Bocsássa meg az Olvasó ezt az idegenszavas címet. Csakis azért választottam, mert kifejezőbbnek érzem arra, amiben vagyunk. Hogy vergődünk a testünket-lelkünket megrontó milliónyi negatív hír megveszekedett hálójában. Hogy azt érezzük, ennek már sose lesz vége. S néha legszívesebben felordítanánk: elég!
Nem akarjuk minden áldott nap azt olvasni és hallani, mennyire veszélyes ez a járvány. Nem akarjuk tudni, hányan haltak bele hétfőn, kedden vagy éppen szerdán… Rémtörténetekre sem vagyunk kíváncsiak, arról, hogy váltak áldozatává fél vagy egész családok ennek az átkozott covidnak. Nem akarjuk, hogy elhitessék velünk, ennek tán sosem lesz vége, ez katasztrófa. Nem, mert régi bölcsesség, hogy mindennek vége lesz egyszer. Ennek is.
Nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom, hogy portálunkon március óta a leggyakrabban használt kifejezés a koronavírus. Ezt a címkét az utóbbi napokban is felettébb gyakran, a cikkek 80 százalékánál használjuk. Újságíróként ki vagyunk téve annak, hogy a rossz hírek hozói legyünk. Mert azokból bizony Dunát lehet rekeszteni. Vannak napok, amikor besokallunk, amikor kimondottan felüdülést jelent számunkra, ha valami másról, ne adj Isten jóról, is írhatunk. Emberből vagyunk mi is, szívünk-lelkünk nekünk is vágyik a jóra és szépre.
Hogy mikor szabadulunk a mérgező információk hálójából? Talán most, amikor megváltásunk reménye, a vakcina elérhetővé vált? Vagy amikor eljön tavasz, és a meleg messzire űzi ezt az átkozott vírust? Esetleg, ha végre valami pozitívat és biztatót is mond a politikus vagy a járványügyi szakember?
Ne várjunk semmire! Fogadjuk el, hogy itt van ez a nyavalya. Azt is, hogy nálunk rosszul kommunikálják a helyzetet, csak félelemkeltésre és riadalomra futja, a higgadtság legfeljebb csak nyomokban fedezhető fel.
Tartsuk be az előírt szabályokat és próbáljunk meg normálisan élni! Csak semmi para! Nem félni, nem rettegni, hanem csak örülni a napsütéses, havas téli reggelnek, szerettünk mosolyának, vagy idézzük fel a régi farsangi mulatságok hangulatát. Merthogy most volna a vigadozás ideje. Ha bálba nem is mehetünk, otthon azért táncolhatunk párunkkal, gyermekünkkel. Vagy nézzünk meg a tévében egy jó kis vígjátékot!
De a lélek legjobb doktora mégis a természet. Olyan templom az, ahol a megfáradt ember békére, nyugalomra lel. A tudat kitisztul, a tüdő jó levegőhöz jut, a szem gyönyörködhet a tájban. Meglepetést is tartogathat, a tisztáson bármikor előbukkanhat egy őz, de a cinkék tánca a kopasz faágak közt is igazán szórakoztató.
Élezzük ki fülünket a jó hírekre is! Mert van azokból is sok. Lehet, hogy szerettünk meggyógyult csúnya betegségéből, rokonuknak gyermeke született, barátnőnk megtalálta az igazit… Végre sikerült a képviselőfánk, vagy össze tudtuk rakni a komódot. Kivirágzott az összes orchideánk, újra elolvastuk Márai Füves könyvét, megdicsérték a frizuránkat, amit fodrász híján magunk kreáltunk.
Sok kis örömből áll az élet. Ezeket vegyük észre és becsüljük meg. Reményik Sándor is megírta: „Ne várj nagy dolgot életedbe,/Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák./Rajtuk át Isten szól: jövök.”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
