1944. április 3-án a déli órákban az amerikai légierő végrehajtotta Budapest ellen az első terrorbombázást a második világháború során.
Ezt az első támadást az angolszászok sûrûn ismétlődő támadásai követték az egész 1944-es év során. Éjjel az angolok, nappal az amerikaiak támadták a magyar fővárost. De mielőtt ezekről a terrortámadásokról részletesebben szólnánk, tanulságos megvizsgálni, hogy mi volt a szándékuk az angolszászoknak ezekkel a barbár akciókkal.
E kérdés megválaszolása végett viszsza kell mennünk az 1941-es év végéig, amikor Churchill felkérte Frederick Lindemann professzort, hogy javasoljon olyan bombázási stratégiát, amelylyel Nagy-Britannia meg tudja törni a német harci morált.
Lindemann végső, 1942. március 30-i jelentése szerint a szőnyegbombázási stratégia feltétlenül meg tudja törni az ellenség szellemét, ha a több, mint 100 000 lakosú 58 német város munkások lakta kerületei képezik a fő célpontot. Lindemann így érvelt: „Minden bombázó élete során mintegy 40 tonna bombát dob le. Ha ezek beépített területre hullnak, körülbelül 4000-8000 embert tesznek hajléktalanná.” 1942 márciusa és 1943. június vége között az egész német lakosság egyharmada hajléktalanná tehető, feltéve, ha az ipari erőforrások erre a küzdelemre összpontosulnak.
A Lindemann-jegyzőkönyv kommentálás végett Blaskett professzorhoz és egy másik kiváló tudóshoz, Henry Tizard professzorhoz került. Mindketten elvetették Lindemann számításait, mivel komoly hibákat találtak benne.
Mindketten rámutattak, hogy Lindemann egy szőnyegbombázási offenzíva sikerét hatszorosan túlértékelte.
Mindkettőjük véleményét visszautasították, így tehát Lindemann javaslatai szerint kezdte meg Nagy-Britannia az 1942-es év folyamán a nagy német városok bombázását, amelyek kettős csúcspontja a Hamburg elleni 1943. július 24. és augusztus 3. közötti légitámadás-sorozat, és az 1945. február 13- 14-i, Drezda elleni három légitámadás volt. Az előbbiek 31 647 halottja van regisztrálva, az utóbbi áldozatainak száma pontosan megállapíthatatlan, de 100 000-250 000 közöttire tehető az elhunyt polgári lakosok száma. De a mintegy két éven át, éjjel-nappal folyó légitámadások során a többi nagyobb német városban is összesen több tízezer polgári lakos pusztult el. Vagyis nemcsak a hajléktalanná tétel volt az angol stratégiai cél, hanem a német polgári lakosság tömeges pusztítása is, annak érdekében, hogy a német harci morált megtörjék. A szőnyegbombázásokhoz még 1942 folyamán az amerikai légierő is csatlakozott.
Amint Elisabeth Corwin kimutatta tanulmányában 1987-ben a Californiaegyetem számára, az angol kormány ezt a politikáját sikeresen elrejtette a nyilvánosság elől 1961 márciusáig, amikor ezt nyilvánosság elé tárta C.P. Snow „Science and Goverment” (Tudomány és kormány) címû kis kötetében. Ezt azután a következő szeptemberben beismerték a Németország elleni Stratégiai Légi Offenzíva Hivatalos Történetében.
A Lindemann által javasolt szőnyegbombázási stratégia óriási pusztításai ellenére sem érte el a célját; nem demoralizálta, sőt nagyobb ellenállásra késztette a német lakosságot, mivel az angolszász kegyetlenségeket a saját bőrükön tapasztalták, és így nem volt nehéz elképzelniük, hogy ellenséges győzelem esetén milyen bánásmódra számíthatnak, főleg az 1943 januári Casablancai Nyilatkozat után, amely deklarálta, hogy a szövetségesek csak feltétel nélküli megadást fogadnak el.
Így hát egyetlen nappal sem rövidítette meg a háborút ez a stratégia. Lindemann mégis megkapta javaslatáért a maga jutalmát a háború után: névváltozása után elnyerte a lordi címet: Frederick Lidermann Lord Cherwellként mutatkozhatott be ettől kezdve.
Magyarországnak egészen 1944 áprilisáig nem volt része az angolszász terrortámadásokban, de miután Hitler és Horthy 1944. március 18-án kötött, klessheimi megállapodása alapján 1944. március 19-én korlátozott számú német csapatok érkeztek Magyarországra, és ezt követően a frissen kinevezett Sztójay-kormány – eleget téve a német kívánságnak – elrendelte a zsidók sárga csillag viselését, rendszeressé váltak az angolszász terrortámadások Budapest ellen. A fentiek alapján Magyarország és azon belül Budapest ellen intézett angolszász terrortámadásoknak is hasonló céljuk volt, mint a Németország elleni légi offenzívának: lakosság demoralizálása, amelyből Magyarországnak a háborúból való kilépését remélte az angolszász hadvezetőség.
Az 1944. április 3-i légitámadás a pesti oldal déli részén lévő, munkások lakta kerületeket sújtotta. Már ennek az első bombázásnak is több ezer polgári lakos esett áldozatul. Az ezt követő, hónapokon át tartó, szinte naponként ismétlődő angolszász terrortámadások során újabb ezrek haltak meg, illetve váltak kibombázottakká. Ezen támadások egyike során a Szent László Gyermekkórházat is találat érte, aminek következtében számos gyermek is meghalt. Ennek emlékét őrizte egy falragasz, amely a maga egyszerûségével is nagyon megrázó és emlékezetes volt.
Egy gyermeket ábrázolt, aki ezt kérdezte: „Én is hadi célpont vagyok?”
Voltak olyan – főként amerikai – légitámadások is, amelyek szemmel láthatóan elsősorban a Keleti, illetve Nyugati Pályaudvar ellen irányultak, de maguk a pályaudvarok szinte sértetlenek maradtak, csak a közöttük lévő, illetve
a környékükön lévő épületükben és azok lakosaiban tettek a bombák kárt.
A két pályaudvar közötti terület emlékezetes két kárvallottja a Hősök terén lévő emlékmû és a Mûcsarnok, amelyek jelentősen megsérültek.
A Budapest elleni terrortámadások csúcspontja az 1944. július 2-i amerikai légitámadás volt. Budapestet 254 repülőgép támadta. A bombák főleg a Városliget környékére hullottak. A magyar légvédelem segítségére sietett a német Jager Division Bécs környékéről, és ez alkalommal – a haditörténelem során először – a németek bevetették a levegő-levegő rakétájukat. Ennek következtében a Budapestet támadó amerikai repülőgépek mintegy fele megsemmisült (ez volt az amerikai légierő legnagyobb vesztesége a Magyarország feletti légiharcok során), és az épen maradt repülőgépek azonnal visszafordultak olaszországi támaszpontjuk felé. Így a magyar főváros megmenekült attól, hogy Drezda sorsára jusson (megfelelő légvédelem híján ugyanis ennyi repülőgép képes lett volna Budapestet elpusztítani).
Érdemes megjegyezni, hogy Magyarország, noha Anglia még 1941-ben hadat üzent neki, amelyet az USA Kongresszusának 1942-es hadüzenete követett, egészen 1944 áprilisáig egyáltalán nem fejtett ki ellenséges tevékenységet a két angolszász hatalom ellen, és a két országgal szemben semmilyen követelése nem volt. Ez a két ország csakis a Szovjetunió megsegítése érdekében üzent hadat Magyarországnak, illetve támadta meg 1944 folyamán légi úton Hazánkat.
A Magyarország, s azon belül Budapest elleni terrorbombázások éppen úgy nem érték el céljukat, mint azok, amelyeket az angolszászok Németország ellen intéztek: a magyar lakosság nem demoralizálódott, Magyarország
nem lépett ki a háborúból, és a magyarországi hadmûveleteket egy nappal sem rövidítették meg az angolszász légi akciók, viszont rengeteg felesleges szenvedést okoztak – a német lakossághoz hasonlóan – a magyar lakosságnak is.
Az angolszász terrorbombázások fegyvert nem viselő polgári személyek ellen irányultak, s ezért súlyosan vétettek a természetjog ellen, amely kategorikusan tiltja ártatlan személyek életének kioltását, függetlenül származásuktól, állampolgárságuktól, vagy életkoruktól. (Innen ered az abortusz és az aktív eutanázia kategorikus természetjogi tilalma is.) Ezért természetjogi alapon az angolszász terrorbombázások elrendelői feltétlenül háborús bûnösöknek minősítendők voltak, ámbár
– győztesek lévén – kivétel nélkül mindannyian elkerülték a földi igazságszolgáltatás büntetését.
A második világháború után a győztesek propagandája mindent elkövetett, hogy – főleg a legyőzöttek ellen emelt vádakkal – elterelje a figyelmet a légitámadások által elkövetett óriási méretû tömeggyilkosságokról. A hivatalos történetírás szereti úgy beállítani e légitámadásokat, hogy azok egyedüli célja a béke minél gyorsabb helyreállítása volt. Pedig, ha tényleg ez lett volna a cél, akkor a győztesek legcélszerûbb tette az lett volna, hogy békeajánlatukkal felkínálják azon problémák megoldását, amik miatt a második világháború kitört. S a nemzetközi problémák megoldásának legbiztosabb, s egyben hosszú távú hatást egyedül biztosítani képes módja: az igazságosság erényének gyakorlásával mindenkinek, minden (kicsi és nagy) nemzetnek megadni azt, ami a magáé.
Magyarország esetében ez elégséges módon megtörtént volna a trianoni sérelmek orvoslásával, hiszen Magyarország nem tartott igényt a saját 1000 éves történelmi területén kívül egyetlen négyzetméter idegen területre sem. De a későbbi győztesek nem igazságszolgáltatással, hanem újabb igazságtalansággal (ártatlan életek tömegének kioltásával) csak annyit tudtak elérni, hogy kiütötték a fegyvert ellenségeik kezéből, de igazi békét nem teremtettek sem Európában, sem azon kívül.
Nem is teremthettek, mert igazi béke – ahogy XII. Piusz pápa jelmondata kifejezi – csakis az igazságosság gyümölcse lehet.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
