„Léthe képmása.
és a bágyadt,
De arany fényben
fürdő mezők,
Szürke sziklák
és alattunk
Egy tenger
Gránitnál keményebb,
békétlen, sosem-nyugvó;
Fennkölt formák
isteni mozdulatokkal,
Veszélyes látvány;
s egyikük így szólt:
„Ez Akteón.”
Arany-lábvértű Akteón!
Szép réteken át,
E mező hideg arcán keresztül
Ősi nép hadai,
Békétlen, folyvást-mozgó
Hangtalan díszkiséret.”
A fenti költeményt Eörsi István fordította. És Ezra Pound írta. A zsidó Eörsi vagy nem tudta, kinek a művét fordítja éppen, vagy tudta, de fontosabbnak tartotta az életművet, a zsenialitást, mint Ezra Pound politikai szerepvállalását.
Ezra Pound kétségtelenül a 20. századi világirodalom egyik legnagyobb költője, egy zseni, továbbá nagylelkű mecénás – és egy fasiszta antiszemita. Az Egyesült Államokban született Pound először 1907-ben tett nagyobb utazást Európában, Franciaországot és Olaszországot is bejárta, majd Londonba költözött. Megismerkedett James Joyce-szal, T. S. Eliottal, Yeats-szel, ez idő alatt szerkesztette a Poetryt és a chicagói Little Rewiew című folyóiratokat. És írta a Canto-kat, a huszadik századi egyetemes líra csodáit. Megalapította az imagista, majd a vorticizmus nevű irodalmi irányzatokat.
Pound 1928-ban az olaszországi Rapalloban telepedett le, és itt élt 1944-ig. Itt alapította meg az Exile című lapot. Bár Hamingway óva intette, 1933-ban mégis találkozott Mussolinivel, és különösen annak gazdaságfilozófiája miatt a fasizmus lelkes és feltétlen híve lett. Miután kitört a háború, hazatért, hogy megakadályozza Amerika hadba lépését. Mivel ezt nem sikerült elérnie, visszatért Olaszországba, és a római rádióban Amerika-ellenes beszédeket tartott. 1944-ben hazaárulás miatt le is tartóztatták, hazaszállították, ám nem állították bíróság elé, meert azt állapították meg, hogy elmeháborodott. A St. Elisabeth elmegyógyintézetbe zárták, ahonnét Hamingway, Eliot és mások közbenjárására 1958-ban szabadon engedték.
Már 1949-ben megkapta a Bolingen-díjat, 1964-ben beválasztották az Amerikai Költők Akadémiájának tagjai közé. Miután kiszabadult, azonnal visszatért Olaszországba, ahol fasiszta karlendítéssel üdvözölte az újságírókat. Rapalloban és Velencében élt, itt is halt meg 1972. november 1-jén. A San Michele szigeten nyugszik, sírja zarándokhely.
Amikor Arthur Millert 1956-ban az Amerika-ellenes Bizottság elé állították, a következőket mondta (idézi Lengyel László az Írástudók felelőssége? című cikkében):„Valószínűleg egyike voltam azon kevés amerikaiaknak, akik valóban hallották Ezra Pound egy rádióadását a fasiszta Olaszországból. Azt hittem, amerikai adót hallgatok, amíg a hang arról nem kezdett beszélni, hogy miért szükséges a zsidókat megölni. Olyan higgadtan fejtegette ezt az elképesztő szörnyűséget, hogy először azt hittem, egy kétségbeesett komikus ócska és ízléstelen viccelődését hallom. De a férfi vidám, túláradó lelkesedése fokozatosan meggyőzött, és ekkor elszörnyedtem. Európa, magyarázta vígan, amely szoros rokoni kapcsolatban lévő népekből áll, egymagában könnyedén megoldhatja a problémáit; tisztán a zsidók műve, hogy ez a háború bekövetkezett, ugyanis a zsidók megesküdtek, hogy bosszút állnak a keresztényeken, és közben tervüket megvalósítva átveszik az uralmat az egész világon. Az egyetlen megoldást – Istennek hála – Hitler megmutatta, õ bölcsen felismerte, hogy egyszer s mindenkorra meg kell semmisítenie ezt az alattomos nációt.”
1972-ben a Hamilton College felterjesztette Pound-ot az American Academy of Arts and Sciences Emerson-Thoreau Medál díjára, de ezt még –Pound fasiszta múltja miatt- leszavazták. Carrol F. Terrel professzor viszont 1979-ben megalapította az Ezra Pound Társaságot, amely társaság a mai napig évente a legjoibb könyv illetve a legjobb tudományos cikk díját adományozza azoknak az irodalmároknak, akik Ezra Pound költészetével foglalkoznak.
2004. augusztusában Ezra Poundnak odaítélték az English Heritage emlékplakettjét. A Liotera így számolt be a jeles eseményről:
„( … )A Guardian beszámol arról, hogy az ünnepségen, amelyet az amerikai költő egykori londoni otthonában tartottak – ahol 1909-14 között számos költő, köztük Yeats, Robert Frost, D. H. Lawrence és Rabindranath Tagore is megfordult -, az egyik felszólaló „már rég esedékesnek” nevezte az elismerést. T. S. Eliot „a 20. századi költészeti forradalom legjelentősebb alakjának” tartotta Poundot. (…) Mary De Rachewiltz, a költő 78 éves lánya azt nyilatkozta: apja mindig abban hitt, hogy az igazságosság mindenkit megillet. Emily Cole az English Heritage-től elmondta, hogy sok vita előzte meg az elismerést, ám azt senki sem vitathatja, hogy Pound óriási szerepet játszott az angol nyelvű költészet alakításában.”
Olaszországban több városban is utca őrzi Pound emlékét, így Rómában, Lecce-ben és Tiroloban is van Ezra Pound utca. Tiroloban van a Brunnenburg vár, Pound itt élt, most itt egy Ezra Pound gyűjtemény látogatható. Londonban emléktábla áll a házon, ahol élt. Az ausztráliai Perthben egy étterem őrzi a költő nevét.
És Pound csak az egyik példa arra, hogy megoldható a nagyság, a tehetség, az életmű és a politikai szerepvállalás szétválasztása! S hogy létezik nagyság az antiszemitizmus és fasizmus és nácizmus vádja mellett is… (folytatjuk)
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
