Ha az ellenség letilt bennünket, nem másnak, mint annak a jele, hogy jól végeztünk a munkánkat, mert veszélyesek voltunk reá nézve. Klasszikus mondat. Mindegy most, kitől való. A lényeg, hogy igaz. És nem most döbbentem rá, de a sorozatos tiltások után döntöttem. Nem leszek többé fészbúkos.
Elegem van abból ugyanis, hogy saját hazámban a demokrácia meg a szólásszabadság hangoztatásával jöttmentek tiltsanak le profilomról, csak azért, mert az ott megosztott anyagok állítólag fenemód sértik őket.
Nem, nem kezdem el részletezni a történteket, azt, hogy eleddig hányszor tiltottak le Mark Zuckerberg fórumáról és ezzel untatni amúgy nélküle is nagyon jól ismerő olvasóimat, legyenek azok barátok vagy ellenségek. Mindkét fél tudja ugyanis nagyon jól, miről van szó. Adva van egy médiafelület 2004 óta, amin – állítólag – bárki megoszthat bármit. De csak állítólag, persze. Mert a fészbúk valójában egy orwelli világot testesít meg.
Ha valaki, mint jómagam, aki hosszú évek óta napról napra osztott meg rajta keresztény és nemzeti tartalmakat, évtizedek óta betiltott műveket, és véleményezett szellemükben mai történéseket, miközben nem fröcsögött semmire és senkire, hanem mindig érvekkel támasztotta alá gondolatait, kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a milliószor szajkózott „gondolatszabadság” fogadatlan prókátorainál nincsen nagyobb ellensége a szellem szabadságának. Mert lehet orrba-szájba hirdetni rajta bárminemű nemi devianciát, vagy éppen zsidózni, az ezt tevőket rendszerint békén szokták hagyni. Aki viszont a szellem és a lélek erejével – és csak azzal! – hirdet szabadságharcot, éspedig következetesen, kitartóan, előbb vagy utóbb piros jelzések sokaságát kapja, sőt a végén úgyszólván minden kapu bezárul előtte, amit Zuckerberg kitárt, helyesebben kitárni látszott előtte.
Igen, ez utóbbi történt most velem. Persze azért diszkréten. Ismét csak új jelszót kértek. Azt azonban, hogy mi a bajuk velem, miért tiltanak le újra és újra, ha bejelentkezni próbálok, persze nem árulták el. No de miről is van szó valójában? Ha látják, hogy egyre jobban nő profilom ismerőseinek a száma, csőre töltve várják a pillanatot, hogy lecsapjanak reám, a „szélsőséges”-re, aki nem hajlandó betartani a nem mellesleg legkevésbé általuk tisztelt „demokratikus játékszabályok”-at.
De nem baj! Nem, nem bánkódom már miatta. Már csak azért sem, mert – és ezzel nyilván nem voltam vagy vagyok egyedül – megtapasztaltam, hogy a – már immáron csak volt – profilomon általam megszólított nemzeti-keresztény réteghez tartozók túlnyomó többsége semmivel sem különb azon rétegnél, amit vérgőzös verbális kirohanásokkal elsöpörni óhajt. Csak azt tetszikeli, „lájkolja”, ami efemer siker, az olyan (többnyire képi) tartalmakat, amik nem kívánnak semminemű áldozatot hazánkért, elmélyülést történelmünk megértésében vagy világnézeti tisztázódást jelenünkben. (Több mint kétezer fészbúk-ismerősömből jó ha harmincan követték rendszeresen nyomon és értékelték feltett anyagaimat!)
Igen, mondhatnám, egyedül és csakis egyedül e látogatókat sajnálom, akik most elesnek az eddig rajta való közléseimtől. Ámde mégsem mondom, hiszen a velük való rendszeres kapcsolatot természetesen fészbúk nélkül is tarthatom. Ez a velem megtörtént eset viszont szolgáljon tanulságul mindannyiunk számára. A fészbúk mögött álló és az azt működtető erők a szólás- és gondolatszabadság gúzsba kötői. Szóval lehet, hogy valamit nagyon jól csináltam, ha folyamatosan letiltottak a fészbúkról?
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
