A mohácsi csata, majd Buda 1541-es elfoglalása hosszú távon sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint a trianoni békeszerződés.
Pálffy Géza történész, a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport akkori vezetője szerint az újabb kutatási eredmények alapján több, napjainkig élő toposzról is ki kell mondani, hogy tévedés. Magyarország nem ütközőállam és nem Habsburg-gyarmat volt, hanem védőbástya, de nem annyira a kereszténységé, mint inkább Közép-Európáé. Megmaradásában pedig a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt, olvasható a National Geographic cikkében.
„Mohács hosszú távú hatásait tekintve valódi fordulópont volt nem csupán Magyarország, hanem egész Közép-Európa számára is. Jagelló II. Lajos magyar–cseh király halálával, majd Habsburg Ferdinánd királlyá választásával 1526 és 1527 fordulójára a korábbi másfél évszázados magyar–oszmán konfliktus alapjaiban alakult át. A Habsburgok magyar trónra kerülésétől kezdve az oszmánok számára már nem Magyarország volt az igazi ellenfél. A magyar–török küzdelem tehát a mohácsi csata után néhány hónappal a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom vetélkedésévé vált majdnem két évszázadra”
– mondta a történész.
A mohácsi csata korabeli megítélésével kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghatározó politikai döntéshozók egész Európában foglalkoztak a magyar vereség következményeivel. Újabb kutatási eredmények alapján kiderült, hogy a spanyol állami szervek legfontosabbika, a ma is létezőÁllamtanács létrejöttéről szóló első fennmaradt dokumentumok egyike szerint a testület tárgyalt a mohácsi csata után kialakult európai helyzetről, és egyebek mellett támogatást szavaztak meg Ferdinándnak. Csaknem naprakész információkkal rendelkezett az eseményekről az angol uralkodó, és sok mindenről tudott a pápa is.
Pálffy Géza felhívta a figyelmet arra, hogy a Magyar Királyság a mohácsi csatát követő másfél évszázadban mindvégig hatalmas támogatást kapott az osztrák tartományoktól, a német birodalomtól és Morvaországtól. Véleménye szerint ezért nem állják meg a helyüket a Habsburgok mulasztásairól korábban a hazai történetírásban is fel-felbukkanó vádak, sőt, Magyarország megmaradásában a 16–17. században a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt. Hozzátette azonban, természetesen nagyon is jól felfogott érdekből. Olyan kölcsönös egymásrautaltságról volt szó tehát, amikor mind a magyaroknak, mind a Habsburgoknak szükségük volt egymásra.
A történész úgy véli: az oszmán haderőnek elvileg lett volna rá lehetősége, hogy a hódoltsági területeket akár Bécstől nyugatra is kitolja, amennyiben a Magyar Királyság egy balkáni államszervezetű ország lett volna, ahol nincsen például erős rendiség és jól működő államigazgatás, az oszmán haderő eljuthatott volna nyugatabbra is annál, mint ameddig végül is eljutott.
A történész beszélt arról is, hogy lényeges különbség van a sokszor használt ütközőállam és védőbástya fogalma között. „Leegyszerűsítve: a védőbástyának én is része vagyok. Az ütközőállam viszont rajtam kívül eső területet jelöl. Hunyadi Mátyás királyunknak például Bosznia ütközőállama volt. Bevonult oda, helyőrséget vezényelt egy-egy kulcsvárba, de nem volt Bosznia legitim és tényleges uralkodója” – magyarázta Pálffy Géza. Mint mondta, a Habsburgok magyarországi viszonyában más volt a helyzet. 1527-től I. Ferdinánd legitim uralkodója volt a Magyar Királyságnak, ezért neki és utódainak nem előretolt ütközőállamuk, nem gyarmatuk volt Magyarország, hanem a monarchiájuk része. Védőbástyájuk és éléskamrájuk. Hozzátette, hogy a Magyar Királyság elsősorban Közép-Európa védőbástyája volt és nem, pontosabban nem egyedül a kereszténységé. Magyarország tehát nem egymaga, hanem Horvátországgal közösen állt helyt szárazföldön a kereszténység védelmében, miközben ugyanezt tették a Földközi-tengeren a spanyolok vagy északabbra a lengyelek.
Az Erdélyi Fejedelemségről szólva határozottan vitatta azt a 19–20. századból visszavetített koncepciót, hogy az erdélyi fejedelmek a magyar nemzeti egységet képviselték volna. Mint mondta, a törökök által „Szülejmán szultán műveként” emlegetett Erdélyi Fejedelemség nem volt a magyar nemzeti függetlenség letéteményese. Már születésekor kényszerpályára került, és ebből a helyzetből később nem igazán volt kiút. Erdély vezetőinek a törökök markában a kezdetektől igen szűk ösvényen kellett lavírozniuk. A magyarság ottani részének a megmaradásához viszont kétségkívül ez volt az egyetlen út, vagyis a fejedelemség létrejötte egyértelműen pozitív jelenségnek tartható.
A török hódítás hosszú távú hatásaira kitérve azt emelte ki, hogy a rendszeres hadjárások felmérhetetlen pusztítással, a településrendszer, a város- és kolostorhálózat vissza nem fordítható, egyes régiókban 60–90 százalékos mértékű károsodásával jártak, következményeként pedig átformálódott a Kárpát-medence etnikai térképe. Az utóbbi kapcsán utalt arra a történész, hogy Szakály Ferenc akadémikus már negyedszázaddal ezelőtt is „Trianon török kori gyökereiről” beszélt, hiszen a hódoltság korában a magyarság megindult a kisebbségbe kerülés útján.
„Reálisan nézve, ki kell mondanunk: 1526 és 1541 sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint utóbb Trianon. Bár a területveszteség – éppen az Erdélyi Fejedelemség létrejötte miatt – kisebb volt, mint a 20. század elején, a késő középkorban Budáról irányított jelentős magyar középhatalom örökre elveszett; a Magyar Királyság pedig egy közép-európai államkonglomerátum, a Habsburg Monarchia részévé vált. Hangsúlyozandó: katonai, politikai és gazdasági szempontból ez a pozíció előkelő volt”
– fogalmazott a történész.
National Geogprahic
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
