Tót(h) örökségünk

Tót(h) örökségünk

Aki Tóth vezetéknévvel nő fel Dél-Szlovákiában, annak biztosan nem semleges a viszonya azokhoz a kijelentésekhez, amelyek a tótokat gúnyolják.

Például azokhoz, amelyek szerint a tótnak csak délig van esze, meg erőtlen, mint a tót kaszás, hogy csak a szelídebbeket említsem. Ha nem tartja is magát az ember tótnak, vagy ahogy manapság nevezzük, szlováknak, ezek mellett a kijelentések mellett már a megörökölt nevünk miatt is nehéz „csak úgy” elmenni. Embere válogatja, ki hogy alkalmazkodik az ilyen helyzetekhez. Van, aki odamorog, hogy hagydabbanemvicces, mások maguk is beállnak a hahotázók közé, és ontják magukból a válogatott sértéseket.

Bár másfél évtizede családtörténetekről, életük meséjéről faggatom az embereket, csak rendkívül ritkán történik meg Dél-Szlovákiában az, ami egy ausztriai magyar rendezvényen nemrégiben. Hogy egy magyar társaságban valaki büszkén és fennhangon hirdesse, ő bizony tót. S ha ez még nem lenne elég, nőként azt is hozzátette, hogy neki szép nagy tót feje van! És nem viccelt! Haján végigsimítva demonstrálta, ő tényleg szereti a testrészt, amit a szüleitől kapott.

vasárnap

Védekezési stratégiák

Meglepő, nem? Nekem is felszaladt a szemöldököm, s úgy éreztem, meg kell tudakolnom, hogy e mögött a két markáns mondat mögött mi minden lakozik. Ha eddig bármikor egy magyar nyelvű életútinterjúban szóba kerültek a „más” gyökerek, például, ha egy beszélgetőtársamban cigány vagy szlovák vér is csörgedezett, általában szolidan kerülte a témát. Önként szinte soha nem hozakodott az ilyennel elő. Ha valamiért nem lehetett mellőzni a tényt, az esetek többségében egy nagyon rövid mondattal le is zárta. A vonakodás tapasztalataim szerint egyrészt arra utalt, hogy attól tartott, nem lesz népszerű, ha kiderül, „nem rendes” magyar. Másrészt sokszor hozzájárult az is, hogy már az illető szülei sem dicsekedtek a származásukkal, így hiába is kérdeztem volna, az elődeivel kapcsolatban önmagának sem lett volna sokkal több információja.

Hányszor, de hányszor futottam bele névváltoztatással járó, rendkívül érzékeny és szövevényes családi történetekbe is! Például, amikor a csallóközi cselédlány a háború alatt hazahozott egy kisfiút, akit inkább senki nem firtatott, hogy honnan volt. A kisfiú felnőve pedig soha nem lehetett biztos benne, hogy az uraság volt az apja, akinél az anyja korábban szolgált, vagy hogy egyáltalán az anyja az anyja volt-e, hiszen rendszeresen zsidónak nézték (és a háta mögött csúfolták is őt). Védekezésképp ki magyarosította, ki szlovákosította a nevét. Mindannyian ismerünk ilyen és olyan eseteket is.

Az a szép nagy tót fejem! – hangzott viszont el ennek a bizonyos, időközben már osztrák állampolgárrá lett fiatal magyar nőnek a szájából. Jóízűen kacagott, amikor csodálkozva faggattam, ezt mégis hogyan gondolja. Szép nagy, hogy még a boltban sem kapni rá sapkát meg kalapot! Egyszerűen nem lehet lépést taratani vele! Nem tudtam hová tenni a dolgot.

Elmesélte, hogy az ükszülei (vagy azok szülei? Ki tudja azt már!) a mai Lengyelországból származtak. Valamikor még Ferenc Jóska idején a Miskolc környéki tót falvakba költöztek egy jobb élet reményében. Üvegfúvók voltak a férfiak, az asszonyok meg a népes családdal foglalkoztak, s nagyon hamar nyelvileg is beolvadtak a helyi evangélikus tót közösségbe. Az üvegfúvás kemény fizikai munka. Bírniuk kellett az erdők hidegét, a favágás gyötrelmét, és a kemencékből áradó forróságot is. Talán innen a hatalmas tenyerünk – tudtam meg.

Hírdetés

Szlovákból magyar, magyarból szlovák

A lány mára már rég elhunyt családtagjai az üveghuták hanyatlásával párhuzamosan egyre inkább erdei munkával s a famegmunkálással keresték kenyerüket. Sok volt az éhes száj, ezért a férfiak a két világháború közti időben már az országot is járták. Az Alföldön arattak, s elkerültek egészen a Duna-kanyarba is dolgozni. Testük bírta a megpróbáltatást, ők elvállalták azt is, amit más már régen feladott. A vasúti sínek alapjait képező nehéz talpfákat húzták-vonták, rögzítették a számukra nem ismeretlen, másoknak viszont gyilkos, dimbes-dombos, erdős vidékeken. Az örökölt minták, a jobb élet reményében lakhelyet változtatás ekkor ismét bekapcsolt bennük. A bükki kis falujukban, amelyet generációkig a hazájuknak tekintettek, felpakolták az asszonyokat és a gyerekeket, és nemsokára a gyönyörű Duna-völgy vált új otthonukká. Ahogyan annak idején a családjaik lengyelből tótokká lettek, a lakosságcsere előtt még három nyelvű, az 1940-es évek végén viszont már „színmagyar” dunakanyari új falujukban ők magyarrá váltak. Bár, ahogy megtudom, a nagymamák emberemlékezet óta minden generációban furcsán beszélgettek egymással.

Eszembe jut ekkor egy pozsonyi portás, aki egyszer csak nagy nehézségek árán tudta leírni a nevemet. Amikor már sokadszor betűztem neki, hogy E-r-z-s és nem E-r-S-z, akkor kifakadt, hogy neki ezt akár illene is tudnia. A szülei magyarok voltak, de ő kamaszként már nem akart megtanulni magyarul. Onnantól soha nem is válaszolt a szlovákul mit sem tudó nagymamájának sem, ha az magyarul beszélt hozzá. Az unokatestvéreivel, rokonaival meg nem keresik egymást. Mert azok magyarok – nyomta meg a hangsúlyt a mondat végén, hogy egyértelmű legyen, nem csak a nyelvről van itt szó. Ő többre tartja magát annál. Aztán sokadszorra is nekiállt a nevem leírásának.

vasárnap

Örülj neki te is, hogy nagy fejed van”

A salzburgi magyar–tót beszélgetőtársam ennek homlokegyenest az ellenkezőjét képviselte. A sokat próbált családtagjai bárhová költöztek is Közép-Európában, egy dolgot biztosan megtartottak a korábbi életükből: a nagyon szoros összetartozásukat, amit nyelvhasználatuktól függetlenül egy ideje már a „tót” jelzővel jelölnek! Mehetne, ki merre lát, de ők továbbra is együtt ünnepelnek mindent. Ritkán van nálunk lakodalom 200 fő alatt, s ma már a Messenger, a Whatsapp és egyéb portálok lettek az új évezred praktikus összekötő eszközei. Ma is cseteltem több unokatesóval. Nem is tartom számon, ki hányadik, mind ugyanolyan közel áll hozzám.

Érezve, hogy őszinte kíváncsisággal álltam előtte, további történeteket osztott meg az életéből. Amikor régen a falusi gyerekek csúfoltak, hogy akkora a fejem, mint egy lónak, a lelkemre vettem a dolgot. Reggelente álltam a tükör előtt, és szomorúan nézegettem a pattanásaimat. Egyébként sem könnyű időszak a kamaszkor! Apám meg odajött mögém, belenézett ugyanabba a tükörbe, és azt mondta saját magának: »ma is tökéletes vagyok! Örülj neki te is, hogy nagy fejed van, nálunk mindenkinek az van!« De nem úgy nagyképűen csinálta ezt, hanem a világ legtermészetesebb hangján mondta mindig!

Felidézte azt is, mennyire meglepődött a ma már férje az első háztűznézőkor. Ő sem alacsony, de a tót nagybácsikon senki nem tud túltenni. Apám a legkisebb a maga 198 centijével, a testvérei pedig 203 és 204 centiméteresek! Ha egy ilyen család megjelenik bárhol, mindjárt meglesz a tekintélyünk! – kacagott, és számomra kezdett felsejleni, mi teszi őt olyan különlegessé!

vasárnap

Innen ered a büszkeségük! És ez az, ami Dél-Szlovákiában egyáltalán nem egyértelmű! Ahogy az első generációs pozsonyi szlovákokról, de sok, tanulás és munka miatt Budapestre költözött szlovákiai magyarról is elmondható, az üvegfúvó családok identitásváltásával is járhatott volna tabusítás és szégyenérzet is. Akarhattak volna ők is mindenáron beolvadni, és olyanná lenni, amit a magyar környezet elvár! A nagy fejét szerető édesapa, a magasságot közös értékként képviselő nagybácsik, még ha nehézséget okoz is az olyan hétköznapi dolog, mint a sapka- vagy a kesztyűvásárlás, szégyen helyett pozitív címkével illették a „mást”. Számukra így nem titkolni való dologgá vált a tótság, utált dologgá a genetika, és ehhez a nagycsaládban kínálják a gyerekeiknek a megoldókulcsot. Egy olyan mintát, amelyet még Ausztriában, egy magyar rendezvényen, immáron osztrák állampolgárként is büszkén fel lehet vállalni és továbbadni. A nagy fejet és a hatalmas tenyeret, melynek ma már tót a mellékneve.

 

Tóth Erzsébet Fanni


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »