Kiballagni a kapuhoz
Jól rászoktunk ezekre a csomagküldő szolgálatokra. Nincs is annál csábítóbb, mint otthonról rendelni valami abszolúte szükségtelen dolgot, aztán kiballagni a kapuhoz, ha hív a – „kurier”.
A „futár” szó valahogy nem honosodott meg ebben a szlovmagy közegben, aminek bizonyítéka Dezső bácsi, aki ízes ung-vidéki tájszólással szól át a kapun: „Gyün a kurier.” Az meg tényleg „gyün”, mit gyün, rohan, szalad, száguld, repül, mert neki meg „dóga van” a („kurier” is ung-vidéki), meg különben is, ne szórakozzunk vele, mert teljesítményért fizetik.
Épp, hogy ki nem dobja a csomagot az ablakon, menet közben már tekeri is fel bal kézzel, jobbal kormányoz, bal láb kuplung, jobb láb gáz. Ha nyolc karja lenne, mint a polipnak, valószínűleg mind a nyolccal csinálna valamit, hogy gyorsabban menjen „a dóga”, tehát a kézbesítés.
Ebben a nagy rohanásban azért néha közbe-közbe csúszik egy kis gikszer. Dezső bácsi beszólt a kapun – nyugdíjas lévén neki már nincs egyéb „dóga” – ez megvan, a „kurier” meg már „gyün” is, ez is megvan, csak nem előttem áll meg, hanem szemben, a szomszédnál. Biztos valami kezdő, de nem, a szomszédasszony már jön is, átvesz és visszamegy. Na.
De futárunk csak áll, nem porzik el fékcsikorgás közepette, ahogy szokott. Telefonál. Aztán elindul, visszatolat. Ezúttal a másik szomszédhoz, a jobboldalihoz. (Mármint, ha az utca felől nézzük, és szemből.) Mégiscsak kezdő lesz ez, biztos engem keres. Csak nem talál. Hát már csak oda kell mennem.
– Jó napot kívánok, nem nekem…?
– Jó napot, nem, nem. Ez a házszám.
– Hajjaj. Nem tudná felhívni? Nem kaptam telefonszámot.
Mit meg nem tesz az ember egy jó szomszédért.
– Máris…
És nézem, forgatom a telefont, de forgathatom ítéletnapig is, szemüveg nélkül még a gombokat sem látom. (Nem „simogatós”, annyira azért nem haladok a korral.)
– Fel kell mennem a szemüvegért.
Az égre néz, egy mártír belenyugvó mosolyával, ezekkel az öregekkel már tényleg nem lehet bírni. Mondja a tekintete. (A haja meg azt, hogy úgy négy évvel fiatalabb nálam.) A telefonálás megtörténik, a szomszéd két alternatívát javasol. Vagy autóba vágja magát és mindjárt itt van, vagy a csomaghozó menjen a kétszáztizenötös házszám elé, ha netalántán akadna valami „dóga” arrafelé is.
A futár bólogat, van küldeménye arrafelé, azért köszöni, még ki is int az ablakon az egyik csápjával, akarom mondani, bal kezével. Taknyos, még tán hatvan sincs. Katonáéknál elküldtem volna zsíroskenyérért. Miután kipucolta a bakancsom.
Újabb kurier süvít be, de ez se áll meg mellettem. Ezúttal a szomszéd melletti szomszéd kap csomagot. (Tőlem srégen balra.) Na, hát hol az én drága csomagocskám, meg egyáltalán, ki telefonált, hogy öt perc múlva itt lesz? Ha valamelyik – bármelyik – szomszédhoz még egy futár érkezik… ez már így is összeesküvés, direkt, hogy csak nekem ne legyen csomagom. És bárcsak tudnám, mi van benne. Valamelyik családtag rendelhette, biztos egy másik családtagnak.
Újabb kézbesítő a horizonton. Már a domb tetején fékez, de így se tud megállni. Csak a harmadik szomszédnál. Rükverc, tolat, stop, két centivel a lábam előtt. Lehúzott ablakon csomag ki, épp érkezek elkapni. Bal kézzel ablak fel, jobbal kormányoz és sebvált, jobb láb gáz, bal láb kuplung. (Na jó, tengelykapcsoló.) Telefon a foga közé és ha jól látom, próbál még rágyújtani valami ötödik végtagjával.
– Nem kell aláírni? – kérdem őszintén önmagamtól és az üres utcától, mert más már nincs itt. Minden szomszéd boldogan bontogatja a csomagját otthon. Ezek a kézbesítők mégiscsak lábasfejűek lehetnek. Ennyi mindent egyszerre csinálni? Másképp nem lehetséges.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: pixabay
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
