Az előző rész itt olvasható.
A legkorábbi, ókori járványokról valójában nem is igazán tudjuk, hogy milyen betegség okozta őket. A bronzkorból eleve alig van írásos anyag, és bármilyen meglepő, egyetlen szerológiai teszt, egyetlen petricsésze és egy fél mikroszkópos kép nem maradt fenn az adott esetben százezrek életét követelő járvány kórokozójának kitenyésztett, identifikált pofijáról.
Az 1920-ban Alaszkában eltemetett spanyolnáthában meghaltak holttestéből már meg lehetett határozni – sőt, újra kitenyészteni és eltenni, jó lesz az még valamire! – a spanyolnátha vírusát – aki történetesen H1N1 influenzavírusnak bizonyult, de 5000 éves kórokozókat már nem fognak megtalálni. Tudjuk, hogy az ókori Egyiptomot a hükszosz hódítás kora után nem sokkal súlyos járvány támadta meg. Az nem egészen világos, hogy ez azonos-e azzal, amelyet a Biblia ír le, mikor Mózes szavára Jahve fekélyeket és döghalált küldött Egyiptom népére, de a Fáraó szíve kemény maradt, de a járványtörténészek szerint a két esemény között legalább kétszáz év telt el. De miért is jöttek a hükszosz migránsok Egyiptomba? Nagyjából azért, amiért Jákob fiai: a kiszáradó puszta, az élelmiszerhiány, a létfeltételek hiánya űzte őket a gazdag birodalom irányába. Aztán meglátták, hogy ezek puhányok, és kardot rántottak. Megintcsak nem akarok korunkra utalni.
Azaz, a járványt ekkor is megelőzte a népmozgás, azt pedig a népmozgást elindító éghajlatváltozás. Hozták magukkal a betegséget. Nem tudjuk, hogy mit! De járvány űzte vissza a hellén törzseket Trója elpusztítása után Kisázsiából is. Bár tetszetősen hangzik, hogy egy punci miatt indított háborút és ezer ötvenevezős (a többevezősorosok a bronzkorban nem voltak ismertek, a később görögül triérésznek nevezett hajótípust a főníciaiak építettek először a Kr.e. VIII. században) gályából álló flottát a krétai és peloponésszoszi görögök, de nem nehéz belátni, hogy a háborús ok és a háborús ürügy akkor is szigorúan elkülöníthető két dolog volt, hogy a fekete-tengeri, ezzel a keleti kereskedelem ellenőrzését végző kisázsiai állam leküzdése és félreállítása nem éppen azért volt fontos számukra, mert mondjuk Menelaoszné Icuska félrebarátkozott.
De azt a kórságot se tudjuk, mi volt, amely Athént verte le a Kr.e. V. században. A történetíró hagyományban Thükididész pestisjárványának – a történetíró nemcsak saját szemével látta, de túl is élte a betegséget – nevezzük, de az világos, hogy ez a betegség nem pestis volt. De hogy mi? Ma is találgatják. Talán kanyaró, talán tífusz, talán más, még az is felmerült, hogy ebola! Lehet, olyan betegség, amely ma már nem is létezik. Ment, lecsapott, eltűnt, sose jön vissza. A semmiből? Hát, kérem, nem. Tessék visszatekerni a Kovács Róbert által publikált átlaghőmérséklet-grafikonhoz, a római meleg kor előtt a Kr.e. V-VI. században bekövetkezett hirtelen lehűléshez. Ez alapvetően rendezte át a közel-kelet uralmi rendszerét. A lűd állam és a méd birodalom megbukott, felemelkedett az alkhaimediák Perzsiája, amely expandált, hatalmas birodalmat hozott létre, majd katonailag visszapattant a görögökről, ezért diplomáciailag avatkozott be, mely következménye lett Athén és Spárta véres háborúja. Ez nem a harcmezőn dőlt el, hanem azzal, hogy Athénre rettenetes járvány sújtott le. A kereskedő, hajóit távoli földekre járató Athénbe bejutott a betegség, a földműves, hagyomány életmódú, flottával nem rendelkező Spártába nem. Kr.e. 430-ban a járvány lecsapott, és Athén lakosságának mintegy harmada vele pusztult, a hadsereg megsemmisült. A korabeli – így Thükididész szerint is – a betegség gócpontja Etiópia volt, majd Egyiptom érintésével érkezett a Földközi-tenger medencéjébe. Megjelent a Perzsa Birodalomban, egyes görög szigeteken is, de a legnagyobb pusztítást Athénban végezte. Az Augustus-kori történetíró, Livius leírta: Rómára is lecsapott, az athéniak a Szicília kikötőiben megforduló római kereskedők által fertőzték meg az akkor még kutyaól jelentőségű örök várost. Etiópiába vajon hogy került a betegség? Arab hajósok által. Ők honnan jöttek? Indiából… Malakkából… Kínából. Nahát…
Thükididész írta:
Az emberek beözönlése a környékről a meglevő megpróbáltatások közepette még újabb csapást jelentett, amely elsősorban magukat a beköltözötteket sújtotta. Ezek között – mivel nem volt elegendő lakás, és a nyár idejére fojtó levegőjű kalyibákba húzódtak – vad szertelenséggel dúlt a kór, egymás hegyén-hátán heverve lehelték ki lelküket, s feküdtek ott tetemként, vagy pedig a szomjúságtól félholtan ott vonaglottak az utakon és a források körül.(…) Azok a madarak és négylábúak, amelyek hozzá szoktak nyúlni az emberi tetemekhez, noha annyi halott hevert eltemetetlenül, még csak nem is közelítettek hozzájuk, s ha mégis ettek belőlük, felfordultak. Ezt bizonyítja az is, hogy az ilyen fajta madarak száma szemmel láthatóan megfogyatkozott, és hogy sem máshol, sem a halottak körül nem lehetett látni őket. A hatást különösen a kutyákon lehetett megfigyelni, mivel ezek az ember mellett élnek.
A járványban meghalt az athéni demokrácia atyja, Periklész és két fia is. A nagy hírű Hippokratész megpróbálta felvenni a harcot a járvánnyal, de mikor látta, hogy ez lehetetlen, életét és orvosi hírnevét féltve, inkább elhagyta a várost. A változatos tünetek – elviselhetetlen forróságérzet, láz, szemgyulladás, a garat és a nyelv vörös színe, bűzös lehelet, tüsszögés, rekedtség, erős köhögés, epeömlés, hányinger, kiütések, kelések, csillapíthatatlan szomjúság, álmatlanság, visszamaradt emlékezetkiesés, vakság, sőt, a nemi szervek vagy kéz-, és lábujjak nekrózisa a keringési elégtelenség miatt – korunk epidemiológusai vad találgatásokra sarkallják, de nem tudjuk, mi volt ez a kór.
A város vezetése – bár a történetírói feljegyzések ezen a téren meglehetősen hiányosak, leginkább Diodórosz máshonnan átvettjeire támaszkodhatunk – karanténintézkedésekkel, imádkozással, fertőtlenítéssel, a kontaktusok számának csökkentésével és a halottak gyors eltemetésével, leginkább elégetésével igyekezett gátat vetni a fertőzésnek – kevés sikerrel. A nyunyókák kimosása és a szájmaszkviselés elrendelése nem volt napirenden, de az edzőtermek (gümnasziumok) bezárása akkor is az első és teljesen hatástalan intézkedések közé tartozott. Nem csodálható, hogy Thükididész, aki a járvány szemtanúja volt, leírta ugyanazt, amit ma tudományosan a járvány okozta pszichés, mentális kifáradásnak, köznyelvileg pedig beleszarásnak hívunk:
A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik addig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömöt s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e, vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg a fejük felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élvezniük valamit az életből, amíg az le nem sújt rájuk.
A négy évig tartó járványban a város térdre rogyott, és bár a harcok még 20 évig folytak, de a nagy járvány után már nem volt kérdéses, hogy Athénnek többé már nem lesz ereje akaratát a görögségre rákényszeríteni.
Nem kell ahhoz feltétlenül hosszú időtartamú, éghajlat-, klímaváltozás, hogy egy időjárási anomálisa végül is járványt, éhínséget és káoszt indukáljon. Jó példa erre a Kr.u. VI. században a Justinianus-féle pestisjárvány, mely, szemben a Thükididészivel, nagyon valószínű, hogy valóban pestis volt. Honnan jött? Igen – keletről. Vélhetően Ázsiából, bár a Földközi-tenger keleti medencéjét már Egyiptomból érte el. Miért jött? Nos, ekkoriban egy rövid, vulkánkitörés okozta időjárási anomália volt: a kamcsatkai vulkánok magas aktivitása okozta por a levegőben globálisan rövid időre – 2-3 évre – mintegy másfél fokkal vetette vissza a globális átlaghőmérsékletet, és hozott ezzel rossz termést és éhínséget. A népes államok kereskedői élelmiszer után indultak, hogy azt magas haszonnal értékesítsék, és minden együtt volt: idegen mikroorganizmus, migráló tömeg, amely terjessze, leggyengült szervezet, ami elkapja.
„A Nap egész évben ragyogás nélkül adta fényét, ahogy a Holdnak szokása. A napsugarak nem voltak tiszták, nem világítottak úgy, mint máskor.” – írta 536-537 évekről a Prokopiosz. A betegség a Szuez körüli kikötőkből induló gabonaszállító kereskedelmi hajókkal érte el Bizáncot, négy évvel később. Akkoriban még lassabban jártak a hajók és a karavánok. A pestis csúcspontján Konstantinápolyban tízezren haltak meg – naponta. Az adókiesés és az emberveszteség végzetes hatással volt az államra. Justinianus, aki igazán tehetséges uralkodó volt, birodalma (amely egyébként „Romania”-nak nevezte magát, ezt kevesen tudják) megroppanása után már nem volt esélye az egykori Római Birodalom helyreállítására. Pedig neki tehetséges uralkodótársa volt, neje, Theodóra, a cirkuszi k.rva személyében, aki a krónikások szerint „egyforma ügyességgel használta a férfiak kényeztetésére mindhárom testnyílását”. A nagyformátumú királynő később méhnyakrákban hunyt el, amelyet valószínűleg éppen fiatalkori foglalkozásával beszerzett papilomavírus idézett elő.
A Justinianus-féle pestis persze, kismiska volt a „nagy pestisjárvány”-hoz, a világtörténelmet még alaposabban átíró 1346-1352-es döghalálhoz képest. Honnan jött? Bingó, Kínából. A középkori klímaoptimum elmúltával a hűvösebbé és szárazabbá váló éghajlat a XIII. század elején nemcsak a mongol lovasokat űzte hódítani, hanem a belső-ázsiai fauna is mozgásba jött. A pestis, mely természetes rezervoárjában, a sivatagi egerekben, hörcsögökben éldegélt (és él ma is), kitört onnan, és átkerült a lakott vidékekre Belső-Kína és Mongólia szinte lakatlan pusztáiból, ahol megfertőzte a patkányokat, és onnantól útja korlátlan volt. A klíma lehűlése speciel Magyarországnak bejött, mert az ide csapó mongol sereg lovait felfordultak a penészes, aflatoxintól mérgezett szénától, mivel a hideg télen friss fűhöz nem jutottak, és Dzsingisz unokái a sztyeppe szárazabb éghajlatához szokva nem ismerték fel, hogy az Aspergillustól megrohadt szénától a ló felfordul, és a büszke tümenek, akik hódítani jöttek, mehettek haza gyalog. Vagy ketteslétrán, vagy ahogy tanulták.
A nagy pestis története odáig valószínű, közismert, hogy a Kaffa városát ostromló mongolok pestises hullákat katapultáltak a várfalak mögé, hogy a bentiek is elkapják a nyavaját. Sikerült, de sajnos, szokásukkal ellentétben a védőknek szabad elvonulást engedélyeztek. Kaffa – ma Fedoroszja, és ma is vitatott a hovatartozása, bár ma már a tatároknak nem osztanak lapot – a Krímben van, védői hajón távoztak, főleg Genovába, ahol engedték őket partra szállni. Hiba volt. Az elkövetkező három évben,1347-1349-ben Európa lakosságának egyharmadát elvitte a döghalál. Bár az akkori tömegsírokat vizsgálva az a baktérium némileg eltér a ma ismert Y. pestis-től, de pestis volt, kétségkívül. (Megjegyzés: az arizonai egyetem kutatói szerint nem Kaffából, hanem Tanából, egy másik Fekete-tengeri kikötőből került a pestis Genovába. Mondjuk, majdnem mindegy.)
Európában, általában tapasztalati úton, ekkor alkották meg azokat a ma ismert járványellenes intézkedéseket, melyeknek három alapvető tulajdonsága van: először is, nagy stabilitással, csekély változtatásokkal alkalmazzák őket évszázadok óta. Másodszor, ezek lényege az izoláció, a beteg személyek, holttestek és az emberek közötti kontaktus minimálisra szorítása. És harmadszor, hogy lényegüket tekintve, röviden és katonásan szólva, nettó lószart se érnek. Miért használták mégis őket? Mert logikusak, és mert jobb módszer akkoriban nem volt. Az a röhej, hogy ma meg…
A „karantén” kifejezés, ezt a tavalyi évben minden internetes portál legalább százszor leírta, ugyebár a „negyven” latin-olasz szóból ered (Quaranta giorni). Írásbeli nyoma csak 1374-ben van Velencében először, de bizonyos, hogy a „nagy pestis” idején is szokásban volt. A hajókon érkezők a kikötőben negyven napig nem léphettek partra. Mivel a zárlat a horgonyláncon közlekedő és jól úszó hajópatkányokra nem vonatkozott, akkor is minimális foganatja volt, de lelkesen alkalmazták még a XIX. századi Liverpoolban is, hogy a Nyugat-Indiákról ne hozzák be a sárgalázat. Nagy sikerrel. A sárgaláz nem tört be Britanniába. Lehet, konkrétan azért, mert Aedes-, és Haemogoggus-szúnyogok terjesztik, akik arrafelé rohadtul nem élnek, tehát a járvány kialakulásának esélye sem volt, de ez már masszívan a nyunyókák szintje, és akkor se zavarta a hatóságokat, akik a mellüket verték, hogy hú, de ügyesek vagyunk.
Európa-szerte lelkes flagellánsok ostorozták magukat, kijárási tilalmakat rendeltek el, megtiltották a táncmulatságokat és úttorlaszokat állítottak fel. Ezzel sikerült akkor is mérhetetlen gazdasági károkat és éhínségeket okozni, egyvalami nem vett róla tudomást, ez a pestis volt. Sok helyütt megtalálták a járvány okát is, hát, na ki más okozhatta volna, mint természetesen a zsidók, egy jó kis pogrom mindig jó program. Igyekeztek a halottakat minél gyorsabban eltemetni vagy elégetni, amivel tudtak, fertőtlenítettek (mésszel, alkohollal, illóolajokkal – a korabeli pestisdoktorok szénnel és gyógyfüvekkel töltött csőrű álarcot viseltek, ez lényegesen jobb védelmet nyújtott a textilmaszknál) – de nagyon kevés eredménnyel. A pestis itt maradt, és akárhányszor háború, éhínség ütötte fel a fejét, automatikusan kimászott a csatornából a patkánykák közül. Londont 1665-ben pusztította, majd az 1666-os tűzvész végül ki tudta fertőtleníteni a várost. Lehet, ha ma is felgyújtanák a ma is súlyosan szennyezett Londonisztánt, jót tenne neki. Magyarországon még a török háború után is visszajött, az utolsó 1738-1742-ben dúlt, főleg Erdélyben és a Tiszántúlon kaszálta a népet. De Kínában még az 1890-es években (Yersin ekkor tenyésztette ki a kórokozót) is nagy járványokat okozott, ami a kínai kulikkal 1900-ban eljutott San Franciscoba. A helyi kormányzó két évig titkolta, míg lehetett, mert csak pár, sporodikus eset volt az elején, de csak nem tudta megszüntetni. Bár akkoriban Theo Roosevelt elnök nem nevezte következetesen „kínai betegségnek”, hanem inkább sortüzet vezényeltek a Kaliforniában a járvány okozta pánikot menten kihasználó és fosztogatni kezdő színes csőcselékre, és hipp-hopp, megszűnt. A járvány is, meg a fosztogatás is. Ki érti ezt? Az ólomnak gyógyhatása van a hülyeségre? Hajlok rá, messze-messze a leghatékonyabb gyógyszer rá! Egyébként San Franciscóban nem volt olyan nagy a legendás tűzvész 1906-ban, ezért, szemben a londoni 1666-ossal, nem elpuszította, hanem szétkergette a patkányokat, így nem eltűnt, hanem szétterjedt a betegség, de, mint mondottuk, ha hatékony hatósági fellépés van bohóckodás helyett….
Bár ha középkori járvány = pestis ugrik be mindenkinek, nem árt tudni, hogy a fekete halálnál és a fekete életek számítanaknál a fekete himlő még több áldozatot szedett. Hol írták le először a himlőt? Nagyon meglepő lesz: Kínában. Hippokratész, Galenus még nem ismerték, Ko Hung doktor vetette papírra (mikor még Európában nincs papír, legfeljebb papírusz) a IV. században a himlő tüneteit. (Megjegyzendő, hogy a betegség biztosan régebbi, mert V. Ramszesz fáraó is himlőhegeket visel a bandázsa alatt.) Marius, Avenches püspöke alkalmazta rá először a „variola” kifejezést még a VI. században, de igazán a mórok szórták szét keletről. A himlő a legtöbb embert indiánból gyilkolta, mert ezt az óvilági kórt a natív amerikaiak szervezete végképpen nem ismerte. Mexikó, Peru lakosságát nem karddal és muskétával vágták és lőtték halomra, bár az is focizott, Amerika 1504 és 1580 közötti mintegy nyolcvan százalékos népességcsökkenéséért elsősorban a himlő és a kanyaró voltak a felelősek. Az, hogy a himlő inokulációval – átoltással – átvihető, és az így átvitt, bőrbe karcolt betegség lefolyása enyhébb, de védelmet nyújt, a kínaiak legalább 1000 éve tudják, innen ment át a módszer Indiába, ahonnan arabok lévén került a törökökhöz. Mint a tulipán, a dohány, a kávé, a kukorica, a papucs, a fűszerpaprika és a kiskorú fiúk s.ggbekúrásának szokása, innen került át ez is a magyarokhoz, míg a „fejlett nyugat” ezeket a cuccokat kemény munkával és sok pénzért vagy flottaerővel megszerezte, és Britannia és Hollandia kultúrközpontjain keresztül vette használatba (a legutolsó tételt lényeges késéssel, legalábbis hivatalosan), a kies Balkánon ezt közvetlenül érkezett Üngürisztánba, minden különösebb faxni nélkül. Raymann János Ádám eperjesi orvos már 1721-ben így oltott himlő ellen, Európában először, de joggal feltételezhetjük, hogy inkább csak először róla jegyezték fel, és a módszer már a XVII. század közepén használatban volt. (A himlő elleni oltásról majd még szót ejtünk.)
Régen azt tanították, hogy az indiánok, különösen a lánykák (az azték papok a szemérmetlen leányokat chillipaprikával fegyelmezték, kitalálható, hogyan, és hogy mekkora eredménnyel…) a bartellba szállított himlőt szifilisszel viszonozták. Ugyanis a vérbaj szinte csak pár hónappal Kolompos Kristófék hazaérkezése után kezdte meg hatalmas karrierjét Európa-szerte, hogy alig 15-20 év alatt a kontinens lakosságának zömét megfertőzze, és sokak számára a kegyetlen, kínlódó, lassú halált hozza. Érdekes, de a szifilisz ellen már Agricola korában valóban hatásos gyógyszer állt rendelkezésre: a higanykúra. A dolgozót bekenték higanykenőccsel, vagy beleültették egy kád gőzölgő higanyba (jó olcsó…). Az illető brutális higanymérgezést szenvedett, de ha túlélte – úgy 30-40%-volt a tényleges esélye – a higanyra érzékeny T. pallidium nagy valószínűséggel szintén elpusztult, és az illető meggyógyult. Mondjuk a 40% igen jó arány a 0%-al szemben. Ezt tessék összeadni azzal, mikor egyesek azon vekengenek, hogy minden 100 000. beoltottnál némi mellékhatások jelentkeznek. Egyébként a penicillin felfedezésééig, mellyel a szifilisz biztonsággal kikúrálható, csak a higany, majd később a már emberbarátabb bizmutsók jelentettek egyedüli némi reményt a kórral szemben. A XVI. század elején a szifilisz gyors volt és igen halálos, később „szelídült”, ez egy nemi betegségnél eléggé érthető: lassabb lefolyásúvá és jobb gyógyhajlamúvá vált, bár ez mondjuk pl. Ady Endrét kevéssé vigasztalta. A betegség idézte elő az óvszer terjedést is, kezdetben ugye, az angolok kecskebélből készítették, a vicc szerint az arabok is, de ők nem távolították el használat előtt a kecskéből. Mellesleg a mi oldalunkon az első világháború alatt óriási volt a kaucsukhiány (műgumi majd a következő háborúban lesz), így a bajtársak a tábori kupikban közösen használtak egy-egy kotont.
A szifilisz terjedésére a hatóságok és államhatalmak akkor is fenomenálisan bölcs karanténintézkedésekkel reagáltak: Európa-szerte bezáratták a közfürdőket (mélybalkánra a török fürdőt is hozott, úgyhogy itt nem, csak nyugaton) mint az „erkölcstelenség melegágyait” (vagy meleg medencéit…). Mert ha Legionella lenne (a Legionella meleg pangóvizekben él)… Úgy látszik, a döntéshozók akkor is magukból indultak ki, és nem jutott eszükbe, hogy a fürdőkben, bármi hihetetlen, esetleg fürödni is lehet. A közvélekedés piszkos kornak tartja a középkort, a hamis, sztereotip történelemoktatás és -szemlélet miatt: az átlagember „úgy tudja”, hogy a középkorban mindenki tetves volt és rongyos, sáros, maszatos képű és mosdatlan, büdös. Valójában a középkoriak tisztálkodtak, a mocskosság kora a szifiliszre adott hibás válasszal, a XVI. században jött el, amit a gazdagok égtelen mennyiségű divathóbortokkal és csipkékkel (míg a középkori divat ezzel szemben általában célszerű volt) és parfümökkel igyekeztek ellensúlyozni, a csóró meg sehogy.
Egyébként a Szegedi Egyetem szegedi feltárásainak csontleletei bebizonyították, hogy a „szifiliszes k.rva anyád” és a „franc (azaz a francia betegség, ahol az olaszok hívták, a nápolyi betegség, ahogy a franciák) essen beléd” kifejezéseket már 1440 és 1470, azaz Amerika felfedezése előtt alkalmazni lehetett a napfény városában mint jókívánságokat, azaz a szifilisz Amerika felfedezése előtt is jelen volt az óvilágban. Valószínűbb, hogy a két szifilisz, a hagyományos és az amerikai, összejöttek, és mivel a spirilliumok, a dugóhúzószerű baktériumok eleve hajlamosak a konjugációra, azaz, hogy „ivarosan” szaporodjanak, genetikai anyagot cseréljenek egyszerű osztódás helyett, hát összedobtak egy roppant fertőzőképes változatot.
A XVIII. század végére Európában kiment a divatból a pestis, divatba jött helyette a kolera. Honnan jött? Jaj, de unalmas, de pont onnan. Illetve majdnem onnan, a kolera valószínűleg nem kínai, hanem maláj, indokínai eredetű. Karrierjét az 1815-ös Tambora-vulkánkitörés okozta, amely a előidézte az ún. „nyár nélküli évet”, ezzel világszerte éhínséget (ez vezetett, legalábbis részben, Napóleon bukásához is, valamint ahhoz, hogy a magyarországi elégedetlenség és súlyos pénzdevalváció miatt Ferenc császár összehívni kényszerült az országgyűlést, és hamarosan megkezdődött a reformkor), és ezzel azt, hogy a mezőgazdasági termés nélkül maradt sárga jóemberek lehetőleg még több halat fogjanak ki a tengerből. A V. comma eredetileg félsós vizekben, folyótorkolatokban érzi jól magát, valószínű, a Mekong-torkolatból került át a Gangesz torkolatvidékére. A kolera szépen körüljárta a világot, Magyarországra 1831-re jutott el a ma El-Tor (egy mekkai zarándoklat útjába eső táborról kapta a nevét, ők hozták) variánsú kolera, majd 1848-49-ben jelentősen befolyásolta a szabadságharc kimenetelét is. Terjedését nagyban elősegítette, hogy ekkor terjedtek el a bankjegyek, és mivel forog a pénz kézről kézre, belekerül mindenki zsebébe, szemben az önfertőtlenítő arany-, ezüst-, rézpénzzel (a római orvosok ezüstözött sebészeszközöket használtak) a papír szinte vágyja, hogy beletöröljék a szart. Hogy is írta Jókai? „Belehelt állatparányok okozzák, vagy megevett kriptogámok? Miért van az, hogy kiválaszt magának egy vidéket, egy várost, egy utcát, néha csak az utca egyik felét, ott öli az embereket, a másik felét békén hagyja?” De próbálkoztak tenni ellene. „A leveleket, melyek egyik vidékről a másikra mentek, megfüstölték. A legtöbben meg éppen nem leveleztek.” Rideghváry vörösbort ivott reggel (gyomorsav-termelés fokozása) arakot este (magas alkoholtartalmú, gyomorfertőtlenítő) fenyőmagot (terpének) rágcsált napközben. Kénvirágot hintett a csizmájába, szobáját klórmésszel „ragálytalanította”. Még azt is megtiltotta, hogy halottra harangozzanak, ha ő is hallja. „Miért van az, hogy az ember bántatlanul sétálhat ezer kolerabeteg között, más csak egy hírre megkapja és meghal bele?” Ma már tudjuk: a dolgok fejben dőlnek el, illetve döntő az immunállapot – ha az túlzás is, amit Lenkei doktor állított (nyilván ironizált), hogy belefekhetne egy kád koronavírusba, de éppen kolerával demonstrálták, hogy egy erős gyomorsavat termelő reggeli után egy pohár koleratenyészet is vidáman meg lehet inni – és a pszichológiai hozzáállás. A járványok – a végítélet-hangulat, a rettegés, különösen, ha ezt mesterségesen gerjesztik, a gyenge személyiségű emberekből a legrosszabbat hozzák ki. Magukra is, másokra is.
A jelenlegi járványt sokszor mérjük-hasonlítjuk a spanyolnátha-járványhoz, a száz évvel ezelőttihez, vicces, hogy vannak matuzsálemek, akik mindkettőt túlélték. A spanyolnátha is egy háború után jött (az első világháborút általában se a had-, se a politika-, se a klímatörténészek nem tartják éghajlati okúnak, de a mélyebb, háttérhatalmi okok mellett azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a feltörekvő és iparilag egyre erőteljesebb Németország és a már akkor leszállóágban lévő Britannia konfliktusa volt. Ma már, utólag okosként, szomorkodhatunk azon, hogy Vilmos császár „túl korán” kezdte el, és nem készítette elő kellően, neki még erősödnie, Angliának rohadnia kellett volna egy picit. De a Maunder-minimum, a „kis jégkorszak” lezárultával, a melegedéssel javultak Közép-Európa (Németország) pozíciói, és a gyarmatokra épülő brit gazdaság pedig a gyarmati mezőgazdaság és nyersanyagkitermelés problémáival szembesült. Tehát azért teljesen ez sem igaz…) és mivel az emberek örültek, hogy vége a háborúnak, általában messze nem vették elég komolyan ahhoz képest, hogy ötvenmillió halottat hagyott maga után, és zömmel fiatalokat, 1889 után születetteket, mert akkor volt a hasonló influenzatörzs utolsó pandémiája, amely az idősebbeknek viszonylagos védettséget nyújtott. Honnan érkezett? Le se írom már. Hát az 1957-es ázsiai influenza? Ja, nevében a válasz.
Fel kell készülnünk további új járványokra, durva, a jelenlegi mumusnál sokkal súlyosabb járványokra? Sajnos – igen. Ez nem rémíszgetés, színtiszta logika, tessék csak végiggondolni. Mi haszna egy vírusnak? Igen, tudjuk, hogy egy ökoszisztémában senki sem „hasznos” mindenki csak betölt egy ökológiai fülkét, de azért a vírusoknak is van szerepük: a géntranszfer egyik legfontosabb eszközei. De ők sem akarnak mást, mint minden élőlény: egyszerűen jelen lenni, megmaradni, minél többet, jó sokat szaporodni. Jó napot kívánok, erre az ember mint célszervezet, akár mint vektor, igen alkalmas. Nagyok vagyunk, alapvetően hosszú életűek, mozgékonyak. Egy osztriga hogy tudná megfertőzni a másik óceán osztrigáját? Legfeljebb, ha az ember elviszi, mondjuk hajók ballasztvizével, a legutolsó bengáli kolerajárvány egyébként pont így ment el Dél-Amerikába már az ezredforduló után. És – ez a legfontosabb – világszerte elterjedtek vagyunk, nagy tömegben élünk, sűrűn, és egyre többen. Ma már az emberek tömege – kilóra – meghaladja az összes vadon élő emlős össztömegét. Egy faj áll szembe huszonnyolcezerrel. Egész egyszerűen „megéri” ránk specializálódni, ez kifizetendő technika bármely vírusnak. Már háromezer éve az volt. Hát még most!
Az ember, ez nem köztudott, genetikailag viszonylag közel áll a rovarevőkhöz. Sokkal közelebb, mint a ragadozókhoz, a rágcsálókhoz, az ormányosokhoz (közel-keletiek most kihagyva…), a vendégízületesekhez, a csövesfogúakhoz vagy a patásokhoz. A félmajmok, valamint valamennyi majmok „ősei” – pontosabban az őseikhez legközelebb álló rend – a mókuscickányok, azaz a majmok tulajdonképpen a rovarevő ősi emlősökből fejlődtek ki. (Egyébként testtömegükhöz képest a mókuscickányoknak van a legnagyobb agyuk, szóval….) Biokémiánk, enzimjeink, testfelépítésünk alapján azt kell mondanunk, primitív emlősök vagyunk, értve ez alatt, hogy sokkal közelebb álunk a méhlepényes emlősök elsődleges formáihoz, sokkal kevésbé specializáltak vagyunk, mint pl. a lovak vagy a delfinek. Már a rágcsálók betegségei (pestis, tularémia) vagy a patásoké (antrax, brucella, takonykór) is képesek embert fertőzni, akkor ne csodálkozzunk, hogy a rövid élettartamú, pici rovarevők – cickányok, tanrekek, vakondok, sünfélék, főleg denevérek – vírusai egyszer csak „úgy döntenek”, hogy bennünk folytatják pályafutásukat, átugranak ránk, ha az emberiség kiirtja elsődleges gazdaszervezeteiket, felperzseli az erdőket, megszünteti a biodiverzitást, letarolja és lebetonozza a bolygót, megmérgezi az óceánokat, és féktelen elbizakodottságában azt hiszi, ő a bolygó ura, és vigyorogva a szemébe vághatja Teremtőjének, hogy nem félek, nem létezel, csak egy kitalált középkori mese vagy, majd inkább a pénzt imádom. Az ördög szarát, ahogy Szent Ferenc fogalmazta.
És lehet, a következő járvány meg majd jól igazi lesz. Tényleg veszélyes.
„Rajt ütött gyűlölt lázzal a gyújtó Istenség, a vad döghalál” – írta Szophoklész az Oidipusz királyban. Thebait ragály formájában sújtották az istenek, mert nem vetette ki magából a bűnös embert. Azóta se tud az ember megszabadulni attól a gondolattól, hogy a járvány isteni büntetés – gaztetteinkért. Talán… nem is véletlenül? Talán mert nem is feltétlenül ostobaság ezt gondolni?
Igaz, korunkban az embernek már hatalmában áll saját magának is járványt szabadítani saját magára. Biológiai fegyvert alkotott a mikróbákból, tömegpusztító fegyvert. Talán maga a SARS-COVID-2 vírusa is az, mesterséges alkotás? Nos… A következő részben erről: a fegyverként használt ragályról lesz szó.
Ja, ami a címadást illeti:„A pestistől, az éhségtől és a háborútól szabadíts meg minket, urunk!” – imádkozták a középkorban Európa-szerte a jámbor és kevéssé jámbor lelkek, mikor éppen nem a magyarok nyulaitól, pardon, nyilaitól való biztonságért esedeztek. Ettől a háromtól, mert ezek – nem csodálhatóan – együtt jártak, mint az apokalipszis lovasai… ja, bocs, mert azok is – ezek.
Vérnyúl
(Folytatása következik. A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
