A puding próbája az evés – ennél bölcsebb és rövidebb tanácsot aligha lehet adni Donald Trump megválasztott amerikai elnök külpolitikai, azon belül Európát is érintő terveit illetően. Mindössze egy héttel vagyunk a választás után, amelyen Trump legyőzte a tengeren inneni liberális elit által is támogatott ellenfelét, Hillary Clintont. Ebből következik, hogy amit ezekben a napokban látni és hallani az európai politikai színtéren a leendő amerikai elnökkel kapcsolatban, az főként a demokrata jelölt győzelmébe vetett, eltúlzott várakozást követő csalódottság, a mindenkori politikai fősodortól feltörekvő ellenfeleik győzelme esetén megszokott vészmadárkodás.
Közben persze ne feledkezzünk meg néhány pragmatikusabb szereplő helyezkedéséről, puhatolózásáról sem a világ legerősebb nagyhatalmának, legfőbb szövetségesüknek januárban hivatalba lépő új vezetése felé – lásd Boris Johnson brit külügyér távolmaradását a hétfői rendkívüli, „trumpos” uniós miniszteri üléstől.
Ami pedig Szijjártó Péter bőven reklámozott és megideologizált hiányzását illeti ugyanerről a találkozóról, az félúton van a Trumpéknak küldött pozitív – Orbán Viktor tusványosi beszédére építő – jelzések és a hazai fogyasztásra szánt „szabadságharcos” kommunikációs akciók között.
A felszínes és leegyszerűsítő megközelítés helyett érdemes abból kiindulni, hogy nem egy harmadik világbeli banánköztársaság elnökváltásával állunk szemben, hanem az Egyesült Államokéval. Lehet, hogy az amerikai demokrácia közelmúltbeli történetében rendhagyó Trump felemelkedése, de a meglévő, bevett csatornákon keresztül történt. Hiszen ha kelletlenül is, de a Republikánus Párt elfogadta jelöltjének – még azt se lehet róla elmondani, hogy harmadik párti jelöltként tört volna át.
A másik fontos tényező, hogy akármit ígérjen is egy elnökjelölt a kampányban, akármit akarjon is személy szerint, abból megvalósult politika csak a rendszer többi szereplőjén, jelesül az államapparátuson keresztül lehet. Ők a letéteményesei az amerikai hatalmi érdekérvényesítés folytatólagosságának, amelyben egy új elnök áthelyezhet ugyan hangsúlyokat, de radikális fordulatot aligha hozhat. Ők gondoskodnak arról is, hogy Európa, mint legszorosabb szövetséges, azon a pályán maradjon, amire a második világháború után ráállították.
Trump sokak által valószínűsített „üzletszerű” hozzáállása sem ellentétes ezzel: ha más köntösben is, de napirenden maradhat a transzatlanti szabadkereskedelem, jöhet az amerikai palagáz az európai piacra, és amerikai bábáskodás mellett folyamatban van a továbbra is a NATO égisze alatt zajló európai újrafegyverkezés, amelynek provokatív, oroszellenes élét ugyanakkor jócskán tompíthatja, ha Trump Obamával szemben legalább beszélőviszonyban lesz Putyinnal.
Sokkal inkább kérdés – és itt érdemes visszautalni az európai elit félelmeire –, hogy a tengeren inneni politikai realitásokat és trendeket figyelembe véve vajon továbbra is az uniós keret vagy a nemzetállamok kínálnak-e jobb utat az idővel Trump által is felvállalt, módosult amerikai érdekérvényesítésnek, pozícióőrzésnek. Mindez az orbáni (és Kaczynski-féle) berendezkedések terjedése szempontjából sem közömbös.
Az bizonyos, hogy a pánik és az erőltetett dörgölőzés helyett az európai szereplőknek pragmatikusan kell kezelniük a Fehér Ház majdani új lakóját. Kihasználva az esetlegesen bővülő mozgásteret, nagyobb felelősséget vállalni saját biztonságunkért, és arra törekedni, hogy Amerika birodalmi ballépéseinek – amelyek a közelmúltban sok kárt és kockázatot okoztak itt – kevésbé legyen kitéve a kontinens, illetve annak országai.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 16.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
