Tény, hogy agyonhallgattak minket. Csak a 100. évforduló közeledtével kezdtek tudomást venni rólunk, a szakma gyakorlatilag ma sem. Pedig már a 30. kötetnél tartunk. Több mint ötezer oldalnyi terjedelemben jelent meg kutatóintézetünk kiadványaként a Trianoni Szemle.
A Szent István-díjal kitüntetett görög származású Szidiropulosz Archimédesz szociológus, a Trianon Kutatóintézet alapító elnöke, a Trianoni Szemle folyóirat alapító főszerkesztője (k), miután átvette az elismerés díszoklevelét Rétvári Bencétől, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) parlamenti államtitkárától (j), balról a díjátadó Bihari-Győri Vivien, a díjat alapító család tagja az elismerés ünnepélyes átadásán a Magyar Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeuma koronatermében 2021. június 5-én. A háttérben jobbról id. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. MTI/Illyés Tibor
Szidiropulosz Archimédesz szociológus, a Trianon Kutatóintézet alapító elnöke, a Trianoni Szemle folyóirat alapító főszerkesztője kapta az idén a Szent István-díjat. Őt kérdezte a Gondola.
– Főszerkesztő úr, az esztergomi díjátadón az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, Rétvári Bence azt mondta, Önnek abban is jelentős szerepe volt, hogy ma már nem tabutéma Trianon. A történelmi tények föltárása miért fontos ahhoz, hogy a sajtószabadság ebben a témában is érvényesüljön?
– A rendszerváltozást követő évtizedben hirtelen nagyon sok Trianonnal kapcsolatos írás, könyv, reprintkiadás jelent meg. A látszat ellenére ezt a kérdést mégis tabuként kezelték. A Trianoni Szemle 2009-es indulását is komolyan próbálták megakasztani. Márton László az első lapszám megjelenése után egyenesen arról elmélkedett az Élet és Irodalomban, hogy mi elő akarjuk venni ismét a „vagonkérdést”, és egyáltalán kik vagyunk mi, hogy Trianonnal foglalkozunk. Azóta kínosabb a módszer: amiről nem beszélünk, illetve nem beszélnek, az nem is létezik. Tény, hogy agyonhallgattak minket. Csak a 100. évforduló közeledtével kezdtek tudomást venni rólunk, a szakma gyakorlatilag ma sem. Pedig már a 30. kötetnél tartunk. Több mint ötezer oldalnyi terjedelemben jelent meg kutatóintézetünk kiadványaként a Trianoni Szemle.
A Szent István-díjjal kitüntetett görög származású Szidiropulosz Archimédesz szociológus, a Trianon Kutatóintézet alapító elnöke, a Trianoni Szemle folyóirat alapító főszerkesztője a díj ünnepélyes átadásán a Magyar Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeuma koronatermében 2021. június 5-én. MTI/Illyés Tibor
A közvélemény tudatos és totális félrevezetése volt a célja a balliberális sajtónak, száz-száztíz évvel ezelőtt éppúgy, mint ma, a 21. században. És mivel a „politikailag korrekt beszéd” a nemzeti, konzervatív oldalra is hatással van, ezért gyakran ma sem mernek nyílt eszmecserét folytatni Trianon mélyebb okairól, mert félő, rájuk aggatják a szélsőségesség, a rasszizmus, az antiszemitizmus s a többi bélyegét. Ez az oka annak, hogy az iskolai könyvtárakban nem merik kitenni a Trianoni Szemlét, mert „jobb a békesség”. Jelenczky István filmje például nem kapott semmiféle állami támogatást, ráadásul a köztévé le is tiltotta a vetítését, mint 2004-ben Koltay Gábor filmjét. Az Európai Unióban és az Egyesült Államokban polgárjogot nyert, úgymond „korrekt” beszéd nálunk is kezd elterjedni. Láthatóan emiatt a jobboldal is óvatos, nem mindig mer kiállni a saját véleménye, értékrendje mellett. Trianon ügyében sem.
Én meg vagyok győződve, hogy folyóiratunk – szaktanulmányaival, forrásdokumentumaival, történeti, irodalmi és művészeti elemzéseivel, térképmellékleteivel – jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ma már szabadabban beszélnek, beszélhetnek az emberek a „békeszerződésnek” nevezett trianoni diktátumról s az ebből következő traumákról.
Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) parlamenti államtitkára beszédet mond a Szent István-díj ünnepélyes átadásán a Magyar Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeuma koronatermében 2021. június 5-én.
A száz évvel ezelőtti vagy a még korábbi esztendők történelmi eseményeinek feltárása segít megérteni azt is, hogy mi a sajtószabadság – és miért nem érvényesült sem akkor, sem ma a szólásszabadság. Az 1867 után létrejött dualista államalakulatban Magyarország igazi liberális államként működött, ahol a liberális és baloldali sajtó aranykorát élte. Nem véletlen, hogy gróf Tisza István több sajtóorgánumot is alapított (Magyar Figyelő, Az Ujság), hogy a konzervatív szabadelvű hang is hallatszódjék. Köztudott, hogy a századelő magyar sajtója, mely európai összehasonlításban is szabad volt, sorozatosan követett el bűnös visszaéléseket politikai pártokkal, politikusokkal és a kormányzattal szemben. Úgy látszik, a teljes sajtószabadsággal együtt jár a visszaélés szabadsága is. Ezért oly gyakoriak a sajtóvétségek.
Emiatt fontos a történelmi tények lehetőség szerinti korrekt föltárása. Persze elfogultságok mindig lesznek, különösen Trianon esetében. A mi oldalunkon is érvényesülnie kell a szabadságnak, az arra való bátorságnak, hogy túllépjünk a manipuláló „korrektség” szellemén, és kiálljunk végre a Trianont kiváltó okok, körülmények feltárása, megismertetése mellett is.
Sajnos, a média a kizárólagosságig menő befolyással van az emberekre, különösen, ha szenzációszámba menő hazugságokat terjeszt, amire nagy tömegek vevők. Egy példa a sajtó „kútmérgezési” technikájának érzékeltetésére a dualizmus korából: az egyik ismert korabeli napilap azt írta, hogy a geszti uradalomban egymás után halnak meg a cselédek, mert Tisza István – merő fukarságból – nem tisztítja meg a kutakat. Természetesen az akkori sajtó munkásai is tudták, hogy ez a vád abszurd! Nincs új a nap alatt. A médiavilág ma is – határtalan szabadságot élvezve – felelőtlenül hinti a hazugságokat, ha el akar érni valamit (a megrendelő kívánalma szerint). Sokan képtelenek elfogadni, hogy Európa szívében másképpen gondolkodók is vannak, akik nemzetük, családjuk jövőjét féltik, s a hagyományokon alapuló értékeket képviselnek, jövőt képzelnek el. A szavak devalválódtak. A „liberális” ma már nem szabad(gondolkodó), hiába harsogja az anarchiát provokáló korlátlan szabadosságot. Aki valóban szabadgondolkodó, az a másik felfogását is elfogadja, esetleges tévedéseivel együtt. Aki nem ismeri el ugyanazt a jogot másoknál, azt nem lehet szabadelvűnek tekinteni.
A Habsburgok kiábrándítóan cinikus nagyhatalmi szerepének, a magyarok iránti lebecsülő és dölyfös magatartásának, valamint a magyar parlamenti és azon kívüli értelmiségi elitnek s az őket támogató liberális sajtónak jelentős szerepe volt a trianoni tragédia bekövetkeztében, annak súlyosságában.
Itt az ideje, hogy jövőnket ne hazugságokra és elhallgatásokra építsük, mert ez az egyéneket éppúgy elbizonytalanítja, mint az egész nemzetet. Úgy látszik, a négy évtizedes kommunista időszak szellemisége visszatérőben van Európában is és hazánkban is. A HVG.hu írta – csodálkozásának hangot adva – 2006-ban: miért csak a magyar társadalom kezelte úgy a békeszerződést, mint „a legszörnyűbb csapást”, pedig a németek is, a törökök is, sőt még a románok is elégedetlenek voltak a békeszerződéssel. A baloldali lap csupán azt felejtette el hozzátenni ehhez az abszurditáshoz, hogy a németek és a törökök a magyar veszteségek töredékét szenvedték el, a románok pedig azért voltak elégedetlenek, mert még többet akartak kihasítani a magyar földből. Nem rajtuk múlott. És az internetes lap még azt is hozzátette, hogy mi, konzervatívok „irracionális dimenzióba emeltük” az ügyet. A baloldali sajtó azóta is ilyen és ehhez hasonló eszközökkel próbál hatni fogyasztóira.
– Ma is sokakat foglalkoztat, hogy mi vezetett a 101 évvel ezelőtt történt trianoni tragédiához. Az előzmények terepén meddig lehet elmenni? Rá kell-e mutatni, hogy az ősiség brutális felszámolása katasztrófát okozott? Elmehetünk-e egész Mátyás királyig, akinek uralkodása alatt már területeket vesztettünk az akkori Oláhországgal szemben? Lehet-e kutatni a lélektani téveszméket, a „Jótett helyében jót várj” közmondás ártalmait, és más nüánszokat?
– Igen mozgalmas a magyarok történelme: felkelések, forradalmak, szabadságharcok követik egymást. És a kudarcból is erőt merítő, abból kitörő nemzeti buzdítás, az ún. Ravasz László-i magyar bánat és a szabadság akarata őrizte meg a magyarokat ezeregyszáz éve, s hozott a nemzet számára „hasznot”, például 1867-ben. Igaz, ennek később nagy ára lett. Azóta újabb kudarcok érték a magyarságot. Trianon volt a legfájdalmasabb, a leglesújtóbb.
A Trianonhoz vezető út igen hosszú és bonyolult folyamat volt. Nem 1918-cal és nem 1919-cel kezdődött. Mindenekelőtt le kell szögezni: Trianonra a legkézenfekvőbb magyarázat a háború elvesztése. Ellenkező esetben minden olyan (amúgy hamis) érvrendszer – mint például Magyarország azért kapta Trianont, mert elnyomta a nemzetiségeket – be sem került volna a nagy történészek szótárába. De lépjünk túl a feltételezéseken, maradjunk a tényeknél.
Ha teljességre törekszünk a kérdés megválaszolásakor, ha nem is a honfoglalásig, de a 13. századig, Mohácsig, a török hódoltságig kell visszamennünk. Az Aranybullának volt egy úgynevezett ellenállási záradéka (1351), amelyre hivatkozva a nemesség felléphetett a Habsburg uralkodók ellen, amennyiben azok megsértették az alkotmányt. 1687-ben a pozsonyi országgyűlésen a magyar nemesség önként mondott le a szabad királyválasztás jogáról és az ellenállás jogáról. Miért tette ezt? Hiszen ezzel megnehezítette saját érdekérvényesítését az uralkodóval szemben.
Magyarország demográfiai térképe a 13. századtól kezdve a 19. század végéig jelentős változásokon ment át. Az országot ért különböző külső támadásoknak súlyos következményei voltak. Kezdődött a tatárjárással és megszállással 1241–42-ben, folytatódott a török hódoltsággal. Az ország lakossága megfogyatkozott, régiók váltak pusztasággá (főleg az Alföld), aminek következtében az ország etnikai összetétele drasztikusan megváltozott. Mátyás király halála után anarchia, viszályok, ellenségeskedések jellemezték a magyarok magatartását, így a nemzeti egység, a közös akarat csírájában sem születhetett meg. A hódoltsággal járó veszteségek, az állandó háborúskodás menekülésre kényszerített sok embert, főleg a városi polgárokat és a nemességet. A támadások és pusztítások következtében alapvetően megváltozott az ország demográfiai összetétele, valóságos migrációs folyamatok zajlottak. Az uralkodók a lakatlan területekre különböző népeket telepítettek le: besenyőket, szászokat, kunokat, jászokat, majd a török hódoltság után, a 17–18. század folyamán újabb migrációs hullám indult Magyarország felé: elsősorban görög, szerb, örmény és zsidó kereskedők letelepedését támogatták az uralkodók. Amikor elindult Magyarország első modernizációs politikai és gazdasági irányvonala (ez a reformkor) az ország lakosságának több mint a fele nem magyar nemzetiségű volt.
Az ellentétek a különböző nemzetiségek és a magyarok között kiéleződtek, és ez a probléma állandósult. 1848 sem tudta megoldani a nemzetiségi kérdést, amelyet egészen Trianonig megoldatlan maradt. Azt a feltételezést azonban határozottan vissza kell utasítani, hogy a nemzetiségek elnyomása vezetett Trianonhoz. Ezt a kezeletlen kérdést csupán felhasználták Magyarország külső és belső ellenségei a koncszerzés érdekében. (Miért, Európa nyugati felében kesztyűs kézzel bántak a kisebbségekkel vagy a gyarmatok népeivel?)
Andrásfalvy Bertalan néprajztudós – állandó szerzőnk – kutatási eredményei még inkább megvilágítják Trianon okainak a régmúlt századok bűneiben történt fogantatását. Nem véletlen, hogy az ő szemléletével az akadémikusok nagy része sem ért egyet, mert nem érdekük. Mit is állít Andrásfalvy? A 13. században a Nyugat-Európába irányuló marhaexport nagy nyereséget hozott a főnemességnek, akik az Alföld kultúrtáját puszta legelővé változtatták a földek kisajátításával a marháik számára. Ez több száz alföldi falu elpusztításához, eltűnéséhez vezetett, mivel tönkretette „a köznép, a jobbágyok több évszázad folyamán kialakított, a természeti folyamatokkal együttműködő sokoldalú gazdálkodását”. Persze Európa nyugati felében is ugyanez történt, például Angliában. A rendek (a hatalmasok számszerűen kis csoportja) ezzel „nemcsak az ország irányítását sajátították ki, hanem a történeti tudatot alakító történetírást is”. Sőt kirekesztették a nemzetből, a nemzet fogalmából a többséget alkotó köznépet és a jobbágyokat. Ez a 19. és 20. században is komoly konfliktusokhoz vezetett.
Trákia
A lélektani téveszmék (hála, „jótett helyébe jót várj”, naivitás, bizalom és teljes bizalmatlanság) kutatása már nem ennyire könnyű, de igen izgalmas. Mondok egy példát. A nemzetiségi kérdés kezeléséről van szó. (Nemzetiségi viszályaink gyökere – Szekfű szerint is – a reformkori liberális politikában gyökerezik.) Tisza István az erdélyi román főpapokkal folytatott tárgyalásai során (1913–1914) nagyon bízott abban, hogy siker koronázza törekvéseit. Ő, apjától eltérően, kompromisszumokat nemigen kötött, román tárgyalásai során mégis hajlandó lett volna komoly engedményeket adni nekik, például nagyobb teret nyitni a hazai románság politikai érvényesüléséhez. Vajon, arról volt-e tudomása Tiszának, hogy az erdélyi román főpapok kezdettől fogva kettős játékot folytattak: tárgyaltak a miniszterelnökkel, a magyar haza iránti hősies helytállásukra hivatkoztak a háborúban, miközben Bukaresttel titkos kapcsolatot tartottak fenn, és biztosították a bukaresti politikusokat, hogy ők Nagy-Romániát akarják építeni. Ennek sikerében ők jelentős szerepet is játszottak.
Én magam 1867-től indítanám a Trianonhoz vezető útról szóló elemzést. Ebben a több mint öt évtizedben fölsorolhatjuk azokat a belső (a magyar uralkodó elit hibái, nemegyszer bűnei, az obstrukció, a magyarországi nemzetiségek izgatásai stb.) és a külső (román, cseh és szerb támadások, szabadkőművesség, Seton Watson stb.) okokat, amelyek Trianon felé sodorták a magyarságot. De azt ismét hangsúlyozni szeretném: a háború elvesztése okozta közvetlenül Trianont. Sőt, ha a központi hatalmak nyerik a háborút, a felelősség kérdése is másképpen vetődik fel. És itt jönnek be az elemzésbe a forradalmak: az 1918-as Károlyi-féle és az 1919-es kommün. Bár ezeket a forradalmakat „a nemzet jegyében” vívták, de a nemzet ellenében. S ahelyett, hogy erőt öntöttek volna a háborúba belefáradt emberekbe – bizalmatlansággal és felelőtlenséggel rombolták a lelkeket, az egész nemzetet.
– Személyesen Önnek a bajok megértésében mennyit segített, hogy Görögország is hatalmas területeket vesztett Törökországgal szemben, maga Isztambul is görög terület volt valaha Bizáncként?
– Minden kicsi népnek megvan a maga Trianonja. Így a görögségnek is. Még időben is nagyjából egybeesnek a görög drámai események a magyar országvesztéssel. Furcsa módon ennek a kutatása segített eljutnom a görög trianonhoz, annak mély megismeréséhez és megértéséhez.
A várnai csata után kezdték Európa-szerte szervezni ismét a keresztes hadjáratokat. Hunyadi János is nemzetközi seregben gondolkodott, ez azonban nem valósult meg. Nándorfehérvárnál Hunyadi legyőzi, megállítja (1456) a törököt, de a menekülő sereget nem vették üldözőbe, így meghiúsult Konstantinápoly tervbe vett felmentése is a török alól, mint utolsó lehetőség. (Ennek egyik oka Hunyadi halála volt.)
Trákia
A modern Görögország megteremtése a négy évszázados oszmán uralom lerázásával, a görög szabadságharc (1821–1830) győzelmével vált lehetővé. Ezután a nagyhatalmak (Franciaország, Anglia, Oroszország) bábáskodásával 1834-től létrejött a görög királyság, idegen uralkodókkal. A még török kézben lévő görög területek visszaszerzése, vagyis a görög revízió az 1840-es évektől kezdve állandó és reális célja volt a görög külpolitikának. Görögország alatt nemcsak a görög királyság területét kell érteni, hanem az egész oszmán birodalomban élő görög ajkú közösségeket. A cél ezeknek a felszabadítása és egyesítése volt. Így született a Nagy Eszme, a görög irredentizmus gondolata, amely 1923-ig meghatározta az ország politikai és társadalmi életét. A szabadságharctól kezdve a görög állam területileg folyamatosan növekedett. Az I. világháborút követő békerendszer egyike a Sévres-i béke volt, amely Görögországnak visszaadta egész Thrákiát (a keleti részét is) és Kisázsia partmenti területeit, Szmirna központtal. A törökök azonban Kemal Atatürk vezetésével (miután elűzték a szultánt) elutasították a békeszerződés ratifikációját, sőt elérték annak revízióját is, s az 1923. évi Lausanne-i békében a Nagy Háborúból győztesen kikerülő Görögországnak – a törökkel vívott kisázsiai háború vesztesének! – le kellett mondania a korábban neki ítélt területekről: Kelet-Thrákiáról, az egész kisázsiai partmenti területekről, Szmirnáról, valamint az Égei-tenger északkeleti részén fekvő két szigetről, Imbrosról és Tenedosról. Ezzel lezárult egy korszak, többé nem a Nagy Eszme a görög külpolitika meghatározója. Az igazi tragédia azonban nem ez volt, hanem a kisázsiai katasztrófa néven elhíresült eseménysorozat (1911–1922), amely közel egymillió őshonos görög elpusztításához s másfélmillió ember Görögországba történő áttelepítéséhez vezetett. Egyetlen bűnük: keresztények voltak. Ezt nevezem én görög Trianonnak.
– A nem külföldről pénzelt, hanem hazai célokért fáradozó civil szervezetek mit tehetnek azért, hogy a trianoni tragédia okozta sebeket orvosoljuk?
– Kiindulópontként említem azt, hogy a közvélemény számos olyan civil szervezet munkáját nem ismeri, amely a nemzet jobbítását tűzte ki céljául. Az emberek nem ismerik ezeket a magyar érdekeket szolgáló szervezeteket, s hogy mit tesz egy-egy komolyabb magyar civil szervezet, arról keveset tudunk.
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
