Mit nevez(het)ünk történelemnek? Mindazt, ami a múltban megtörtént? Azt, amiről biztosan tudjuk, hogy sor került rá és amiről – adott esetben – több forrás is a rendelkezésünkre áll? És mi a helyzet azokkal az eseményekkel, jelenségekkel, amelyekről alig van forrásunk, amelyekről kevés vagy ellentmondásos a tudásunk, vagy csak sejtéseink vannak róluk? Ezek nem a múltunk részei? Milyen a történész viszonya a kutatási tárgyához (a történelemhez), a kutatói módszeréhez és ahhoz, amit a vizsgálódás során arról „előállít” (a történetírásnak) egymáshoz? Ezeket a kérdéseket (is) boncolgatja az Osiris Kiadónál megjelent legújabb kötetében Gyáni Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, aki a magyar történettudomány képviselői közül a legtájékozottabb a történelemelmélet aktuális szakirodalmában, és minden bizonnyal a legkíváncsibb a megismerés képességeiről, lehetőségeiről és korlátairól szóló – többnyire – külföldi szerzők közt zajló polémiákra és ezek eredményeire.
Sokirányú társadalomtörténeti munkássága mellett az elmúlt két évtizedben tudományos érdeklődését kiterjesztette a történetírás elméleti és módszertani kérdései felé is. Új érdeklődési körének sokirányú eredményeit összegző kötetei zömmel a történeti megismerés lehetőséginek kérdéseit, ezek módszerét és korlátait boncolgatják (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, Napvilág Kiadó, 2000., Posztmodern kánon. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003., Relatív történelem. Budapest, Typotex Kiadó, 2007., Elveszíthető múlt. Budapest, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2010.). Most megjelent munkájának alapfeltevéseiben és érvelésmódjában Gyáni vállaltan a ma „virágkorát élő” történetelmélet és történetfilozófiai kötetek eredményére és inspirációjára épít, és – ahogy fogalmazott – válaszait, amikre jutott a „legkevésbé sem történészeknek szóló tanmesének” szánta, hanem „puszta elmélkedésnek arról, hogy mit csinálnak, amikor írják a történelmet”. A szerző ugyanis a legkevésbé sem gondolja azt, hogy a történelem az a múlt egy lezárt, megmásíthatatlan és befolyásolhatatlan fejezete. A leírt történelem – véli, meggyőzően – nem az, ami volt, ami megtörtént, hanem az, amilyennek azt az elérhető forrásokra építve ugyan, de a saját szubjektumának a segítségével, tudásával, szorgalmával és – leginkább – különböző kérdésfelvetéseivel a történész „előállít”. De megírható-e az, ami volt?
A történelem csak rá jellemző „differentia specifikájára” és sajátos jellemzőire irányuló tudománydefiníciós kérdések számos történészt megihlettek a múltban. A történetelméleti fejtegetésekre adott különböző szintű és mélységű válaszok kvintesszenciáját összegzi bevezetőjében a szerző. Edward H. Carr Mi a történelem? című, először 1961-ben publikált, nagyhatású előadás-sorozata kiemelte és hangsúlyossá tette a történeti tény fogalmára és mibenlétére irányuló vizsgálatokat, emellett pedig felhívta a figyelmet a történész hipotézisgyártó szellemi munkájára, valamint arra, hogy a történész egyáltalán nincs a „történelmen kívül, vagy a történelem felett”, hanem látásmódja az átlagemberekével egyező módon egyaránt kitett saját kora szellemi és társadalmi hatásának – azaz saját jelene folyamatainak. Az angol történész elméleteinek ismertetésén túl az olvasók megismerhetik a cambridge-i Peter Burke – kora elismert kultúrhistorikusának és történeti-antropológusának empirikus vizsgálódásait (a történelem elméleti kérdéseinek „leválása” a történetírásról, a történetírás tudománynak való elismerése – a természettudományoktól eltérő jellegének elfogadása és az értékítéletek befolyásoló szerepének tudomásulvétele), majd olyan, az 1990-es évek elejéig multidiszciplináris hatást kifejtő jelentős elméletalkotó társadalomtörténészek, szociológusok és filozófusok egymással is polemizáló narratíváiig, mint Mihail Bahtyin, Pierre Bourdieu, Michel Foucault, vagy Norbert Elias.
A történelem és történetírás természetének megismerésére irányuló vizsgálatok ugyanakkor legalább annyira megihlettek filozófusokat is, mint történészeket. Hegel a történetírás (vagy a történelem) „eredeti”, „reflektáló” és „filozófiai” olvasatát különböztette meg. A neves filozófus az első kategória képviselői közé a saját koruk történetét a „szellemi képzet birodalmába helyező” „eredeti történetírókat”, az ókori Thuküdidészt és Hérodotoszt sorolta. Másodikba kerültek a saját korukból közvetlenül szerzett tapasztalatoktól szellemi értelemben elszakadni képes, „szárazabb és egyhangúbb” beszámolót alkotó történészek – ezen irányzat úgynevezett kritikai válfajával jelölve saját kora meghatározó történetírását is. Hegel külön kiemelte a „történetíró saját külön szellemét” is, „melyet a historikus visz bele az általa elbeszélt múltba”. A filozófiai világtörténet képviselőinek szemléletét pedig – legalábbis a klasszikus német filozófia és idealizmus legnagyobb alakja szerint – „az események irányító lelke” mozgatja, tehát mindaz, ami történik az a konkrét és jelenvaló szellem megvalósulása.
Gyáni külön fejezetet szentel a történeti tény, a történelmi esemény – történeti struktúra, valamint a történelmi determinizmus fogalmának és az ezekről folyó viták bemutatásának is. A történeti tény – szögezi le – nem azonos a múltból ránk maradt eseményekkel és az ezeket rögzítő forrásokból kinyerhető adatokkal – amint ezt a 19. század elején fokozatosan szaktudománnyá formálódó történetírás pozitivista irányzatának képviselői gondolták. Az a hagyományosan elképzelt munkamódszer ugyanis, mely szerint a történeti adatokat csak össze kell gyűjteni, rendszerezni és meghatározott módon ok-okozati rendbe kell szerkeszteni, majd nincs más hátra, mint ezek „beszéltetésével” az eredményt elbeszélés formájába önteni, megdőlt. Az elképzelt „munkafolyamat” utolsó fázisa ugyanis (maga az elemzés) egyáltalán nem független a rendszerezéstől, és még kevésbé az elemző történész felkészültségétől, értelmezési és befogadási képességétől (azaz saját szubjektumától) és a korszellemtől. Az elemzést ráadásul nehezíti az is, hogy maguk a források is megbízhatatlanok, mert erősen függenek attól, hogy szerzőjük, rögzítőjük mit gondolt, mit tudott és mit tartott fontosnak rögzíteni. A történész ezért minden esetben nagyfokú forráskritikára kényszerül.
„Vízválasztó-e vajon, hogy az esemény vagy a struktúra képezi a történész vizsgálatának a tárgyát, a múlt megközelítésének fogalmi alapját?” – teszi fel a kérdést Gyáni a történelmi esemény és történeti struktúra viszonyának meghatározásakor. Magyarán: csak az a történelem, ami eseményszerűen történt meg – például a manapság is hagyományos államtörténet és politikatörténet, vagy van létjogosultsága a historizmus eseménytörténeti beállítottságát középpontba állító történetírástól eltérő diskurzusoknak is. Gyáni, értelemszerűen az utóbbi irányzatot is a vonatkozó fejezet hivatkozott szerzőinek olyan kérdésfelvetéseit is megpendítve, hogy mit tekinthetünk a „tulajdonképpeni eseménynek”, kizárólagos szempont-e a kronologikus elbeszélésmód, és mennyire meghatározó a történészi beszédmód „nyelvi fordulata” – vagyis az az eszköz, amellyel a „múltat elbeszéljük”, és amely „nemcsak tárolja a múltban keletkezett és az idők során felhalmozott (történelmi) tapasztalatokat, amelyek még akkor is hatnak, amikor a múlt adott pillanata már végérvényesen tovaszállt, de újra is teremti a már elmúltat.”
A történeti tény mibenlétének taglalásától Gyáni a kötet végére eljut a manapság is közszájon forgó – gyakran hiányolt, elvárt vagy megkérdőjelezett – történészi objektivitás bonyolult kérdésköréig. Leopold von Ranke még a történészektől azt várta el, hogy azok szigorúan úgy mutassák be a múltat, ahogy az való(já)ban megtörtént (wie es eigentlich gewesen). A legnevesebb és máig nagyhatású 19. századi történész kategorikus elvárásának megvalósíthatatlanságát a történetírás elméletére irányuló újabb és újabb kérdésfeltevések egy évszázaddal később is csak óvatosan kezdték megkérdőjelezni, holott a történetírói objektivitás lehetőségét Nietzsche már a 19. század végén elvetette. A történetírók munkájával szemben ezt a „naiv realista” elvárást a szociológus munkássága mellett és történészként is jegyzett Max Weber kezdte ki már 1904-ben. Weber a társadalomtudományi megismerés objektivitásáról, a megismerés és az ítéletalkotás, valamint a tapasztalatokon alapuló kutatómunka és az elméletalkotás viszonyáról folytatott vizsgálódásában – tudhatjuk meg a kötetből (is) – eljutott a tudományos gondolkodás „szubjektivitásának” elismeréséig. A ranke-i alapvetés megkérdőjelezésétől komoly és termékeny diskurzus zajlott le. Mindazok, akik a vitában részt vettek (például Charles Austin Beard és Peter Novick éles kritikái) olyan, máig ható és elgondolkodtató megállapításokra jutottak, mint hogy „a történelmi múlt a történész tudatán kívül létezik”, a történelmi múlt „nem több közmegegyezésnél”, ráadásul mint olyan, rögzíthetetlen, mert a megfigyelő személye (aki maga a történész) a múlthoz „nem férhet hozzá objektív módon”; összességében pedig mindannak, ami történt, nincs „teljes és világos struktúrája”, ennek híján pedig nem lehet (mert nincs is mit) rekonstruálni.
A hazai történettudományt máig jellemzi a narratív, elbeszélő történetírói attitűd dominanciája és az önálló elméletalkotás intellektuális munkája iránti vállalkozó kedv hiánya. Ezért is van, hogy akiket a téma idehaza érdekel, zömmel ma is külföldi munkák magyar nyelvű fordításaira vagy a szintén az Osiris Kiadónál megjelentetett 2 kötetes Történetelmélet című „reprezentatív történetelméleti szöveggyűjteményre” támaszkodhatnak (Szerk.: Gyurgyák János–Kisantal Tamás. Budapest, 2006.). „A történeti tudás” így biztosan nagy hasznára lesz azoknak, akiket a történeti megismerés legkülönbözőbb – egykor megfogalmazott és ma is nagyon aktuális – elméleti kérdései érdekelnek, ráadásul túl azon, hogy imponáló és lefegyverzően gazdag az a tudásanyag, amit a szerző legújabb kötetében összegzett és továbbgondolt, eltűnődtet minket a múltról, a gondolkodásról és a múltról való gondolkodásunk időben változó sokirányú és roppant összetett folyamatairól is.
Mindaz tehát, amit a múltról tudunk, vagy tudni vélünk, maga a történelem? Vagy az a matéria, amit „történelemnek” nevezünk pusztán absztrakció és a történész elrugaszkodott fantáziájának a szüleménye? A kötetet letéve a válasz az, hogy egyik sem, illetve egy kicsit ez is és az is. Jó, ha tudjuk, milyen korlátokkal néznek szembe a történettudomány művelői, meddig terjednek lehetőségeik határai, milyen akadályokba ütköznek a források célzott vallatása terén, hogyan játszik szerepet „ítéletalkotásukban” a korszellem és az egyéni beleérző- és felfogóképességük, mekkora jelentősége van a szubjektív szintetizáló kvalitásaiknak. „A történeti tudásban” Gyáni számos létfontosságú elméleti kérdésre irányítja nemcsak a történész kollégák, hanem a történetírás elméleti kérdései iránt érdeklődő és nyitott olvasók figyelmét is, a legkevésbé sem állítva azt, hogy a kötetből nyerhető tudás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki történész legyen. Mert – ahogy ezt Gyáni az előszóban leszögezi – „ezek ismerete nélkül is lehet történelmet írni, de talán nem árt tudni a létezésükről, mivel láthatatlanul is ott munkálnak minden egyes gondolati rezdülés és minden egyes leírt mondat mögött. A dolgot kibeszélve akár még jobb történelem is kikerülhet a történész műhelyéből.”
(Gyáni Gábor: A történeti tudás. Budapest, Osiris Kiadó, 2020.)
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
