A Berberov család az 1970-es években az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosában, Bakuban élt. A családfőnek, az építész Lev Lvovics Berberovnak jól ment a sora, és a korabeli szovjet családok többségéhez képest elképesztő jólétben, száz négyzetméteres lakásban éltek, ahol számos állatot tartottak: macskát, kutyát, papagájt, sünt, kígyót, mosómedvét és sok egyéb fajt, változó létszámmal. Így amikor Lev felesége, Nyina egy nap az állatkertből elhozott, haldokló oroszlánkölyökkel állított haza, túl nagy meglepetést nem okozott.
Nyina Berberova és lánya, Jeva az állatkertben jártak aznap, és felfigyeltek egy nemrég született, ám láthatóan beteges oroszlánkölyökre, akivel anyja nem törődött, és igen rossz állapotban volt. A nő és lánya meggyőzték – egy állatorvos ismerős közbenjárásával – az állatkert vezetését, hogy adjanak a kicsinek egy második esélyt az életre, és engedjék nekik hazavinni a kölyköt.
A négytagú család – Lev Lvovics, a családapa, Nyina Petrovna, az anya, és a két gyermek, Jeva és Roman – a nap 24 órájában felügyelte a kis jövevényt: cumisüvegből itatták, meleg vizes tömlőkkel tartották melegen, és masszírozták napokon át mellső mancsait, amelyeket ekkor még egyáltalán nem volt képes mozgatni. Végül lábra tudott állni, és megtanult járni, azonban mellső végtagjai sosem nyerték vissza teljesen funkciójukat – ez a későbbi filmfelvételeken is megfigyelhető.
A kisoroszlán az angol King (Király) nevet kapta, és – mivel egészen kis korától az emberekhez és a lakáshoz volt szoktatva – kiválóan beilleszkedett a Berberov-családba. Mérete és étvágya azonban hamar rádöbbentette befogadóit, hogy nem biztos, hogy az állat helye a lakásban van: az immár egészséges állatot megpróbálták visszavinni az állatkertbe, azonban King odaérkezve valóságos hisztit rendezett.
A gondozók közölték a családdal, hogy az állat immár sem állatkertben, sem a vadonban nem alkalmas az életre: náluk kell, hogy maradjon továbbra is. King visszakerült a Berberov-lakásba, ahol továbbra is családtagként kezelték. A különös jelenségre idővel már nem csak a szovjet, de a külföldi sajtó is felfigyelt. Számos riport készült a család életéről, és a tudomány is érdeklődéssel figyelte az eseményeket.
A lakás erkélyére rácsot szereltek, hogy az oroszlán ne szabadulhasson ki, azonban King jelenléte így sem volt hatás nélkül a szomszédokra. Az éjszaka is néha fel-felüvöltő állat gyakran riasztotta őket álmukból, és a napi sétáltatás – habár a nagymacskát pórázon tartották – is sokakban keltett félelmet. A szomszédok főleg annak nem örültek, amikor a 200 kilogrammos állat a szűk lépcsőházban nekinyomta őket a falnak.
A család állatai közül King a legszorosabb barátságot a kis, fekete kutyával, Csappal kötötte, aki a kisoroszlán megérkeztekor már hat éves volt. A négy kilót sem nyomó kutya Nyina Berberova szerint egyfajta nagyapaszerepet öltött magára, és még kifejlett korában is képes volt fegyelmezni Kinget: ha az oroszlán rosszban sántikált, az eb ugatva kergette be a konyhaasztal alá, ahol King aztán fülét-farkát behúzva lapított. A két állat egy tálból is evett – a Kingnek kihelyezett húsnak előbb mindig Csap állt neki, majd – mivel méreténél fogva hamar jóllakott – utána következett a nagymacska.
Az oroszlán a vendégekkel sem volt soha agresszív: a családot gyakran látogató fényképész, Vlagyimir Alekszejev elmondása szerint King szimplán egy nagyra nőtt házimacskaként viselkedett – a legdurvább dolog, amit emberekkel csinált, az volt, ha megpróbálta megnyalni őket. Mivel a macskafélék nyelve a hús letépésére szolgáló, visszafelé hajló sörtékkel borított, ez korántsem kellemes érzés, ám Alekszejev szerint ilyenkor elég volt, ha az ember eltolta magától King fejét, és az állat rezignáltan visszavonult egy sarokba, avagy a félemeletre, amely a legkedveltebb fekhelye volt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
