Eltelt 100 év, és lássuk, hogy 20 év revíziós politika, pár év háború, 40 év átkos és a többi, benne 15 év EU-tagság alatt mit sikerült elérnünk. A számadás nem valami fényes.
A határaink kicsit (három falunyival) rosszabbak, mint Trianon után;A határon túl szakadt magyarság létszáma számszerűen is csökkent, miközben az ottani többségi nemzetek dinamikusan növekvő számúak: a magyar részarány emiatt nagyon visszaesett;A nyelvhatárok (ahol voltak ilyenek) emiatt sokkal közelebb jöttek a trianoni határokhoz, sok helyen már rá is tapadtak arra;Az időközben felnőtt 4-5 generációból az utolsó kettő láthatóan „megszokta” a dolgot, nem arra gondolok, hogy ne lenne kinn sok autón a nagy-magyarországos H-betű, hanem hogy sokan odaát már akkor sem feltétlenül kívánkoznának „haza”, ha egyáltalán lenne erre bármi halvány lehetőség;A kétoldalú kisebbségvédelem jogi alapja talán ma, az EU-ban jutott oda, egy-két helyen előbbre, mint amit a trianoni szerződés adott – de azért a dél-tiroli vagy az ålandi típusú jogrendtől elég messze vagyunk, és a Beneš-dekrétumok is hatályban vannak.
Ezzel azt akarom mondani, hogy ennyit akkor is elérhettünk volna, ha nem csinálunk semmit. A rosszabb az, hogy 1946-47 óta kb. tényleg nem csinálunk semmit. És amit addig csináltunk, az is egy ideiglenes revízióra volt csak elég, aminek a végén rosszabban álltunk, mint előtte.
De miért?
Szerintem azért, mert rosszak a célok. Nem, nem a politikai célokról beszélek, hanem a nemzet közösségének tudásáról és az ezen alapuló szándékairól. Ebből ma dominánsan háromféle van:
a passzív (nekem mindegy)a „mindent vissza” ésa „jóezígy”.
Tehát a véleményt megfogalmazók egy része a történelmi Magyarország teljes helyreállítását gondolja célnak, másik része azt, hogy fogadjuk el a jelenlegi határokat. A szokásos nemzeti fekete-fehér, átmenet semmi, a két véglet közt semmi más megoldás.
Egy dolgot lássunk tisztán: a történelmi Magyarországot nem Trianonban buktuk el. A történelmi Magyarországot vagy a magyar fegyveres erő tartotta egyben gond nélkül (Mohács előtt), vagy a Habsburg-hatalom alatti egyfajta közmegegyezés, mielőtt a modern nemzeti tudatok kialakultak volna. A hivatalos nyelv a latin volt (nem a magyar), a császár osztrák. A különbségek leginkább vallási vonalon jelentkeztek, nem meglepő módon ott is a nyugati és keleti kereszténység közti ellentétként, nem véletlen, hogy a szabadságharc Erdélyben és a Délvidéken magyar-román illetve magyar-szerb háborúként zajlott. A történelmi Magyarország területének egy részén soha nem volt magyar többségi népesség (pl. a Felvidék északnyugati része), és legkésőbb a XIX. század közepére kialakult az a nemzetiségi kép, amelyet a trianoni béke-előkészítő dokumentumok térképei is mutatnak:
(forrás)
Ezen jól látszik, hogy a Felvidék nagy része szlovák, Erdély érdemi része román többségű volt már akkor is, a meglehetősen kevert Bánságban sem volt magyar dominancia, a Délvidék komoly részén pedig világos a szerb túlsúly.
Ha egy pillanatra félretesszük a mindannyiunkban ott levő ellenérzéseket és külső szemlélőként nézzük ezt a térképet, sajnos kimondhatjuk: ha a szlovák, román, szerb polgárok nem Nagy-Magyarországban gondolkodtak, akkor ez a rendszer nem volt stabilan fenntartható (ha valami csoda folytán hirtelen visszaállna, ma sem lenne az), ebből a szempontból Trianon igazságosabb, mint az azt megelőző helyzet (kérem a mandineres szerkesztőket, ha ezt a posztot ott szemlézik, ne ez legyen a lead, hanem majd lejjebb).
Már az is egy csoda volt – és Deák Ferencék körének elképesztő mutatványa – hogy ezt a helyzetet fél évszázaddal meg lehetett hosszabbítani. A szabadságharc utáni osztrák megszállási kerületek ugyanis már kezdték előrevetíteni a trianoni felosztást, sőt volt, ahol annál rosszabbat. Ebből 1867-ben kihoztunk egy majdnem önálló magyar államot (amely annyira azért nem volt önálló, hogy 1914-ben kimaradjunk), és az itt kialakuló gazdasági konjunktúra idején beleélhettük magukat abba, hogy na igen, minden a helyére került. Latin helyett magyar hivatalos nyelv – és ezzel az a keret, amit pl. a felvidéki szlovákok évszázadokig megszoktak és elfogadtak: megszűnt.
Ennek az egyik ikonikus mozzanata 1913-ban, tehát az aranykor végén (ha az akkor még nem is úgy látszott) a településnevek revíziója, amikor százszámra adtak olyan hivatalos magyar neveket falvaknak, amelyeket akkor találtak ki – és ott helyben még magyar sem nagyon volt, aki használta volna, de ha volt, annak is újak voltak.
Így már nem akartak maradni – a román és a szerb már elég korán, de a XX. század elejére a szlovák sem. És amikor ezt a döntést a nemzeti elitek meghozták, a történelmi Magyarország fenntarthatatlanná vált. A Horvátország nélküli államterületen 54% magyar volt akkor. Ez az arány ma saccra 40% körül lehet.
Trianonnal nekem személy szerint nem az a bajom, hogy a történelmi Magyarországnak vége. Sokkal inkább az, hogy az inga brutálisan túllendült: a magyarság egyharmada került a határon túl úgy, hogy az elszakított népesség kb. fele normális határok kijelölésével megmaradhatott volna Magyarországon.
Trianon lehet, hogy igazságosabb volt, mint az azt megelőző helyzet, de a magyar etnikum határait annyival lépte túl, hogy az már összemérhető a korábbi helyzet (pl. román és szlovák szempontú) igazságtalanságával (ez már lehet lead a mandin…). Turócszentmárton, Zsolna, Gyulafehérvár, Újvidék elcsatolása elkerülhetetlen és nemzetiségi alapon jogos is volt. Érsekújvár, Kassa, Ungvár elvétele viszont igazságtalan, a dunai határ Komárommal, Párkánnyal, Szatmárnémeti és Szabadka esete pedig vérlázító.
A magyar politikát – már amikor egyáltalán foglalkozott ezzel a kérdéssel, tehát mondjuk a Horthy-rendszerben – egyfajta revíziós kettősség bénította meg. A tömegek használatára mindig is a „Mindent vissza” volt a jelszó, „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában” meg a „Nem, nem, soha”. A profi politika pedig a színfalak mögött gőzerővel dolgozott az etnikai revízió előkészítésén, tehát célként olyan határmódosítást tűzött ki, amely túlnyomóan magyarlakta területeket szerzett volna vissza. Volt ilyen: a Csallóköz és a dunai síkság, a nógrádi és a gömöri határ, Kassa térsége, a Bodrogköztől a kárpátaljai peremen át a Partiumig, a Délvidék egy része, elsősorban a Szabadka-Topolya-Ada vonaltól északra. A meglehetősen kevert Erdélyen különösen sokat agyaltak.
Ez a kettősség már a párizsi békekonferencián felszólaló és a magyar álláspontot ismertető Apponyi Albertet is lehetetlen taktikai helyzetbe hozta. Ő természetesen érvelt Nagy-Magyarország egysége, értékei mellett – csakhogy addigra ezt már eldöntötte az antant. Így aztán, mire sorolhatta volna, hogy a határok mentén milyen magyarlakta tájak elcsatolása készül, arra már valószínűleg nem igazán figyeltek; pedig annak lett volna tétje.
Pedig az etnikai revízió gondolata igenis lehetséges stratégia, legalábbis a „mindent visszánál” jobb. Ráadásul ma, egy évszázadnyi asszimiláció, menekülési hullámok, kitelepítések, lakosságcserék után az etnikai alapon egyáltalán felvethető területek sokkal kisebbek, mint a második világháború előestéjén (ki ne hagyjam a holokausztot, ami aztán tényleg elintézte Kassától Munkácson át Nagyváradig a nyelvhatárt). A Duna vonala úgy-ahogy, de Léva, Losonc már nem, a román határ mentén szinte semmi (a ma is csaknem színmagyar Székelyföld a határoktól több száz kilométerre, masszívan román tájak után helyezkedik el). Ráadásul ez a kérdés most nem is pakolható ki az asztalra. De akkor miért mondom egyáltalán és melyek lehetnek mai céljaink ebben az egész katyvaszban?
Tényleg „mindent vissza”? És tényleg „jó így”? – miközben a nyelvhatár hátrál, vessük össze a 100 évvel ezelőtti helyzettel (forrás).
Az első számú célt abban látom, hogy – nagyon leegyszerűsítve – a mostanra előállt etnikai viszonyok ne változzanak tovább a rovásunkra a jelenlegi állami keretek közt sem. Ehhez pl. a kettős állampolgárság megadása szerintem érdemi és jó döntés – külön elemzést érdemel, hogy miért nem lett átütőbb a sikere.
Az európai jogrend azért elég sok lehetőséget teremt, persze ezek nem magyar-specifikus lehetőségek, de nehogy már ne tudjuk kitalálni, hogy kell őket erre használni. Azt, hogy az EU-tagság tizenöt éve alatt nem sikerül azt elérni, hogy Párkány hivatalos neve Párkány legyen, ezt azért nem hittem volna 2004-ben. Aztán a tábla alá – lévén lakja 20%-nyi szlovák kisebbség, ki lehet írni kék alapon fehérrel, hogy Párkáń vagy Štúrovo, ahogy a szlovákság kívánja. Helyi népszavazás, amely után a szlovák nyelvtörvényre hivatkozva érvénytelenítik az eredményt? Ha nem találunk a szubszidiaritáson (helyi dolgokról helyben döntsenek) alapuló európai jogrendben olyan alapszabályt, amivel ez ellentétes, akkor megérdemeljük. Csak hát meg sem próbáltuk odáig vinni.
Amikor a szlovák nyelvtörvény diszkriminálja a magyar nyelvhasználatot, arra nem az az eredményes (bár mégoly igaz) válasz, hogy „ezer éve itt voltunk és a saját földünkön nem beszélhetünk a nyelvünkön”, hanem hogy az EU-ban milyen alapon diszkriminálják az EU bármelyik hivatalos nyelvét? Az előbbire, minden igazsága ellenére mindenki legyint, az utóbbira viszont nem igazán lehet, ha következetesen csináljuk.
Szlovákia tiltja a kettős állampolgárságot, és elveszi a szlovákot attól, akinek van másik, akár magyar, akár cseh, akár amerikai. Mit tettünk erre? Titokban küldtük az útlevelet annak, aki kérte, ki ne derüljön a szlovák hatóságok előtt. De hát könyörgöm: egy határ menti magyar falu sincs odaát, ahol a nagy többség bevállalta volna a magyar állampolgárságot? Mert az kb. sakk-matt, egy falutól nem lehet elvenni a szlovák állampolgárságot – illetve lehet, csak akkor elég nyilvánvalóan adódik a kérdés, hogy miért tartozik oda az a falu, ha az államnak nem kell? Viszont ha nincs ilyen falu, akkor meg tényleg hagyjuk az egészet.
A második számú cél, hogy tudjunk többet, sokkal többet „odaátról”, mint ma. Az, hogy busszal körülmegyünk Székelyföldön, megvesszük a Wass Albert-könyveket a somlyói árustól (és aztán soha nem olvassuk el), az édeskevés. Lehet utána mindentvisszázni (hiszen elmentünk a Kárpátokig és ott is magyarul beszéltek – igen, ott pont, sehol másutt). Vagy lehet nem odamenni és azt mondani, hogy ez nem érdekel. Ami lényeges lenne, hogy nekünk, anyaországi magyaroknak kellene sokkal többet tudni arról, milyen viszonyok voltak, vannak odaát. Mutatni nemzettársainknak, hogy együvé tartozunk.
(Ennek első lépése, hogy a felvidéki magyart nem nevezzük szlováknak, az erdélyit meg románnak. A sokadik meg az, hogy amikor csinálunk egy egyébként jó trianoni imázsfilmet mostanában, akkor tudjuk, hogy a párkányi család nem KN, hanem NZ-rendszámú autóba száll, a szabadkai kocsin pedig nem NS, hanem SU jel van – csak hogy tudják ők is, hogy tudjuk…).
Látszólag kilóg a sorból, de ha már tudnunk kell, hogy mi van odaát, akkor tudjunk a szerintem talán legfontosabb rendszerhibáról, ami mindenhol előjön (hm, igen, nálunk is): ez pedig az államnyelv tanítási módszere. Nem az a baj, hogy Szlovákiában mindenki tanuljon meg szlovákul, Romániában románul, és így tovább: ez szükséges és a nemzetnek még jól is jön ez a tudás. A gond ott van, hogy mindenki úgy tanítja a saját nyelvét, ahogy mi itthon nyelvtanórán – miközben egy idegen anyanyelvűnek ez sportszerűtlen nehezítés, nekik úgy kéne, ahogy nekünk az angolt vagy németet, tehát idegen nyelvként. A hőbörgők persze ott is előjönnek azzal, hogy „nehogy már Romániában idegen nyelvként tanítsuk a románt” – pedig ha a cél az, hogy mindenki tudjon rendesen beszélni az állam nyelvén, akkor bizony úgy érdemes, és talán ez lenne a cél.
Az ötletek folytathatók, de az aprómunkát nem ússzuk meg – vagy ha elhagyjuk, akkor ne csodálkozzunk az asszimiláción.
Az etnikai revízió lehetőségét pedig nem azért mondom, hogy ezt most azonnal rántsuk elő, de ez egy korrekt válasz bármely olyan esetben, amikor egy ottani politikus azt mondja, hogy „nyelvtörvény van, beszéljetek államnyelven”. OK, nem tetszik? Lehet visszaadni… na nem a Felvidéket vagy Erdélyt, hanem a magyarlakta részeket, és nem lesz ilyen problémátok.
Ezt a viselkedésmódot – tehát alapvetően tisztelem a szomszédot, jóindulattal állok hozzá, viszont ha nemzeti létünk alapját a szülőföldön megkérdőjelezik, arra az etnikai revízió felvetése szerintem kötelező válasz. A „mindentvissza” nem komoly licit, a „jóezígy” meg nem igaz. Az „Igazságot Magyarországnak” önmagában kevés: találjuk ki, mi a másnak is elfogadható „igazság” és dolgozzunk is érte.
Forrás:kard.blog.hu
Tovább a cikkre »
