Kedves baráti társaság gyűlik össze az új év köszöntésére, ahol meglepően kevés időt szentelünk a vidám sztorizgatásnak, a hajnalba nyúló beszélgetés történetei múlt időben fogalmazódnak. Érthető, vannak, akik a komáromi nagygyűlés harmincadik évfordulójára rendezett megemlékezésről érkeznek, így az egész estét eluralják a mi történt, és mi lehetett volna, ha… történelmietlen, ám annál izgalmasabb felvetései.
Jó bor mellett a nagy dolgok is egyszerűbbnek tűnnek, de most még ez sem igaz, mert ahogy közösségi szinten nem tudunk mit kezdeni a harminc éve történtekkel, hiszen még a meghatározása sem egyértelmű, így mi sem jutunk még abban sem dűlőre, hogy egyértelmű kudarcnak, vagy megengedőbben csak fel nem ismert történelmi pillanatnak nevezzük az 1994. január 8-i komáromi történéseket.
Asztaltársaságunk is csak annyiban tud megegyezni, a rendszerváltás óta felvidéki magyar történelmünknek ez volt az egyik legnagyobb eseménye és esélye, jelentőségét azonban megtöri, hogy a remek kezdeményezés torzó maradt.
Abban azonban nincs vitánk, hogy mostohán bánunk a jelenünkkel, így miért is lenne meglepő, hogy a múltunkkal is ezt tesszük, hiszen a komáromi nagygyűlés emlékezete mára megkopott, a bátor elhatározás, ami életre hívta, az évek alatt szelíd szándékká jámborult, a papírra vetett tervek fiókokban porosodnak, és közösségi szinten, avagy politikai indíttatásból nem is sokat tettünk annak érdekében, hogy ez ne így legyen.
Ennél az aspektusnál is fontosabb azonban, hogy a lapunkban és portálunkon napokban megjelent visszaemlékezések ismét lehetőséget teremtettek az akkori titkosszolgálati játszmák felfedésére, valamint a valódi felelősök megnevezésére, mindenekelőtt Bugár Béla szerepére, aki minden lehetséges módon – politikai zsarolással, fenyegetéssel… – próbálta akadályozni a nagygyűlés célját, tegyük hozzá, sikerrel. A konzervatív térfél közgondolkodásában Bugár Béla bűneként a 2009-es politikai megosztásunk, a hígulásnak utat nyitó vegyespártiság és a Most–Híd átkos ideológiája van jegyezve, holott – ahogy azt a személyes vallomások bizonyítják – a közösségünk ellen elkövetett gaztettek ennél jóval régibbek, mélyebb gyökerűek.
Duray Miklós tisztánlátását igazolja, ő időben felismerte a gonosz szándékot, az viszont közösségünk botorságát bizonyítja, hogy a legtöbben nem vették komolyan a szavait, a figyelmeztetésre hárítás, avagy csak legyintés volt a válasz. Így nem maradt más lehetősége, mint azt konok módon újra és újra elmondani, illetve papírra vetni az utókornak tájékozódásul.
A harmincéves évforduló egyik hozadéka, hogy sok minden kimondatott arról, ´94 januárjában karnyújtásnyira voltunk attól, hogy önrendelkezésünket saját kezünkbe vegyük, a bátorságpróbát azonban elbuktuk.
Az akkori dokumentumok is előkerültek, okulásul és irányadóként. A megemlékező konferencia szervezői azt ígérték, nem nosztalgiázás céljával hívták életre a találkozót, de nem is a szembesülés és szembesítés ódiumával, hanem a továbblépés, az építkezés szándékával. Rajtuk múlik, hogy a most meghirdetett Szlovákiai Magyar Önkormányzati Társulás kezdeményezése mivé válik.
Itt a végső ideje a stratégiai gondolkodásnak, önrendelkezésünk újra fogalmazásának, egy reális jövőkép felvázolásának. A megörökölt torzóból létrehozni a teljességet. És nem csupán az elődök tiszteletére, avagy Duray Miklós emlékéért, mindenekelőtt magunkért, a megmaradásunkért.
Megjelent a Magyar7 2024/3. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
