Június 4-e a NER-szótár szerint „a Nemzeti Összetartozás Napja”. Ennek jegyében ma számtalan vurstli-hangulatú koncerttel, néptánc-bemutatóval és családi programmal igyekeznek görcsösen kiszenvedni azt a pozitív múlt-és jövőképet, amelyre az év 364 napján valóban nagy szükség lenne – csak épp ezen az egyetlen egyen nem.
Ez ugyanis a gyászé, a fájdalomé, és az emlékezésé. Minden más szükségképpen csak erőltetett jópofizás, vicsorgó mosolyú muszáj-optimizmus lehet csak.
De ez csak a kisebbik baj. Ami igazán fájdalmas, hogy attól a bizonyos összetartozástól talán még soha nem voltunk olyan messze az elmúlt száz esztendőben, mint manapság.
Az elszakított részeken élők – nagyon helyesen – visszakapták a történelem által elorzott állampolgárságukat, és legalább a 2010 előtti években mindennaposnak számító cserbenhagyásos gázolásokat nem kell elszenvedniük a budapesti hatalom részétől. Hogy aztán
a nagyívű szónoklatok, tusványosi igehirdetések és teli torokból bömbölt Székely Himnuszok mögött az autonómiatörekvések csendes ejtése, a helyi korrupt, nemzetáruló elitekkel való összekacsintás, és a Ficóhoz, meg Vucichoz hasonló veterán magyargyűlölőkkel való összeborulás áll,
arról már sokat írtunk, írtam én magam is. Fogok is még.
De én most mind a 15 millió magyarról szeretnék írni. Akik kivétel nélkül mindannyian felelősek egymásért. A beregszászi szülő, akinek a gyereke maholnap csak ukránul szólalhat meg az iskolában, a szabolcsi szociális munkás, akinek havi nettó százezerből kellene megélnie, a marosvásárhelyi professzor, akinek az egyetemét egy tollvonással beolvasztják egy román intézménybe, a makói melós, akinek a 150 fokos kazán mellett a kánikulában ájulásig dolgoztatnak, a 13 évre szerb börtönbe zárt, megnyomorított temerini fiú, a kilakoltatástól rettegő rákospalotai kisnyugdíjas, az állampolgárságától megfosztott dunaszerdahelyi magyar és a nyomorból Borsodból Dublinba menekült szakács.
Ők mindannyian felelősek egymásért, és mi mindannyian felelősek vagyunk értük.
Nincs jogunk mazsolázni magyar és magyar között.
Olyan nincs, hogy a társadalmi igazságosság lángszívű bajnokai vagyunk, de szociális és emberjogi érzékenységünk pontosan Záhonyig, Ártándig, vagy Tompáig tart. De olyan se, hogy Nagy-Magyarország-matricát ragasztunk a szélvédőre, könnyek közt énekeljük a Boldogasszony Anyánkat Csíksomlyón, de az emberi munkakörülményekért tüntető egészségügyi dolgozókra és pedagógusokra legyintünk, a külföldön szerencsét próbálólat meg lehazaárulózzuk. És az erdélyi magyart sem bélyegezhetjük „büdös románnak”, a vidéki gazdát „tahó parasztnak”, és a külvárosi melóst sem „komcsi panelprolinak”, ha nem úgy szavaz, ahogyan mi várjuk tőle.
Minden alkalom, amikor így teszünk, minden pillanat, amikor elengedjük a másik magyar kezét, egy kis trianon.
Egy évszázaddal ezelőtt is ezekből a mindennapi trianonokból állt össze a nagy T betűs katasztrófa, és most is ezekből építgetjük megátalkodott szívóssággal a következőt. És azután majd, a gyászban és szégyenben egy röpke pillanatra megint teljes lesz a nemzeti egység. Mert gyászolni és szégyenkezni, azt nagyon tudunk együtt. Mi lenne, ha végre mást is megpróbálnánk közösen?
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
