Nagyszelmenc az egykori járási székhelytől, Nagykapostól mintegy nyolc kilométerre fekszik, keleti irányban. Régi magyar falu, a XIV. századbeli pápai tizedjegyzékben már szerepel, valószínűleg már a IX. században is lakott volt, kunkabar népek által, akik nem éppen a feltétlen béke iránti hajlandóságukról voltak híresek. (Valamennyi kötekedő hajlam, a virtusból – verekedni szándék a kései utódokra is átszármazhatott, a múlt század ötvenes- hatvanas éveiben a bálba induló legények természetes tartozéka a csizmaszárba csúsztatott bicska volt.)
A huszadik század elejéig különböző földbirtokos családok váltották egymást, ahogyan az a környező településeken szokás volt. 1920-ban Csehországhoz csatolták, Ung- vármegye részeként, 1938-1944 között ismét Magyarországhoz tartozott. 1946-ban a község területét szétvágta az új csehszlovák határ: a kb. nyolszáz lakosú Nagyszelmenc Csehszlovákiában maradt, a mintegy háromszáz lakosú Kisszelmenc a Szovjetunió része lett. Akadt olyan lakos, aki a lábát életében nem tette ki szülőfalujából, összesen mégis négy állam polgára volt.
A határőrök egyetlen nap leforgása alatt hat méter magas deszkapalánkot húztak fel, elvágva ezzel barátokat, rokonokat, ismerősöket. A római templom Kisszelmecen maradt, a görög és a református Nagyszelmencen. A határzár azonnal érvénybe lépett. (Abban az időben még az egyik faluból a szomszédba átballagó lakosok is bejelentési kötelezettséggel tartoztak a szovjet hivatalok felé.) A vasfüggöny légmentesen lezárult, információk, polgárok se ki, se be.
Hogy milyen furcsa különlegesség, micsoda bizarr, fantasztikus, ámde a hatalom mindenkori birtokosainak eltorzult fantáziáját tökéletesen illusztráló helyzet állt elő, azt a helyi lakasok sem tudatosították. Ment, mendegélt az ember az aszfaltúton, el a temető mellett, aztán hopp, egy sorompó, szögesdrót kerítés, naponta frissen boronált határsáv, aztán a túloldalon ismét folytatódik a falu, igaz, sokkal szegényesebb változatban. Szovjetunió, később Ukrajna, ez a hatalmas, nagy ország, ahol a termőföld „csernozjom“, zsíros, fekete talaj, amit trágyázni sem kell, úgy is bőségesen terem, ahol a föld alatt minden létező ásványkincs megtalálható, furcsa mód nagyon szegény ország.
Áll a ritkán erre vetődő turista a határnál, fejét vakarja és nem érti a dolgot. Fényképezni nem mer, mert a ferdeszemű katona, aki jöhetett Kirgizisztánból, Kazahsztánból, Türkméniából és nagy valószínűséggel moszlim vallású, szúrósan néz. Azért nem mindenkire. A gyerekekkel például kimondottan barátságos. Egyetlen darab rózsaszín „Pedro“ rágógumiért, amit a szocialista csehszlovák ipar termelt bőségesen, akár fél marék csillogó-villogó katonai jelvényt ad. Ezeket aztán az iskolában mindenfélére el lehetett cserélni, akár még pénzre is, értsünk ez alatt pár „alamónium“ fillért. Amiért aztán újabb Pedro rágógumi vevődött, jobb esetben maradt egy piros, avagy sárga „málnára“. Szegény szovjet, nagy valószínűséggel moszlim vallású kiskatona ezáltal tudtán kívül hozzájárult a kapitalista típusu tőketermeléshez, pontosan, ahogy azt Marx tanította.
Ha értetlen turistánk tovább bámészkodott, igen furcsa, groteszk, sőt, egyenesen hátborzongató látványban is része lehetett. Éneklő, fekete gyászruhát viselő hozzátartozók a túloldalon koporsót hoznak a határhoz, és az itteni oldalon élők közül is felbukkannak néhányan, feketébe öltözve, a nemzetiszín sorompónál. Szemmel láthatóan a túloldali megboldogulttól búcsúznak. De miért így? Miért nem mennek át a temetésre? Hisz pár méter az egész!
Turistánk kóválygó fejjel próbál tovább ismerkedni ezzel a furcsa faluval. No lám, énekszó hallatszik a határ menti mezőkről. Mi is ez? Az Internacionálé? Turistánk erőteljesen hegyezi a fülét. A dallam ismerős, mert hiszen ő is énekelte minden iskolai ünnepségen, de a szöveg… hát a szöveg, az… azzal valami kimondottan nem stimmel. Hogy aszongya: „Meghalt Piri nénéd szerdán, pénteken kettőkor lesz a temetés“. Rövid szünet – és némi kapálás – után egy közismert népdal következik, a „Rózsa Sándor a kocsmába kesereg“.
Csak éppen Rózsa Sándor nincs benne. Helyette viszont megtudhatjuk – mármint azok, akik értenek magyarul, mindkét oldalon, és nem a katonák, akik oroszul sem tudnak rendesen – hogy „Bözsike májusban férjhez megy, a görög templomban lesz az esküvő.“ A turista kicsit megrázza a fejét, mert meleg van nagyon, ilyenkor kézenfekvő egy napszúrás, de lehet, hogy eldugult a füle, ezért hall ilyen különös dolgokat.
Évtizedek teltek el így. Úgy tűnt, hogy soha semmi nem változhat meg. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda. Megrendült az óriás birodalom, színrelépett „Gorbi“, azaz Gorbacsov, aki ugyan szintén volt KGB-s, de a világpolitikában merőben más szelek kezdtek fújdogálni. A magyar-osztrák határon a határőrök, akik eddig lövöldöztek a disszidensekre, immár készségesen terelgették a kelet-német turistákat a nyitott határ felé, a Páneurópai Piknik következményeként.
A Szovjetunió széthullott, felpezsdültek az emberjogi követelések. Nagyszelmenc és Kiszelemenc lakosai is petíciókat írtak alá, amelyeket kormányaik ugyan formai okokra hivatkozva elutasítottak, de valami végérvényesen elindult. Nagyszelmencről fölröppent az első híradás és utána véglegesen elindult az információs lavina. Újságírók, fotósok, filmesek érkeztek csapatostul. Zelei Miklós, az ismert magyarországi író, újságíró két könyvet is megjelentetett a furcsa, kettévágott faluról. Mozgásba lendültek a diplomácia nehezen mozduló kerekei.
Határon inneni, határon túli, közismert politikusok, képviselők együttes erőfeszítésének következményeként 2004-ben az Egyesült Államok Kongresszusának Emberjogi Frakciója, a Magyar Amerikai Kongresszusi Kapcsolatok Központjának kezdeményezésére meghallgatást tartott Washingtonban a nagy- és kiszelmenci határátkelőhely ügyében. A meghallgatás a Capitoliumban zajlott, a Rayburn House 2239-es számú termében, 2004 április huszonegyedikén, szerdán, délután tizennégy óra tíz perctől háromnegyed négyig. Az ülésen résztvett Diane E. Wattson, demokrata párti kongresszusi képviselő Los Angelesből, Rohonyi Rudolf, Tom Lantos képviseletében, Nagy Sándor András, A Magyar Amerikai Kongresszusi Kapcsolatok Központjának elnöke, Olekszander Scserba, az amerikai ukrán nagykövetség tanácsosa, Rastislav Káčer szlovák nagykövet, Tóth Lajos, Nagyszelmenc, és Illár József, Kisszelmenc polgármestere, valamint Zelei Miklós író, újságíró.
Az összejövetel sem a tragikus, sem a komikus felhangoktól nem volt mentes. A megjelenteket Rohonyi Rudolf üdvözölte, majd a két falu áldatlan helyzetét vázolta fel.: tizenhárom évvel a vasfüggöny lebontása után a lakosoknak pár méter helyett még mindig ötven kilométeres kerülőt kell tenniük, ha látni akarják egymást. A hivatalos ügyintézés rendkívül hosszadalmas, a vízumdíj Ukrajnában meghaladja a havi nyugdíj összegét.
„Ez az eset számomra meglehetősen új, itt, az Egyesült Államokban hallottam róla először“ – mondta Szlovákia nagykövete.
Az ukrán nagykövet kijelentette: „A kettéosztott falu annak az új veszélynek a tükröződése, amellyel Kelet-Európa szembenéz.“ Hozzátette még: „A schengeni rendszer szabályainak teljesen széleskörűeknek kell lenniük az összes ukrán állampolgár számára, beleértve azokat is, akiknek nem élnek rokonai a határ másik oldalán.“ Azt is megemlítette, hogy „A Kijevből kapott információk szerint ezt a határt 1919-ben húzták meg, a szovjet időkben megerősítették. Ez biztos. A legjobb megoldás, ez nem kérdés, Ukrajna EU-tagsága lenne.“.
Tóth Lajos saját beszédét mondta el magyarul. Felidézte, hogy „A határmódosítás annyira hihetetlennek tűnt nagyszüleink számára, hogy a határőrök éberségét kijátszva egy ideig még átjártak a határ túloldalán fekvő földjeiket megművelni. Aztán a szovjet határőrök egyetlen nap alatt hat méteres deszkapalánkot építettek, így történhetett meg, hogy a nagyszüleinél vakációzó kisszelmenci Rebeka örökre Nagyszelmencen maradt. A szülei már csak menyasszonyként láthatták viszont, akkor is csak a határon keresztül, mivel a szovjet hatóságoktól nem kaptak engedélyt, hogy részt vegyenek a lányuk esküvőjén.“
Diane E.Watson megkérdezte a polgármestert, nem lehetne e Nagyszelmenc külön szuverén ország, és akkor megszűnne a vízumprobléma. Tóth Lajos rövid gondolkodás után – melyre valószínűleg nagy szüksége volt – azt felelte:
– Hát én úgy gondolom, hogy ez nem lehetséges.
Ezután Illár József mondott néhány szót a kisszelmenciek keserves helyzetéről. Falujukben sem óvoda, sem iskola nincsen. Kultúrház sem. Az utak járhatatlanok, a közvilágítás szünetel, csatornarendszer nincs kiépítve. Sokáig saját temetőjük sem volt, a mai napig él a szokás, hogy a koporsót kiviszik a határhoz – elbúcsúzni.
Zelei Miklós mindenekelőtt az ukrán nagykövet tévedését igazította ki, mely szerint a határt még 1919-ben állapították meg. Abban viszont igazat adott neki, hogy a szovjetek a határt megerősítették, olyannyira, hogy jelenleg ezért szlovák állampolgárok a nagyszelmeciek és ukránok a kisszelmenciek. Kisszelmenc a térképen sem szerepel, hisz a Szovjetunió fennen hirdette: „A legfőbb érték az ember.“ Ebbe a filozófiába nem illett bele egy erőszakkal megvont határ, amely családokat szakított el egymástól. A lakosokat ráadásul az első tíz évben éjszakai kijárási tilalommal sújtották.
Rastislav Káčer nagykövet még jelezte, hogy az új határátkelőhelynek mindenképpen schengeni típusúnak kell lennie, ami „az előzetes becslések szerint mintegy két tucat millió dollárba“ kerülne.
– Mennyi? – kérdezte hitetlenkedve Diane E.Watson, majd hangos kacajjal jutalmazta a nagykövet rendkívüli humorérzékét.
Tóth Lajossal, Nagyszelmenc polgármesterével az akkori időkről, a nyitás következményeiről és a falu jelenlegi helyzetéről beszélgettünk.
Az első határnyitások még a kilencvenes évek elején történtek.
Két alkalommal került erre sor, még az elődöm, Gilányi László polgármester idején, búcsúk alkalmával. Akkor se itt nyitották meg a határt, hanem a falutól távol, a kisszelmenciek térdig érő sárban keltek át a szárazföldön. Aztán petíciót nyújtottunk be, de hiába írta alá a falu kilencvenkilenc százaléka, itt is, a másik oldalon is, formai hibák miatt elutasították .
Hosszú volt az út a washingtoni meghallgatásig, ahol Diane E. Watson a nagyszelmencieknek saját állam alapítását javasolta megoldásként.
Sok ember közreműködése volt ehhez szükséges. Zelei Miklós a könyveivel nagyban hozzájárult a sikerhez. Kisszelmencben emléktáblát állítottak a tiszteletére. Az ukránok nehezen mozdultak, titkolóztak. Már épült a túloldalon a vámház, hivatalosan itt még mindig nem tudtunk semmit. Aztán valaki szólt, hogy Lajos, vágják a drótot a határon, tudok-e róla valamit? Karácsony előtt két nappal hívtak meg egy állófogadásra a túloldalon, kaviártól pezsgőig minden volt.
A nyitás után pár évig elég nagy volt a forgalom. Biciklitől kerítéslécig mindent hoztak. Miért mennek ma az emberek a túloldalra?
A háború miatt csökkent a forgalom, pár évvel ezelőtt minden házban bolt volt. Fogorvoshoz, orvoshoz, az ungvári kórházba még mindig járnak az emberek.
Vodka, cigi?
Már nem annyira. Sokan nem is mernek átmenni. A toborzók a szomszéd faluból is elvittek egy fiatalembert, aztán nagy nehezen elfogadták az útlevelét. A másik oldalon, Téglásból egy ukrán nemzetiségű fiatalember önként vonult be a hadseregbe. Próbálták lebeszélni, de azt mondta, ő úgyis csak sofőrnek fog jelentkezni. Egyszer még beszéltek vele telefonon. Elesett a harctéren, kétszer volt temetése, mert a holtteste két koporsóban, nem egyszerre érkezett meg.
Nem az ukrán háború ilyen, olvasó. Nem is az orosz háború. „A“ háború, az maga ilyen. Egyszer minden háború véget ér, akár harmincéves, akár százéves. Hogy utána hogy alakul Kisszelmenc, Nagyszelmenc, vagy akár egész Ukrajna sorsa, azt még maga a magasságos mesterséges műintelligencia sem tudja megjósolni. Húsz évvel ezelőtt nyitották meg a Nagyszelmenc és Kisszelmenc közötti határátkelőhelyet, 2005. december 23-án. December 17-én a Parlamentben Nagyszelmenc és Kiszelmenc polgármestre, Tóth Lajos és Illár József megosztott „Kisebbségekért“ díjat vehettek át Gyurcsány Ferenctől, az akkori miniszterelnöktől.
Tóth Ferenc
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
