A Diocletianus-palota a késő római hatalmat szimbolizáló építészeti csoda volt, amelynek ókori falai között épült fel a mai Split.
A mai Horvátország tengerpartján, Split városának szívében állt a késő római világ egyik legkülönlegesebb császári rezidenciája: Diocletianus palotája. Ez a kolosszális építmény túlmutatott azon, hogy egy idősödő császár egyszerű menedékhelye legyen. A hatalom vizuális megnyilvánulása lett, amely az építészeti innovációt és a kulturális kifinomultságot ötvözte egy olyan geopolitikai kontextusban, amelyet a Róma és Perzsia közötti rivalizálás jellemzett.
Diocletianus Dalmáciában született, és Kr. u. 300 körül a római Salona város – az akkori tartományi főváros – közelében egy tengerparti helyet választott villája építéséhez. A helyszín ideális volt. A szülőföldjéhez való közelsége mellett természetes kikötővel és termálforrásokkal is rendelkezett. A terület kiválasztása azonban nem csupán érzés vagy kényelem kérdése volt. Ez a stratégiai fekvés, távol az ellentétes birodalmi határoktól, biztonságot és presztízst is nyújtott számára.
Diocletianus kastélya mesterien ötvözte a katonai- és a palotaépítészet nyelvét. A téglalap alakú, 215 m × 175 m alapterületű épületet északi, keleti és nyugati oldalán tornyokkal megerősített falak vették körül. Másrészt a tenger felé nyitott déli homlokzaton boltíves galéria hangsúlyozta a palota lakóházi jellegét.
A felhasznált anyagok is tükrözik a projekt ambícióit. A kastélyhoz Bračból származó mészkövet, importált márványt, egyiptomi gránit oszlopokat és Asszuánból származó szfinxeket használtak. Ezeknek az egzotikus elemeknek a használata kiemelte a komplexum császári és fényűző jellegét.
A palotát két főútvonal (a cardo és a decumanus) tagolta, amelyek négy szektorra osztották a teret. A két északiban voltak a csapatok, a szolgák és a raktárak használati helyiségei, míg a déli rész a szakrális tereket és a császári rezidenciát foglalta magába. Utóbbi közepén volt a monumentális perisztilium (ez ma is látogatható), egy árkádos tér, amely összekötötte a császár mauzóleumát, a templomokat és a lakóterületeket.
A perisztiliumon ma is sétálgathatunk
A nyolcszögletű mauzóleumot vörös gránitoszlopok és fülkékben elhelyezett szobrok díszítették. Mellette állt a Jupiter-templom, amelyet szimbolikus ellenpontként rendeztek be. Ez az elrendezés nemcsak a császárkultusz szertartásait könnyítette meg, hanem az uralkodó és az istenség közötti kapcsolatot is erősítette.
A 17. század óta a spliti palotát többször elemezték a katonai és a lakóépület-építészet egyedülálló ötvözése miatt. Az épület monumentalitása és a palota tengelyes elrendezése egyértelműen a római katonai táborokra emlékeztet: az derékszögletes szimmetria, a tornyok jelenléte, a kapuk melletti bástyák, a rámpák és a jól körülhatárolt közlekedési terek okán.
Arra azonban arra nincs bizonyíték, hogy a palotának valódi védelmi funkciója lett volna. Alacsonyan fekvő, a háborús határoktól távol eső elhelyezkedése arról árulkodik, hogy erődített jellege inkább szimbolikus, mintsem gyakorlati jellegű volt. A négyszögletes tornyok például már nem tudtak hatékonyan megbirkózni a kor védelmi technikáival, ami megerősíti azt az elképzelést, hogy az erődítmény a hatalom vizuális példájaként működött.
A Kr. u. 3. századi római-szászánida háborúk összefüggésében a palota tervezése a perzsa építészeti modellre adott propagandisztikus válaszként is értelmezhető. A spliti épület figyelemre méltó hasonlóságot mutat az olyan szászánida komplexumokkal, mint Qalʿa-ye Doḵtar vagy Ctesiphon.
Mindkét modell a központi tengelyt részesíti előnyben, hierarchikusan felépített termekkel és egy kupolával fedett, négyzet alakú trónteremmel. A Diocletianus-palota esetében is megvalósul ez az elrendezés. Másrészt, a trónterem, amely egy halszálkás téglából épült boltozatos szerkezet, az egyik legkorábbi példája ennek a keleti technikának a római világban.
Az épület militarizált kialakítását hagyományosan Diocletianus állítólagos „katonai nosztalgiájának” tulajdonítják, mivel a császár tábornokként szolgált. Ezt az értelmezést azonban a palotának más fejedelmek rezidenciáival – például Galerius gamzigrádi vagy a befejezetlen sarkameni komplexummal – való párhuzamossága is megkérdőjelezi. Mindegyikük építészeti nyelve közös, amely a monumentalitást, az elszigeteltséget, a szimmetriát és a keleti elemeket ötvözi.
Ráadásul e paloták építése kronológiailag egybeesik a perzsák feletti római győzelemmel és a Kr. u. 299-ben kötött nisibisi szerződés aláírásával. Ez a császári szerencsében bekövetkezett fordulat ösztönözhette a perzsa modell kulturális kisajátítását, egészen odáig, hogy a római uralom jelképévé váljon.
Így nézhetett ki egykor a palota
Diocletianus, Galerius és más uralkodók jártak perzsa földeken, és ismerték a keleti paloták stílusát. A legyőzött ellenség építészeti elemeinek felhasználása így egyfajta kulturális zsákmányszerzéssé vált, amely egyaránt hasznos volt a belső propaganda megerősítésére és a külföldi követeknek és látogatóknak szóló üzenet küldésére. Ezek a komplexumok így a hatalom nemzetközi értékkel bíró színpadaként szolgáltak. Ez a jelenség egyébként nem korlátozódott csupán az építészetre. A perzsa motívumokat a császári ikonográfiában is átvették, mint például az uralkodó és riválisa közötti lovas párbajt, amely először a szaloniki Galerius boltozaton volt látható.
A Római Birodalom bukása után Diocletianus palotája sosem maradt üres. A 7. században a közeli Salonából menekültek foglalták el, akik lakóházakká, templomokká és műhelyekké alakították át a helyiségeket. A városiasodás e folyamatából alakult ki Split történelmi központja, amely még ma is felismerhető a város gerincét alkotó római kori rácsról. Ha ma Splitben járunk, egy olyan városon sétálunk keresztül, amely egy palota belsejében született, és amely szépen megmutatja korának összetettségét.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
