Amikor 2010-ben az Origó megkérdezte Dúró Dórától és Vágó Gábortól, hogy lesz-e Jobbik-LMP közös munka, mind a két politikus láthatóan inkább a földet, mint egymást bámulva fejtette ki, hogy hátvalahogymajdlesz. Ódivatú liberális nacionalistaként akkor elhúzott szájjal könyveltem el, hogy ennek bizony alacsony az esélye: mára talán más a helyzet.
Nem szívesen írok belpolitikáról. A magyar politikatörténelmet Tisza István halála és Károlyi Mihály bukása óta alattomos kispályások nemzetrontó homokozójának tartom, melynek leggyengébb eresztését a Kádár-koron kívül talán éppen az elmúlt 26 év adta.
Valami viszont mégis kirángatott a külpolitikai és történelmi elemzések eldugott világából. Egy olyan hírre kaptam fel a fejemet, melyre – ki nem mondva – évek óta vártam, és melyre a magyar történelem talán már lassan száz éve várt. Ez pedig Török Gábor szájából hangzott el, aki arról beszélt, hogy nem tartja kizártnak a Jobbik és az LMP közeledését. Tudva, hogy Török rendszeresen veszi is a fáradtságot, hogy a magyar pártok vezetőitől személyes tippeket kapjon, hozzá is teszem: talán többet tud, mint mi.
Szóval Török Gáborra várt száz éve a magyar politika? Nyilván nem, de úgy gondolom, hogy az általa felvázolt forgatókönyv, mégis hatalmas jelentőségű.
Nemzeti-szabadelvű vs. jobb-bal felosztás
Hatalmas jelentőségű – mégpedig azért, mert a liberális és nacionalista politikai erők ötvözésére a dualizmus óta nem volt példa. A monarchia széthullásával és a Szekfű Gyula által olyan könnyedén „fertőzöttnek” nevezett nemzeti-szabadelvű 19. századi elit leforgácsolódásával a gondolat, hogy valaki egyszerre legyen nacionalista és liberális, a kukába került. A néhány politikus, aki próbálta megóvni a rozsdától ezt az ötvözetet, elbukott.
Ha valóban létrejönne akár csak egy vita is a két párt fórumain arról, hogy elképzelhető lenne-e a nemzeti radikális és a zöld-liberális párt együttműködése, azzal már történelmet írna a Jobbik és az LMP. Az elmúlt évek Blikk-színvonalú, a siófoki ringyóknál is olcsóbb és kivénhedtebb „politikai” sárdobálásánál ezerszer építőbb lenne egy ilyen párbeszéd; és nem csak építőbb lenne, de egyetlen csapásra át is vágná a rendszerváltás óta beakadt szocialista-kereszténydemokrata, avagy bal- és jobboldali szembenállást, amely már a Horthy-kor és a Rákosi-éra alatt is múzeumi darabnak kellett volna, hogy számítson.
Az elmúlt huszonöt év ütődött keringője semmi egyébről nem szólt, mint hogy az aktuális kormány-ellenzék szereposztás szerint egymás kezéből kapkodták ki a szart a rendszerváltó pártok, és tukmálták a magyar szavazóra. 2010-ben a Fidesz jött a 40 feletti nyugdíjjal, most az MSZP, korábban a szocik voltak Putyin haverjai, most a Fidesz. És az ország két pofára ette a mocskot ahelyett, hogy feltette volna a kérdést, hogy mivel is etetnek minket? Vagy, ahogy Uj Péter kérdezte a minap a 444-en: „Tényleg jó így együtt ennyire hülyének lenni?”
A gáz nem pont ezen témák vagy a kérdések felvetése a két párt részéről, hanem hogy nem is hiszik
azt, amit mondanak. Az MSZP üzenete, hogy ő nem a Fidesz, a Fideszé pedig, hogy ő nem az MSZP. A rendszerváltó pártok mögött nincs már tartalom, eszme, üzenet. Se nem nemzetiek, se nem szabadelvűek.
A 21. század vitái
Ha a diskurzus végre a 21. század problémáiról szólna a 21. század pártjai között – ahogy Vona Gábor szokta mondani -, máris előbbre jutnánk. Ehhez persze az kell, hogy a Jobbik kidobja a náci ballasztot, az LMP pedig nyisson a nemzeti érdekképviselet iránt. A nyitottság látható a két párt elnökének tusványosi és EMI-tábori nyilatkozataiból: Schiffer András arról beszélt, hogy a baloldalnak is fel kell vállalnia a határon túliak ügyét, a „nemzeti minimumot”, Vona pedig arról, hogy a nácik mehetnek más pártot alapítani.
Szögezzük le, hogy nem kell átvennie egymás programját a két pártnak! Ha az LMP-ben kicsapja a biztosítékot Sallai Róbert Benedek bocskaija, Vona pedig deklaráltan nem akar liberális jobbikost látni, akkor a liberális nacionalizmus még csak a messzi jövő délibábja. De ha egy baloldali párt képes lenne önkritikát gyakorolni a nemzeti ügyek eddigi felvállalásáról, és ha egy nemzeti radikális párt képes lenne a démoni tradícióellenes erőket vizionáló középkori szemüvegén kívül tekinteni a balos értékekre – azzal már előbbre kerülnénk, mint az elmúlt 26 év kb. bármely ún. „politikai vitájával.”
Bajcsy és Bibó
A liberális és demokratikus értékeket is képviselő nacionalista nem az ördögtől való. Gondoljunk például nem másra, mint a nemzeti radikális eszme alapítójára, Bajcsy-Zsilinszky Endrére, akiről a mai nemzeti radikális oldal szégyenszemre kussol. Ő például akkor emelkedett politikai és emberi pályájának csúcsára, mikor felfedezte a demokratikus baloldali és a nacionalista eszmék szintézisét.
Éppen így a nemzeti értékeket is képviselő liberális sem torzszülött.
Az a Bibó István, akinek erkölcsi értékében szinte felmérhetetlen örökségét rendre idézi a mai baloldal, maga emlegette, hogy csak akkor élt igazán, mikor liberális-demokrata gondolkodóként a nemzeti parasztpárt ügyéért harcolhatott.
Ezzel mindössze azt akarom tisztázni, hogy léteznek olyan ösvények a liberális és a nemzeti oldal múltjában is, melyek nem az árokásás, hanem az árkok betemetésének irányába vezetnek.
És, ha valaki azt hiszi, hogy melegbulikra járó néger jobbikosokat vizionálok, akik egy Kárpátia- és egy Quimby-sláger között átadják a nemzeti színű spanglit a szkinhed elempéseknek, akkor téved.
Én vitát vizionálok külpolitikai, össznemzeti, demográfiai, gazdasági kérdésekben – de végre nem a tipikus jobb-bal módszerrel, a szar váltogatott feltálalásával, hanem liberális és nemzeti értékek összeütköztetése mentén.
Történelmi haladás lehetne, ha egyszer talán a nemzeti oldal is felvállalna egy demokratikus minimumot, és a liberális-demokrata oldal is felvállalna egy nemzeti minimumot. Megsúgom – saját versenybarát elveimet itt félretéve -, hogy egy közös pont már akad a két párt gondolkodásában. Ez pedig az antikapitalizmus.
László Bernát
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
