat teremtenénk, és újabb viszály magvait vetnénk el. Megtiltanánk a nőknek, hogy szabadon dönthessenek sorsukról, csupa nemes jó szándékból máglyára küldenénk a hitehagyottakat és a többi. Szerencsétlen fehérnépek jó részét ki kellene irtanunk, és a hajtóvadászat során jó eséllyel azok is ellenünk fordulnának, akik egyébként egyetértenek a „rend” visszaállításával. Végül egyedül maradnánk jobbító szándékunkkal és nemes eszményeinkkel.
Természetesen találnánk mentséget, hogy mi csak jót akartunk, a nők érdekében jártunk el és így tovább.
Mindaz, ami manapság történik körülöttünk, egy hosszú folyamat eredménye. E rendszert aligha lehet egyetlen, jól irányzott csapással összezúzni, s helyette egyik napról a másikra újat, jobbat teremteni.
A nők, magam is úgy látom, túlzásba viszik a mesterkedést. Nem kis részben azért, mert hagyjuk. Van egy ide illő, bár kevéssé elterjedt közmondásunk: „Ha az ökör tudná a maga erejét, nem húzná le nyakát az iga.”
A jeles hölgyek, úgy tűnik, nem kívánnak mindenünk, életünk értelme, istennőink lenni. Nem veszik észre a feléjük nyújtott békejobbot, mert ha elfogadnák, le kellene mondaniuk a tökéletesség és a mindenhatóság látszatáról. Részben a mi hibánk, mert nem vetettünk időben gátat nagyravágyásuknak. Tűrtük, hogy uralkodjanak rajtunk. Engedtünk nekik, s ez csak fokozta mohóságukat és harci kedvüket.
Most már alighanem késő. Jelen helyzetben nemigen van más lehetőségünk, mint hagyni, hogy keressék maguknak a bajt. Csak javukra válhat – felnőtt módon, felelősségteljesen viselkednének –, ha szembesítjük őket korlátaikkal. Ha egyedül, támogatás nélkül kell boldogulniuk, idővel talán belátják, hogy a jól szervezett élethez szükség van a férfiak hozzájárulására is.
Ha nőnemű felebarátaink erőszakoskodnak, követelőznek; azt hiszik, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogyan azt ők elképzelik, és megsértődnek, elkeserednek, dühöngenek, ha mégsem úgy alakulnak ügyeik, ahogyan szeretnék, akkor bizony nem különböznek egy óvodástól. Erkölcsi és nem ritkán érzelmi színvonaluk is alatta marad a koruk és élettapasztalatuk alapján elvárhatónak. Ennek megfelelően kell kezelni őket. Próbálkozzunk szép szóval, s ha az nem használ, hozzuk őket kényelmetlen helyzetbe. Ha ez sem orvosolná bajainkat, nemigen marad más választásunk, mint a hadakozás. Jó lenne ebből kimaradni!
Ne vond el a gyermektől a fenyítéket
Világ vértanúi! A módszer, mellyel uralomra törtök csak az ostobákra és a gyengékre hat. És ráadásul lejáratjátok magatokat. Az élettől más módon is megkaphatjátok, amire szükségetek van. (De nem mindent, amit akartok!) El kellene végre fogadnotok, hogy vannak dolgok, melyeken nem változtathattok.
Nem vagytok hajlandók alkalmazkodni, áldozatokat hozni másokért? Úgy hiszitek, nem tartoztok semmivel azoknak, akik erőfeszítéseket tesznek értetek? Rendben van. Boldoguljatok a magatok erejéből. Végül is az egyenlőségért és az önállóságért harcoltok, nemde?
Ugyan miért áldoznánk rátok erőforrásainkat, ha semmi hasznunk belőle? Időnk, pénzünk, munkaerőnk értékes. Ha valaki igénybe veszi szolgálatainkat, fizesse meg valamilyen módon!
Nem kötelességünk foglalkozni bajaitokkal, panaszaitokkal. Nagylányok vagytok, gondoskodjatok magatokról! Vagy nyavalyogjatok, ha úgy tetszik. Hátha mégis megszán benneteket Teremtőnk valami módon.
Mindaddig megtagadjuk tőletek a figyelmet és a gondoskodást, míg nem viselkedtek úgy, hogy újra szerethessünk benneteket.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
